Archive for január 2012

James egy pillanat múlva megkérdi: "Megyünk akkor a világítótoronyhoz? S ő kénytelen így felelni: "Nem, holnap még nem, azt mondja az édesapád." Ám szerencsére jött Mildred, hogy összeszedje a gyerekeket, s a nyüzsgés elterelte a figyelmet. Ahogy azonban Mildred már vitte, James egyre hátratekintgetett, és anyja tudta, mire gondol: holnap nem megyünk hát a világítótoronyhoz; és ő azt gondolta, fia majd egész életében emlékezni fog erre.

A Ramsay család a múlt század elején egy skóciai szigeten nyaral, ahová rendszerint társasággal érkeznek. A családfő - aki mellesleg filozófus - rendszerint sétával tölti a napokat, miközben a pályájáról elmélkedik, különösen azon, vajon az ő könyveit olvassák-e majd a következő generációk? Felesége, a még mindig szép, 50 éves asszony a gyerekekkel és a vendégekkel foglalkozik. Nyolc gyermekük közül a legkisebb, az ekkor kb. hatéves James leghőbb vágya, hogy felkeressék a világítótornyot, apja azonban rendszerint valamilyen kifogással elveti az ötletet. A kifogás egyszerű: az időjárás nem megfelelő.
A társasághoz tartozik Mrs. Bankes, egy özvegy botanikus; Minta Doyle, egy fiatal lány; Charles Tansley, aki a disszertációján szorgoskodik; Mr. Carmichael, az idős költő és Lily Briscoe, aki Mrs. Ramsay portréján dolgozik.

Az eltérő személyiségek között állandó a feszültség. Charles Tansley szerint ugyanis egy nő nem tud sem írni, sem festeni, amit Lily igyekszik megcáfolni. Mrs. Ramsay szerint Lily hozzámehetne Mr. Bankeshez, míg Minta és Charles is jól tenné, ha összekötnék az életüket. Ő az egyetlen közös pont mindannyiuk életében, az egyetlen, aki mindenkivel törődik. Míg a férje folyamatosan a karrierjén töri a fejét és a családjának parancsolgat, ő harisnyát köt a világítótorony őrének beteg kisfia számára.
Egyedül evés közben gyűlik össze a népes társaság, melynek során Mr. Ramsay mindig talál valami idegesítőt, ellenben szívesen száll vitába asztaltársaival, hogy bebizonyíthassa az igazát - mint mindig.

Telnek-múlnak az évek, kitör és véget ér az I. világháború és Mrs. McNab (a nyaraló "gondnoka") értesítést kap, hogy az egykori vendégek egy része, hamarosan visszatér, így az asszony az egykori tárgyak mellett az emlékeket is leporolja. Hamarosan megérkeznek az életben maradtak és kezdetét veszi az emlékezés.

Talán az eddigiek alapján is kiderült, hogy Mr. Ramsay-t nem zártam a szívembe. Egy önző, beképzelt alak képe alakult ki bennem róla, akinek minden szava szentírás, és nem veszi észre, mennyit árt vele a környezetének, főleg a családjának. Az sem tűnik fel neki, hogy a gyerekei nemcsak félnek tőle, de gyűlölik is.

A legdurvább megjegyzése számomra az volt, hogy igen, igen, milyen szép még a felesége, de egyébként egy ostoba és műveletlen nő. Valóban, Mrs. Ramsay nem olvasta végig férje filozófiáról írt könyveit, mégsem mondanám rá, hogy ostoba. Sokszor emlékeztetett Mrs. Dalloway-re, hiszen ő az, akit a többiek csodálnak, akinek mindenkihez van egy szava, aki törődik a másikkal, legyen az a gyereke vagy Lily Briscoe.

Lily kapja a vendégek közül a legfontosabb szerepet, az ő gondolataiba és visszaemlékezéseibe nyerünk bepillantást a későbbiekben is.

