Archive for április 2013

Mint a legtöbben, én is középiskolásként találkoztam először Kafka műveivel, egészen pontosan Az átváltozással, amit részletesen kielemeztünk, de a többi művei csak említés szintjén került szóba, az életrajzi hátteréből pedig nem is emlékszem szinte semmire. Mea culpa. Így nagyon örültem, amikor az újdonságok között rábukkantam Michael Kumpfmüller regényére, amiből megismerhetjük Kafka életének utolsó évét.

1923 júliusában az akkor már évek óta tuberkulózisban szenvedő és korábbi munkahelyétől, a biztosítótársaságtól nyugdíjazott 40 éves Kafka Müritzbe érkezik nővéréhez és annak gyerekeihez. Az író pihenni, de leginkább betegsége okán a tengeri levegő jótékony hatása miatt dönt az utazás mellett. A tengerparton megismerkedik egy táncosnői álmokat dédelgető fiatal lánnyal, Tilével, aki a közeli Berlini Zsidó Népotthon gyereküdülőjében gyerekfelügyelőként tölti a nyarat, és meghívja a következő estére Kafkát magukhoz. Az üdülőben szakácsként dolgozó Dora Diamant is felfigyelt a tengerparton Kafkára, akiről azt hitte, a családjával nyaral.
De a péntek esti vacsora mindkettejük életét megváltoztatja.
Ahogy telnek a napok, Kafka és Dora egyre több időt tölt együtt, majd úgy döntenek: Berlinben, ahová külön-külön térnek vissza, összeköltöznek.

Dora csak nevet az ilyesféle történeteken. A tengerparton üldögélnek, és a várakozásról szóló történeteket mesélnek egymásnak. A doktor is várakozással töltötte a fél életét, legalábbis most utólag így érzi, az ember vár, és nem hisz benne, hogy jön valaki, és akkor egyszer csak mégis megtörténik.

Dora Diamant

Azonban a dolog nem ilyen egyszerű: az I. világháború utáni években járunk, a hiperinfláció éveiben, amikor egyik napról a másikra az árak a többszörösére nőttek az előző napinak, ill. a faji megkülönböztetés már ekkoriban felütötte a fejét.

Dora nemcsak 15 évvel volt fiatalabb Kafkánál, hanem gyakorló zsidóként a szintén zsidó, de vallását nem gyakorló író íróval folytatott kapcsolatát a lány szülei nem nézték volna jó szemmel, így sokáig egyikük sem írt szüleiknek a másikról.

A fülszöveg szerint szerepet kap Kafka életének ezen szakaszában a magyar származású orvos, Klopstock Róbert, aki csak mellékszereplőként bukkan fel a regényben, a főszerepet természetesen Kafka és Dora kapja. Csupán ennyi hiányérzetem akadt, miután becsuktam a könyvet.

Bár Kafka utolsó évében számos dolog történt, még ekkoriban is írt és jelent meg egy-egy elbeszélése, mégis egyfajta lassúságot és nyugalmat éreztem olvasás közben. Már ez első oldalakon annyira magába szippantott, hogy csak a későbbiekben figyeltem fel, hogy Saramago-hoz hasonlóan nincsenek gondolatjelekkel jelölve a párbeszédek, egyszerűen az E/3. személyű narrációba vannak ágyazva, de azonnal kiderül, kinek a szájából hangzottak el.
Kettejük történetét, hol Kafka, hol Dora szemszögéből követjük nyomon, de a dialógusok kivételével a narrátor egyszer sem lép ki az E/3.-ból.

Különleges atmoszférájú, gyönyörűen megírt regény szerelemről, szenvedésről, küzdésről, reménykedésről az utolsó pillanatig.

Nem furcsa egyébként, hogy az ember élete utolsó pillanatáig kívánságokat és kérdéseket forgat a fejében?

Az életrajzi regények és/vagy Kafka rajongói biztosan nem fognak csalódni. Öröm egy-egy ilyen regényt felfedezni a mai könyvpiacon, melynek szerzője hosszas kutatómunka után írta meg a könyvét.
Ezek után nekem is ideje jobban megismerkednem Kafka életművével.

Michael Kumpfmüller: Az élet gyönyörűsége
Eredeti cím: Die Herrlichkeit des Lebens
Fordította: Nádori Lídia
264 oldal
Libri Kiadó, 2013
2990 Ft

Sajnos azok közé tartozom, akik leginkább a hazai valóságshow-k felbukkanásakor találkoztak a Nagy Testvér nevével. Szerencsére a magyartanárunk felvilágosított bennünket, hogy a Big Brother nem a tévések, hanem George Orwell fejéből pattant ki 1948-ban, aki nemes egyszerűséggel felcserélte az évszám utolsó két jegyét és semmi köze ahhoz a bizonyos valóságshowhoz.

Nem sokkal ezután, A Nagy Könyv kapcsán Ákos korteskedett a regény mellett, de nálam még mindig váratott magára, hogy a két évvel ez előtti Várólista-csökkentés kudarca után végre elolvassam.

