Mivel itt A Ló Éve, úgy gondoltam, a blogban is a lovaknak szentelem ezt a hetet, és újraolvasom Nicholas Evans nagy sikerű regényét, A suttogót, mely 1995-ben jelent meg.
Egy decemberi reggelen a tizenhárom éves Grace chathami házukban ébred, ahol a családja a hétvégét szokta tölteni. Ügyvéd apja, Robert még alszik, míg kiadóvezető anyja, Annie, szokásához híven, szombaton csatlakozik hozzájuk New Yorkból.
Grace ezen a szép, havas reggelen úgy dönt, lovagolni megy a barátnőjével, Judith-tal, és egy cetlit hagy az apjának. A két kislány boldogan vág neki a havas tájnak, azonban minden másként alakul, amikor az úton felbukkan egy kamion.
Mindannyian súlyos sérüléseket szenvednek, Grace megrokkan, Zarándok, a lova, pedig megvadul.
Anya és lánya között korábban sem volt súrlódásoktól mentes a kapcsolat, Grace most még inkább magába zárkózik.
Amikor Annie szembesül Zarándok állapotával, úgy érzi, a lánya és a lova között kell helyreállítani a kapcsolatot, és ekkor olvas a suttogókról. Azokról az emberekről, akik képesek szót érteni a lovakkal, akár a legvadabbakat is pillanatok alatt megszelídítik. (Ők mindannyian szuperérzékenyek.)
Annie-nek egy ilyen emberre van szüksége, akit meg is talál a montanai Tom Booker személyében, így elindul a gyógyulás reményében Grace-szel és Zarándokkal együtt az ország másik pontjára.
Az, hogy most találkozott ezzel a lánnyal, olyan volt, mintha egy szárnyas oltárkép harmadik, utolsó darabja is a szeme elé tárult volna. Minden világossá vált. Őket hármukat - az anyát, a lányát és a lovat - a fájdalom kibogozhatatlan köteléke kötötte össze. Ha segíteni tudna a lovon, akár csak egy kicsit is, azzal talán mindhármukon segíthetne. Mi rossz volna ebben? És különben is is, hogyan fordíthatna hátat ilyen szenvedésnek?
Már az eddigiekből is sejthető, hogy a regény nem egy könnyed olvasmány, amit az ember egy-két este elolvas (nyilván vannak, kivételek természetesen, akik ennyi idő alatt a végére érnek, csak az a kérdés, mennyit sikerül megemészteniük belőle...). Bár 2022-ben ez volt az első olvasmányom, most úgy éreztem, még inkább megrázott, mint négy éve, így a hozzám hasonlóan érzékeny lelkivilágú olvasóknak érdemes erre felkészülnie.
Nagyon tetszett, ahogy Nicholas Evans bemutatta a szereplők érzéseit, mindazt, amin átmentek és megismerjük a történetüket is, pl. Annie és Robert megismerkedését, ill. a Booker család történetét.
Kiderül, hogy az elszánt és céltudatos Annie-nek is van emberi oldala, neki is vannak érzései, bármilyen parancsolgatónak és keménynek tűnik is sokak számára. Mert mindannyiunknak van egy olyan oldala, amit valószínűleg sokan el sem tudnak képzelni, hiszen pl. naponta egy munkahelyen egy másik énünket látják.
Külön köszönöm ezt a gondolatot, mely Grace-től származik, akinek pszichológushoz kell járnia:
Ezt megemlítette a "traumapszichológusnak" is, azon szakemberek egyikének, akikhez a szülei minden héten elküldték. A nő jó szándékú volt, és valószínűleg igen jól végezte a munkáját, Grace mégis időpocsékolásnak találta a foglalkozásokat. Honnan tudhatná ez az idegen - vagy bárki más -, hogy mit érez?(...) Grace nem akarta, hogy megnézzék és nem akarta, hogy beszéljenek róla. Beszélni. Ezek a diligyógyászok azt képzelik, hogy a beszéd mindent megold, csakhogy ez nem igaz.
Sokat tanultam a lovakról is, ezekről a gyönyörű és intelligens állatokról is, akiknek a szerző alaposan utánajárt, és ez igaz a történet többi részletére is.
 |
| Morgan fajtájú ló, Zarándok Morgan félvér |
Ahogy már említettem, nem egy vidám olvasmány, azonban a regény is rámutat arra, hogy egy ilyen szörnyű tragédia is fordulhat végül jó irányba. A veszteségeket nem hozhatjuk vissza, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, azonban mindezek ellenére képesek lehetünk újrakezdeni. Nem úgy, ahogy eddig tettük, hanem éppen a történtek hatására másként, és így is működhetnek a dolgaink, élhetünk tovább. Ahogy Nietzsche is mondta: Ami nem öl meg, az megerősít.
Bármennyire fájdalmas is volt számomra a regény egyes részeit olvasni, örülök, hogy újra elővettem, és a fentebb említettekre emlékeztetett. És ki tudja, lehet, valakinek hasonló helyzetben, mint a Grace-é, éppen ez a regény ad erőt az újrakezdéshez. Vagy egy másik helyzetben segíthet a továbblépésben.
Mert a veszteségeink nem tesznek kevesebbé, és az állatok és az emberek között sokkal több a hasonlóság, mint sejtenénk.
- Annie? Nagyon-nagyon fontos, hogy megértsék ezt. Ami megadásnak tűnik, az néha egyáltalán nem megadás. A lényeg az, ami a szívünkben van. Csak a szívünkkel láthatjuk tisztán, milyen az élet, csak így fogadhatjuk el és érthetjük meg, bármilyen fájdalmas legyen is. Mert ha nem fogadjuk el az életünket olyannak, amilyen, az sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz.
A Scarlett Johansson, Robert Redford és Kristin Scott Thomas főszereplésével készült filmet még nem láttam, azonban egyszer ráveszem magam és megnézem.
Bakik:
Már megszoktam, hogy előfordulhat egy-két nyomdahiba egy könyvben, azonban babtistákról még sosem hallottam, csak baptistákról.
A faj gyűjtőnév (pl. ló, kutya, macska), míg a fajta az állat fajtáját jelzi a fajon belül (pl. német juhász, Morgan félvér ló, sziámi macska stb.), és a kettő nem összekeverendő.
A balesetet követően, a súlyosan sérült Zarándok megijed és elindul bele a vakvilágba, miközben Harry Logan állatorvos és mások követik. Amikor Logan utoléri, vissza kell mennie a táskájához, melyben egyetlen zacskó Plasmalyte (vérpótló folyadék, amit infúzióként adnak be) maradt, amit be is köt az állatnak. Két oldallal később Logan újabb zacskó Plasmalyte-ot ad a lónak. Ezt vajon honnan varázsolta elő?
A fülszöveget író pedig Annie-nek nevezi a kislányt, holott Annie az anya.
Bárcsak az embereknek is lenne annyi esze, mint a lovaknak.
A borító tervezőjét azonban mindenképp dicséret illeti:
.webp)
Nicholas Evans: A suttogó
Eredeti cím: The Horse Whisperer
Fordította: Sóskuthy György
489 oldal
Európa Kiadó, 2010
Kép: the Vet Desk
Bejegyzések
0 Megjegyzés
Köszönöm, hogy itt vagy.
Neked más a véleményed? Hibát találtál? Szólj hozzá(m) bátran :).