A hiánytalanságnak talán ez az érzése tette, hogy most tíz éve, mikor majdnem ugyanezen a helyen állt, ki kellett mondania, szerelmes ebbe a helybe. Ezeralakú a szerelem. Akadhatnak szerelmesek, akiknek adománya az, hogy kiválogassák a dolgok elemit, összerakják megint, s így, teljességet adván nekik, belőlük oly egészet alkotnak, amilyenben nem volt részük eladdig, jelenet alakulhat ekképp, találkozások történnek meg (miután már mindenek szétszóródtak), kerek egészek jönnek létre, amilyeneken a gondolat szívesen időzik, s a szerelem játszik.

Nehéz erről a könyvről írni. Az biztos, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat, és akkor nem lesz gond az olvasással. És időt kell rá szánni, hogy egy-egy mondatot megemésszünk, esetleg szükség lehet a visszaolvasásra, de az írónő olyan gyönyörűen ír (lásd a legutóbbi idézet), hogy az ilyen gondolatok miatt megéri. A cselekmény elhanyagolható, alig történik valami, erre nem árt felkészülni, hiszen főként a szereplők gondolataiból-párbeszédeiből derülnek ki a dolgok.
A regény felét két nap alatt olvastam el, azt hiszem, ott sikerült igazán elkapni a fonalat.

Azért aki még nem olvasott semmit Virginia Woolftól, ne ezzel a könyvével kezdje az ismerkedést, mert - rossz időzítés esetén - beletörhet a bicskája. Sajnos egy-két magyartalan szóba és kifejezésbe is sikerült belebotlanom olvasás közben, de ez nem von le semmit a regény valódi értékéből.
Azt pedig megszokhattuk, hogy az ilyen könyvek már eltűntek a boltok a polcairól.

Virginia Woolf: A világítótorony
Eredeti cím: To the Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
248 oldal
Európa Kiadó, 2006
2200 Ft
A bejegyzésben használt fotót itt találtam.

Az az érzésem, hogy ez a könyv évek óta énrám vár. Mintha azért rejtették volna ide, még mielőtt megszülettem, hogy egyszer majd rátaláljak.

Nem mondok újdonságot azzal, mennyi szépet és jót hallottam már erről a könyvről, ezért is került fel a 2011-es várólistámra. Tervben is volt az elolvasása, még novemberben levettem a polcról és elolvastam a legelejét, de aztán egyéb okoknak köszönhetően csak a napokban fejeztem be.

A regény 21 éven keresztül követi nyomon a főszereplő, Daniel Sempere életét, akit tízéves korában (1945-ben) az édesapja elvisz az Elfeledett könyvek Temetőjébe, ahol a kisfiú Julián Carax A szél árnyéka c. könyvével távozik. A regény olyan hatással van Danielre, hogy nem hajlandó megválni tőle. Ráadásul a szerző egyetlen, még létező regénye.

Édesapja könyvkereskedő, így amikor apja régi barátja, Barceló úr ajánlatot tesz a könyvre, a fiú visszautasítja. Daniel ekkor még nem is sejti, milyen sötét titkokat rejt a múlt, hamarosan felbukkan egy titokzatos alak, aki a könyvet követeli tőle, nem beszélve a spanyol rendőrségről, mely Fumero felügyelő vezetésével évek óta elszánt harcot folytat Julián Caraxszal...

Az elején engem is teljesen magával ragadott a könyv hangulata, mert melyik könyvmániásnak nem dobbanna meg a szíve az Elfeledett Könyvek Temetője hallatán? Ugye, hogy mindenki odáig volt? Daniel makacssága is nagyon tetszett, ellenben amikor kezdetét vette a nyomozás, kissé összezavarodtam a rengeteg név olvasásakor, többször csak kapkodtam a fejem, hogy ez akkor kicsoda és kinek a kije?

A történet valóban zseniálisan van felépítve, a szálak fokozatosan gabalyodnak össze majd bontakoznak ki, a jelenből egyszer a múltba "utazunk", majd visszacsöppenünk. Közben többször bejárunk egy régóta lakatlan, elátkozottnak mondott házat, megismerkedünk egy szerzetessel, beosonunk egy idősek otthonába (bár ez túl finom kifejezés az ott élőkre), egyaránt tanúi leszünk barátságoknak, szerelmeknek, gyűlöletnek, titkoknak és bejárjuk Barcelonát is.

