A világítótorony

James egy pillanat múlva megkérdi: "Megyünk akkor a világítótoronyhoz? S ő kénytelen így felelni: "Nem, holnap még nem, azt mondja az édesapád." Ám szerencsére jött Mildred, hogy összeszedje a gyerekeket, s a nyüzsgés elterelte a figyelmet. Ahogy azonban Mildred már vitte, James egyre hátratekintgetett, és anyja tudta, mire gondol: holnap nem megyünk hát a világítótoronyhoz; és ő azt gondolta, fia majd egész életében emlékezni fog erre.

A Ramsay család a múlt század elején egy skóciai szigeten nyaral, ahová rendszerint társasággal érkeznek. A családfő - aki mellesleg filozófus - rendszerint sétával tölti a napokat, miközben a pályájáról elmélkedik, különösen azon, vajon az ő könyveit olvassák-e majd a következő generációk? Felesége, a még mindig szép, 50 éves asszony a gyerekekkel és a vendégekkel foglalkozik. Nyolc gyermekük közül a legkisebb, az ekkor kb. hatéves James leghőbb vágya, hogy felkeressék a világítótornyot, apja azonban rendszerint valamilyen kifogással elveti az ötletet. A kifogás egyszerű: az időjárás nem megfelelő.
A társasághoz tartozik Mrs. Bankes, egy özvegy botanikus; Minta Doyle, egy fiatal lány; Charles Tansley, aki a disszertációján szorgoskodik; Mr. Carmichael, az idős költő és Lily Briscoe, aki Mrs. Ramsay portréján dolgozik.

Az eltérő személyiségek között állandó a feszültség. Charles Tansley szerint ugyanis egy nő nem tud sem írni, sem festeni, amit Lily igyekszik megcáfolni. Mrs. Ramsay szerint Lily hozzámehetne Mr. Bankeshez, míg Minta és Charles is jól tenné, ha összekötnék az életüket. Ő az egyetlen közös pont mindannyiuk életében, az egyetlen, aki mindenkivel törődik. Míg a férje folyamatosan a karrierjén töri a fejét és a családjának parancsolgat, ő harisnyát köt a világítótorony őrének beteg kisfia számára.
Egyedül evés közben gyűlik össze a népes társaság, melynek során Mr. Ramsay mindig talál valami idegesítőt, ellenben szívesen száll vitába asztaltársaival, hogy bebizonyíthassa az igazát - mint mindig.

Telnek-múlnak az évek, kitör és véget ér az I. világháború és Mrs. McNab (a nyaraló "gondnoka") értesítést kap, hogy az egykori vendégek egy része, hamarosan visszatér, így az asszony az egykori tárgyak mellett az emlékeket is leporolja. Hamarosan megérkeznek az életben maradtak és kezdetét veszi az emlékezés.




Talán az eddigiek alapján is kiderült, hogy Mr. Ramsay-t nem zártam a szívembe. Egy önző, beképzelt alak képe alakult ki bennem róla, akinek minden szava szentírás, és nem veszi észre, mennyit árt vele a környezetének, főleg a családjának. Az sem tűnik fel neki, hogy a gyerekei nemcsak félnek tőle, de gyűlölik is.

A legdurvább megjegyzése számomra az volt, hogy igen, igen, milyen szép még a felesége, de egyébként egy ostoba és műveletlen nő. Valóban, Mrs. Ramsay nem olvasta végig férje filozófiáról írt könyveit, mégsem mondanám rá, hogy ostoba. Sokszor emlékeztetett Mrs. Dalloway-re, hiszen ő az, akit a többiek csodálnak, akinek mindenkihez van egy szava, aki törődik a másikkal, legyen az a gyereke vagy Lily Briscoe.

Lily kapja a vendégek közül a legfontosabb szerepet, az ő gondolataiba és visszaemlékezéseibe nyerünk bepillantást a későbbiekben is.
    A hiánytalanságnak talán ez az érzése tette, hogy most tíz éve, mikor majdnem ugyanezen a helyen állt, ki kellett mondania, szerelmes ebbe a helybe. Ezeralakú a szerelem. Akadhatnak szerelmesek, akiknek adománya az, hogy kiválogassák a dolgok elemit, összerakják megint, s így, teljességet adván nekik, belőlük oly egészet alkotnak, amilyenben nem volt részük eladdig, jelenet alakulhat ekképp, találkozások történnek meg (miután már mindenek szétszóródtak), kerek egészek jönnek létre, amilyeneken a gondolat szívesen időzik, s a szerelem játszik.

Nehéz erről a könyvről írni. Az biztos, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat, és akkor nem lesz gond az olvasással. És időt kell rá szánni, hogy egy-egy mondatot megemésszünk, esetleg szükség lehet a visszaolvasásra, de az írónő olyan gyönyörűen ír (lásd a legutóbbi idézet), hogy az ilyen gondolatok miatt megéri. A cselekmény elhanyagolható, alig történik valami, erre nem árt felkészülni, hiszen főként a szereplők gondolataiból-párbeszédeiből derülnek ki a dolgok.
A regény felét két nap alatt olvastam el, azt hiszem, ott sikerült igazán elkapni a fonalat.

Azért aki még nem olvasott semmit Virginia Woolftól, ne ezzel a könyvével kezdje az ismerkedést, mert - rossz időzítés esetén - beletörhet a bicskája. Sajnos egy-két magyartalan szóba és kifejezésbe is sikerült belebotlanom olvasás közben, de ez nem von le semmit a regény valódi értékéből.
Azt pedig megszokhattuk, hogy az ilyen könyvek már eltűntek a boltok a polcairól.


Virginia Woolf: A világítótorony
Eredeti cím: To the Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
248 oldal
Európa Kiadó, 2006
2200 Ft
A bejegyzésben használt fotót itt találtam.

2 hozzászólás

  1. Ahhoz képest, hogy azt írtad, hogy nehéz erről a könyvről írni, Neked nagyon jól sikerült! :o) Jó lehet ez a könyv, kedvet kaptam hozzá.
    Elég érdekes Skóciában arra hivatkozva elhalasztani a kirándulást, hogy nem megfelelő az idő... :o)
    Nem olvastam még Virginia nénitől, mit ajánlanál elsőre?

    VálaszTörlés
  2. Köszi :$.
    Apuka eleve érdekes ember, a kákán is csomót keres típus.
    Neked esetleg ez is menne először, mert tudom, hogy szereted az ilyen stílusú könyveket is ;). Vagy a Flusht ;), nekem az volt az első, az Virginia néni kutyás könyve :).

    VálaszTörlés