A blogolásmentes időszakban volt időm átgondolni, hogyan is állok az olvasással. Annak idején, míg kötelező olvasmányaim voltak, nem is nagyon foglalkoztam a témával. Amikor pedig véget ért az az időszak, rájöttem, sokkal jobb úgy olvasni, hogy én választom ki, mikor és mit szeretnék olvasni. (Igen, tudom, micsoda felfedezés...) Persze közben is olvastam saját választású könyveket, főleg gyerekkoromban, de túlsúlyban voltak a mások által meghatározottak.
Ahogy egyre jobban belerázódtam a blogolásba (mert igen, ezt is meg kell tanulni szerintem) és aktív tagja voltam a Molynak, ahol jöttek az újabbnál újabb kihívások, kezdtem kicsit besokallni. Hiába a sok cuki plecsni és ezek növekvő száma, le kellett adnom belőlük. És természetesen volt némi lelkiismeret-furdalásom, hogy lejelentkeztem róluk.
Ekkoriban vette kezdetét a könyvhörcsögölés. Ennek az egyik oka az volt, hogy én nem roskadozó könyvespolcok közt nőttem fel, és ezeket nekem kellett megteremtenem. A másik oka pedig az volt, hogy akkoriban azt gondoltam, hogy akkor vagyok klassz, ha beszerzem a legtöbb újdonságot és azokról írok itt. Azóta rájöttem, hogy ez nem így van, mert ez valamiféle általam kitalált külső elvárásnak való megfelelés volt. Ez volt az egyik oka, hogy annak idején többször is abbahagytam a blogolást, majd megint elkezdtem, és a közel négy évvel ezelőtti végső törlésnek is.
Volt, hogy görcsösen olvastam, mert viszonylag lassú olvasó vagyok, és közben láttam, hogy míg én egy 400 oldalas könyvet kb. öt nap alatt olvasok el, addig más már minimum háromnál tart. Nem vettem figyelembe, hogy nekem ez a tempóm, szeretem a lassú könyveket, szeretek egy-egy mondatot vagy bekezdést akár kétszer is elolvasni, ha megtetszik, ha megérint, és az olvasás nem verseny, pláne nem sprint.
A plecsnivadászatnak meg számomra semmi értelme. Hiszen hol számít az, hogy nekem 100 vagy 500 plecsnim van-e? Amikor 2020 tavaszán Giandomenico Bagatin A bennünk élő gyermek c. könyvét olvastam, akkor jöttem rá, hogy a plecsnivadászat éppen olyan volt számomra, mint amikor óvodásként vagy kisiskolásként azt mondogattuk egymásnak, hogy: Bi-bi-bí, nekem van ilyen játékom/ruhám/akármim. És közben vigyorogtunk, hogy a másik gyereknek meg nincs, tehát én vagyok a szuperebb.
Ezek vezettek általában olvasási válsághoz, ill. volt, hogy a hangulatom. Azóta tudom, hogy nyáron (pláne a kánikulában) nem nagyon mennek a fajsúlyos olvasmányok (persze kivételek mindig vannak), olyankor érdemesebb novelláskötettel vagy hasonló rövid művekkel próbálkozni. Ha pedig ezekhez sincs aznap kedvem, akkor mást csinálok, de nem stresszelem magam emiatt. Elengedem.
És hogy mit is jelent nálam az olvasás terén a megengedés? Ahogy már írtam, hogy a saját tempómban olvassak, és ne másokkal foglalkozzam - ezen a téren sem. Ráadásul engem nem zavar, ha egy könyv 500 oldalnál terjedelmesebb (nem tudom, miért probléma az, hogy ez sokaknál egy lélektani határ lett), ha akkora, mint egy fél tégla. Az ilyeneket bizony nem két nap alatt olvasom el, hanem lehet, hogy két hétig is. És akkor mi van? Valaki az orromra koppint? Szerintem nem fog.
A másik fontos része számomra a megengedésnek, ha épp nincs kedvem a már elkezdett könyvhöz, akkor azt félreteszem, és addig mást olvasok. Ha utána sem veszem elő nagyobb lelkesedéssel, akkor ismét jegelem és később újra folytatom, vagy most visszateszem, és majd egyszer újra elkezdem. És ezért sem fogom magam rosszul érezni. Pl. tavaly nyáron elkezdtem a Kosztolányi összes verseit, naponta olvastam is őket, de pár hét után rájöttem, hogy annyira depresszívek, hogy nekem most erre nincs szükségem, és a 330. oldal körül a könyvjelzővel visszakerült a helyére.
És a megengedés fontos része az újraolvasás is, sőt! Tavaly egész sok könyvet olvastam újra, és milyen jó újra elmerülni egy kedvenc világába, vagy éppen meglepő felfedezni, hogy egy adott könyv nem is tetszik már annyira, mint régen, vagy éppen most fedezem fel, milyen jó is.
Egy konkrét példa tavalyról: újraolvastam a Büszkeség és balítéletet, és teljesen más szemmel, mint korábban. Azt hiszem, meglátszik, hogy az elmúlt időszakban nagyon sokat foglalkoztam önismerettel és önfejlesztéssel, mert tettem egy megállapítást Mr. Wickhammel kapcsolatban. Talán nem olyan nagy spoiler, hogy ő többször előadja azokat a sérelmeket, amik a múltban történtek vele. De mindezt boldog-boldogtalannak, olyan társaságban, ahová most került be. Korábban mindez nem tűnt ennyire fel, és később Lizzy Bennet megállapítása is ezzel kapcsolatban, de most már én is Elizának adok igazat. Milyen viselkedés az, hogy pár perce vagy napja ismerkedtem meg valakivel, és rögtön rázúdítom mindazt a szörnyűséget, ami a múltban történt velem? És mindezt a saját szemszögömből tálalom, mert én nem voltam hibás, hogy így bántak velem, ugyan már! Kikérem magamnak! Méghogy én is hibás lehetek? (Ha másban nem, abban biztosan, hogy hagytam, hogy ezt tegyék velem. - Ez nagyon sok esetben igaz is.) És még szép, hogy fűnek-fának panaszkodom, hogy ők is lássák, milyen gonosz az az ember, aki mindezt okozta! És igen, én csak egy szegény mártír vagyok, akivel így elbánt az a csúnya X. Eszembe is jutott, ha legközelebb ilyen emberrel találkozom, magamban megállapítom, hogy: Megérkezett Mr. Wickham. De arra is nagyon jó, ha nekem jutna eszembe egy korábbi eset, amivel előhozakodnék, mert elég csak rá gondolni, és máris azt mondhatom magamnak, hogy: Ugye nem viselkedsz Mr. Wickhamként? Biztos vagyok benne, hogy előttem már nagyon sokan rájöttek ugyanerre, nekem egy újraolvasás kellett hozzá.
Számomra ez a módszer vált be, és zárszóként a következő idézetet választottam, amelyet minden korú és nemű olvasónak szívből ajánlok:
- Szokott olvasni, fiatalember?
- Valamelyest. Nem annyit, amennyit szeretnék.
- Ne hanyagolja el!
(Arturo Pérez-Reverte: Jó emberek)
Képek: Unsplash -Dmitry Schemelev
- Brett Jordan
A Fanpop.comról beillesztve
Bejegyzések