Remekül hozza a gótikus hangulatot is, bár lehet, csak én éreztem így, viszonylag korán megtudjuk azt a bizonyos titkot. Nem tudom, miért, de ezt is szappanoperisztikusnak éreztem. Amikor azt a bizonyos dolgot olvastam (és ezúton kérek Mindenkit, hogy amennyiben hozzászól az irományhoz, ne lője le a poént azok előtt, akik még nem olvasták! Köszönöm :)) egy gyerekkori sorozat jutott eszembe, ahol ugyanez volt az alaphelyzet, csak ott teljesen máshogy alakultak a dolgok. ~~Mostanában sikerül kifogni az ilyen könyveket.~~

Fumero felügyelő, miután egyre többet megtudtam róla, Javert-t juttatta eszembe A nyomorultakból. Mindkettőt ugyanaz az elszántság és kegyetlenség jellemzi, mindkettő hajlandó a végletekig elmenni, hogy elkapja üldözöttjét, bár szerintem Fumero brutálisabb, mint Javer - legalábbis emlékeim szerint.

Örülök, hogy végre elolvastam a könyvet, mert a sok fejkapkodás ellenére tetszett a történet, sokszor jót derültem a szereplők egy-egy beszólásán, és összességében nagyon jól szórakoztam. Bár Fumero kegyetlenkedései kicsit megfeküdték a gyomromat.

Ulpiuséknak ezúton is gratulálok, hogy a 62 dekás könyvet puhatáblásan jelentették meg, így garantált volt, hogy mire a végére érek, csodálatosan betörik majd a gerince, ha a sorok végét is szeretném elolvasni. Bár csoda történt, mert a ragasztás most kivételesen jól sikerült és nem hullott szét a könyv, mint a Csokoládécipő esetében. Azt viszont bátran kijelenthetem, hogy ennyi nyomdahibával egy könyvben már régen találkoztam. A kedvenc bakim:

"Szinte láttam magam előtt Bea apját, amint ott áll az előszobában a telefon előtt, amelyről én is oly sokszor felhívtam apámat, hogy később megyek haza, mert Tornásszal töltöm a délutánt."

A kötet az író Barcelona-trilógiájának első darabja (ha jól tudom, a regényeket csak Barcelona városa köti össze, egymástól függetlenül is olvashatók), a második az Angyali játszma (ami állítólag nem sikerült olyan jól...) és várhatóan idén jelenik meg a harmadik rész, A mennyország fogságában.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Eredeti cím: La Sombra del Viento
Fordította: Vajdics Anikó
608 oldal
Ulpius-ház, 2009
3999 Ft
Képek: weheartit.com

"Mrs. March tudta, hogy a tapasztalat kiváló tanító, és amikor csak lehetett, hagyta, hogy a gyerekei önállóan tanulják meg a leckét, amelyeket boldogan megkönnyített volna, ha lányai nem utasítják el a tanácsait is olyan következetesen, mint a purgálósót és a szennát."

Karácsonykor valami lányos olvasmányra vágytam, és mivel a napokban a tévében volt a Kisasszonyok, amibe mellesleg ezt a könyvet is beleszőtték, gondoltam, legyen akkor ez.

Az első fejezetben az írónő rögtön az előző három év történéseit összegzi, így garantáltan nem maradunk le semmiről, nem érezhetjük úgy, hogy elveszítenénk a továbbiakban a fonalat. Mivel ez a Kisasszonyok folytatása, így nem árt, ha a Kedves Olvasó megismerkedett az első résszel.

Véget ért a polgárháború, így Mr. March is hazatért, és a család Meg és Mr. Brooke esküvőjére készül, amire hamarosan sor is kerül. Laurie egyetemre jár, Jo továbbra is a tollnoki pályával kísérletezik, Amy leghőbb álma még mindig, hogy bekerülhessen az előkelők közé, és ennek érdekében sok mindenre képes.