1984. április 4-én ismerkedünk meg a 39 éves Winston Smith-szel. Winston munkahelyéről, az Igazság-minisztériumból tart hazafelé ebédelni. Bár egyedül él, lakásában mégsem a csend, hanem a telekép fogadja, ami minden Párttag otthonában megtalálható. Lehalkítható, de sohasem kapcsolható ki.

1984-ben London Óceánia része és éppen hadban áll Eurázsiával. Hoppá, máris elkövettem egy bűnt. Mert Óceánia lehet, hogy sosem állt háborúban Eurázsiával, csak Kelet-Ázsiával. Igen, bonyolultan hangzik, de mindjárt világos lesz.

A népességet három részre osztották: a Belső Pártra, a Külsőre és a prolikra. Winston a Külső Párt tagja. Munkája, hogy naponta értesítést kap, a Times mely korábbi számaiban csúszott be hiba és ő felel azért, hogy a felsorolt hibákat korrigálják. Pl. a Párt korábban azt ígérte, most nőni fog a cipőfűző-termelés 5%-kal, de csak 4%-kal nőtt. Winston ekkor nemes egyszerűséggel kijavítja a korábbi adatot és lám, a Párt megtartotta ígéretét!

A már említett három réteg egészen másként éli az életét is: a Külső Párttagok otthonaiban és az utcákon megtalálható a telekép, melyen keresztül a Belső Párttagok minden egyes lépésüket nyomon követhetik, nem bújhatnak el a titokzatos Nagy Testvér elöl. Egy ember elöl, aki mindent és mindenkit lát, azonban őt még senki sem látta.

Egy olyan világban élünk, ahol a nyelvet is megreformálták, legnagyobb bűn a Gondolatbűn, legfontosabbak az erkölcsök, ahol a Párttagok is előzetes engedéllyel köthetnek házasságot, a szerelem ismeretlen érzés számukra, születendő gyerekeik pedig már kisiskolásként kiképzést kapnak és később ők lesznek szüleik árulói, ha azok - szerintük - gondolatbűnt követnek el.

Ebben a világban , ha valaki megszegi a játékszabályt, a Párt egyszerűen megsemmisíti, mintha nem is létezett volna. A Párt azonban csak a saját emberei életét figyeli árgus szemekkel, a prolikkal mit sem törődik.

Itt, reggelente a Reggeli rángatózással indul a nap, minden egyes nap Winston munkahelyén összegyűlnek az emberek a Két Perc Gyűlöletre, ahol együtt szidják Nagy Testvér és a rendszer titokzatos ellenségét. Az egyik ilyen alkalmon pillant meg Winston egy lányt, aki a leghangosabban veszi ki részét az aznapi programból, ill. O' Brient, a Belső Pártból. Winston valamiért szimpátiát érez O' Brien iránt, mintha ő is a szíve mélyén annyira gyűlölné a Pártot és Nagy Testvért, mint ő. Majd ismét felbukkan a lány, és ez a találkozás mindkettejük életét megváltoztatja.

Az a szörnyű, hogy a Párt elhiteti az emberekkel, hogy a puszta ösztönök, a puszta érzések nem fontosak, s ugyanakkor megfosztja őket az anyagi világ fölötti minden hatalomtól. Ha egyszer a Párt markában vagy, a szó szoros értelmében mindegy, hogy mit érzel vagy mit nem érzel, mit cselekszel vagy mit nem cselekszel. Így is, úgy is megsemmisítenek, és soha többé nem hall senki sem rólad, sem cselekedeteidről. Tökéletesen kitörölnek a történelem folyamatából.

Bár a regény bizonyos kiadásának fülszövegében azt olvassuk, hogy Orwell elképzelése szerencsére nem vált valóra, nekem mégis az a véleményem, hogy Nagy Testvér mára belopódzott a mindennapjainkba, gondoljunk csak a térfigyelő kamerákra. De még ezekre sincs szükség ma, hiszen az internet világában mi magunk osztjuk meg sokszor életünk legintimebb (másokra egyáltalán nem tartozó) pillanatait a nagyvilággal. Olyan eseményeket, amelyekről bárki tudomást szerezhet, ha rákattint valamely közösségi oldalon a profilunkra.

Manapság a közösségi oldal már nem azt jelenti, hogy kapcsolatban lehetünk egy-egy messzire került baráttal, rokonnal, ismerőssel, hanem az a legfontosabb, hogy minél többet legyünk a középpontban.

De nem is kell ehhez közösségi oldal, elég egy telefonhívás vagy egy e-mail, és a hívó fél vagy a küldő rögtön megtudhatja, mit csinálunk. Gondoljunk csak a munkahelyi hívásokra és levelezésekre. Vajon mit szólna mindehhez Orwell?

Visszatérve a regényre, fokozatosan bontakozik ki a Párt világa és fokozatosan döbbenünk meg rajta, mennyire szabályozottá vált a Belső Párt tagjainak élete. Természetesen akadnak pillanatok, amikor elbújhatunk Nagy Testvér figyelő tekintete elől, de nem feledkezhetünk meg róla, hogy: NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART.

Megdöbbentő, elgondolkodtató és olykor sokkoló olvasmány. Az a fajta könyv, miután a végére érünk és becsukjuk, csak nézünk magunk elé a döbbenettől.