Meg esküvője után jót mosolyogtam, amikor az ifjú asszonyka háziasszonyi teendőkkel ismerkedett és nem mindig sültek úgy el a dolgok, ahogyan tervezte. Jo néhány "szecskája" megjelenik, amivel kisebb összegeket keres. Amy a művészet különböző ágaival kacérkodik és igyekszik kitenni magáért, amikor vendégségbe hívja előkelő barátnőit, ami azonban nem úgy sikerül, ahogyan azt az ifjú hölgy eltervezte, aki mellesleg minden alkalommal megdobogtatja a hazalátogató Laurie barátainak szívét és hamarosan külföldre utazik.
De mi van Beth-szel? Jogosan teszik fel azok a kérdést, akik olvasták az első részt. Róla nem sok szó esik, mondhatjuk, ő elvan otthon, mint a befőtt.

Kb. a közepéig szívesen olvastam a könyvet, azonban innen annyira szirupossá vált és egy-két fejezet, annyira fárasztott, hogy alig vártam, hogy elkezdődjön végre a következő. Miért? Amy szerintem egy hiú és elégedetlenkedő liba, aki már nem csak azon bánkódik, hogy nincs görög orra. Komolyan az jutott, eszembe, ha napjainkban élne, plasztikai műtétek sorozatára gyűjtene. Meg is kezdett fárasztani, Beth nem sok vizet zavart (szerintem az írónő sem tudott már ebben a részben mit kezdeni vele), Laurie is teljesen megváltozott, egyedül Jo volt, akivel még mindig szimpatizálni tudtam, egyedül ő hozta a régi önmagát.

Megértem, hogy Louisa May Alcott erkölcsi, tanító célzattal írta a regényeit, de a sok prédikációtól bizony tele lett az üvegcipőm. Úgy érzem, nagyon átesett a ló másik oldalára és a lehető legtöbb jó tanácsot és erkölcsi tanulságot igyekezett beleszőni a történetbe. De minek? Nem szeretném lelőni a poénokat, de volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy a tavaly meghirdetett romantische kihívásomból, ha nem zártam volna ki a klasszikusokat, azonnal pakolnám a polcra. Az a bizonyos fordulat annyira szappanoperisztikusra sikerült.

A Kisasszonyoknál is panaszkodtam a fordításra, ez talán még katasztrofálisabbra sikerült. Szerencsétlen Beth nevét talán egyszer sikerült normálisan toldalékolni, Laurie nagyapja egyszer a nagybátyja lett??? és több magyartalan mondattal is találkoztam. Kár érte.

A regény eleje nagyon jól sikerült, remekül szórakoztam, kár, hogy a sok okoskodás a továbbiakban elrontotta... Az utolsó fejezetben pedig LMA már megírta a sorozat következő részét tíz oldalban, nem is értem, miért volt szükség akkor a Fiatalurakra? Valószínűleg egyszer azt is elolvasom majd, de előtte felkészülök lelkileg.

Költői kérdés: Valaki meg tudná mondani, a filmben a lányok miért Marnie-nak szólítják az anyjukat, míg a regényekben mindig anyának?

A borítón lévő festménytől pedig egyszerűen kész vagyok :D. Kíváncsi vagyok a Médiahatóság hányas karikát tenne rá. Nekem olyan lolitásnak tűnik...

William Holman Hunt: Az Ébredő Lelkiismeret

Louisa May Alcott: Jó feleségek
Kisasszonyok sorozat 2. rész
Eredeti cím: Good Wives
Fordította: Sóvágó Katalin
284 oldal
Lazi Kiadó, 2006
2300 Ft

Képek: weheartit. com
a festmény nagyban itt tekinthető meg.

.

Mottó

.

Massimiliano Allegri - Ilyen egyszerű

Aki keres...

Andrea

A blog az Instagramon és a Pinteresten

Népszerűek a héten

Szerzők

Műfajok, egyebek

Kiadók

Bejegyzések

Hozzászólások

Híres ember

Ország, város

Személyiségtípusok

Sorozatok

.