Kíváncsi vagyok, ha az egész nap fészbukozók elolvasnák, vajon utána is egész nap elárasztanák az oldalt a cukiságaikkal és egyebeikkel? Nem vagyok fent egyik ilyen közösségi oldalon sem, de úgy gondolom, náluk az 1984 sem használna.

George Orwell: 1984
Erdeti cím: 1984
Fordította: Szíjgyártó László
342 oldal
Európa Kiadó, 2007
900 Ft

Saramago munkásságával már régóta szemeztem, és mivel több helyen is olvastam, hogy a Halálszünetet ajánlják első regényként, végre levettem a polcról. Tudtam, hogy a nemrégiben elhunyt portugál író is megosztja az olvasóközönséget, így kíváncsian vártam, melyik táborba fogok tartozni.

Egy tízmilliós országban január 1-jén nem hal meg senki. Hiába állnak többen is a halál kapujában betegség vagy baleset miatt, december 31. óta mindannyian életben vannak. Talán ez nem is olyan meglepő, azonban amikor a halál az elkövetkező napokban sem sújt le, az emberek elgondolkodnak. Összeülnek a politikusok, az egyház képviselői, de ők sem értik a dolgot, elvégre a szomszédos országokban a halál ugyanúgy jelen van, mint eddig.

Egy nap azonban egy család felkerekedik a régóta beteg apával és kis unokájával, hogy a határt átlépve megszabadítsák őket földi szenvedéseiktől. Értsd: a határon túl ugyanúgy meghalnak, mint korábban a saját országukban. Ez a lépés pedig felbolygatja az országot. Hamarosan minden utat figyeltetnek, hogy megakadályozzák a gyilkosság ezen formáját. Ekkor lép színre a mapphia (aki szigorúan így írja a nevét, hogy véletlenül se keverjék össze névrokonával), aki titkos szövetséget kötve a kormánnyal, segíti a meghalni vágyókat.
Vajon átok vagy áldás a halál eltűnése?

Minő szerencse, hogy a halál egy nap újra jelentkezik, de ezúttal másként, mint ahogy megszokhatták.

Felkészültem, hogy nem lesz egyszerű Saramago-t olvasni. Először is meg kellett szoknom, hogy a párbeszédek nem különülnek el a jól megszokott gondolatjeles formában, hanem minden egyes dialógus egybe van írva, csak a nagybetűk mutatják, hogy a másik fél szólal meg. Aztán itt vannak a hiányzó írásjelek. Saramago ugyanis a vesszőn és a ponton kívül mást nem használ.

Ezeket gyorsan leküzdve már gyorsabban haladtam. Ám ekkor sem gondoltam volna, hogy a regény ennyire rám telepedhet. Az első felében többször éreztem, mennyire nyomasztó, mennyire a hatalmába kerít és képtelen vagyok több tucat oldalt olvasni egyhuzamban belőle, ami a regény második felében már megváltozott, és locsolkodás helyett inkább olvastam, annyira kíváncsi voltam, mi sül ki a halál ismételt felbukkanásából.

Bevallom, nem gondoltam volna, hogy így végződik a történet, úgyhogy engem Saramago meglepett vele. Maradjunk is ennyiben, mert véletlenül sem szeretnék többet elárulni.

Valljuk be: Saramago darázsfészekbe nyúlt a témával, hiszen a halál az életünk része, mégsem szoktunk rajta gondolkodni, nem az életünk központi kérdése, mégis folyamatosan jelen van. Saramago a Mi van, ha nincs? kérdését járja alaposan végig, a halál megszűnésének minden hatását részletesen bemutatja, legyen szó gazdasági, politikai vagy vallási szempontról. Talán nem is gondolnánk, hogy a halál ekkora jelentőséggel bír egy-egy ország életében. Ha eddig nem gondoltuk volna, a regény biztosan számos dologra választ ad.

Meghalunk, és nem kezdünk el arról vitatkozni, hogy a halál már születésünktől fogva kísért-e, vagy éppen csak arra járt, és véletlenül nézett ki magának bennünket. Más országokban továbbra is meghalnak az emberek, és ettől láthatólag nem boldogtalanabbak. Eleinte, ahogy ez természetes, irigykedtek ránk, terveket szőttek ellenünk, megpróbálkoztak a tudományos kémkedéssel, hogy kiderítsék, minek köszönhetjük mindezt, de miután látták, hogy azóta mennyi problémával kell szembenéznünk, valószínűleg megfogalmazódott ezeknek az országoknak a lakosaiban az az érzés, amit ezekkel a szavakkal fogalmazhatnánk meg, De jó, hogy ezt nem kaptuk ki.

Groteszk, elgondolkodtató (ahogyan már mások is írták), mégis egyre inkább letehetetlen. Érdemes elolvasni.
Egy kis szusszanás után pedig egyre kíváncsibb lettem az író többi művére is.

José Saramago: Halálszünet
Eredeti cím: As Intermitências da Morte
Fordította: Pál Ferenc
242 oldal
Európa Kiadó, 2007
2600 Ft