Hosszas huzavona után úgy döntöttem, mégis benevezek Lobo várólista-csökkentő játékára, mert 2015-ben biztosan sikerülni fog, ami 2011-ben nem.


A listámat is úgy állítottam össze, hogy semmi ne álljon a teljesítés útjába, azaz nem a régi hiányosságaimat igyekszem pótolni és nem a legméretesebb kötetek kerültek fel rá. Mindenféle műnem helyet kapott, van közte klasszikus és kortárs, összesen tíz ország szerzői emelik a listám fényét. Van köztük eddig ismeretlen és több ismerős is. Alternatív listát nem állítottam össze, mert az számomra csak zavaró tényező lenne, ezt a tizenkettest úgy szeretem, ahogy van - mondaná Mark Darcy. És a Krampuszoknak is felettébb tetszik:

Csak másért a másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.

Most már megállhatok:
Már-már minden emlék,
De mégis, ha újra,
Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék.

Régi, küzdött harcok
Silány, kis bért hoztak,
Igaztalan szájjal
Sokan megátkoztak.
Hejh, bús évek voltak,
Véresek, lihegők
S mégsem voltak rosszak.

Idén kivételesen a vers mellé a Kráter Kiadó jóvoltából egy gyönyörű Wass Albert-novella a karácsonyi ajándékom. Mindegy, hogy valaki hisz vagy sem, a mese máig sem veszített aktualitásából.

Karácsonyi mese

      Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
     Mi gyerekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen énekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után Apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
     Kis idő múltával Nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján:
     – Aztán tudjátok-e – kérdezte –, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
     – Akkor született Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s Nagyapánk bólintott rá.
     – Ez igaz – mondta –,  mert hogy Ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
     – Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából –, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
     – A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”
     – Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
     A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
     Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
     – Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.
     – Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, akik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
     Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz melege mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
     – Édesanyám, éhes vagyok – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
     – Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.
     – Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony, csak legyen mit egyék a kicsi fiam. – S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
     A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:   
     – Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megoszthatnám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél! – Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
     S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alátekintett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
     S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
     – Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be Nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén – én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.


                                              Kráter Kiadó, Pomáz,  Wass Albert: Karácsonyi üzenetek



A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szivemben.
Egy szóval sem panaszkodám
A kis Jézuska ellen.

Nem vádolám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagy világon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök s álmodom
Egy régi, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

(1874.)

A három testőr után biztos voltam benne, hogy a folytatást is el kell olvasnom, mindezt megerősítette, hogy Heloise erről a regényről sokkal lelkesebben írt, mint az elsőről.

1648-ban járunk, a címhez hűen húsz év telt el és testőreink élete is alaposan megváltozott, ahogyan a franciáké is. Richelieu bíboros jobb létre szenderült, ahogyan XIII. Lajos is, akinek fia, a leendő XIV. Lajos még gyermek, helyette anyja, Ausztriai Anna és szeretője, a talján Mazarin bíboros kormányozza miniszterként francia hont, ám utóbbi nem örvend nagy népszerűségnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a népharag, akik "Le Mazarinnal!" kiáltásokat visszhangzanak és elárasztják az utcákat.

Négy régi barátunk közül immáron csak D' Artagnan hord fegyvert és szolgálja a királynőt. Mivel Mazarin is tisztában van a nép ellenszenvével, így elengedhetetlennek érzi egy-két megbízható ember segítségét, akik szükség esetén mellette állnak. Ekkor jut eszébe D' Artagnan, akire fontos küldetést tervez bízni, ám a gascogne-i, mindezt csak akkor vállalja, ha hajdani barátai is vele tarthatnak. Mazarin beleegyezik, D' Artagnan hadnagy pedig elindul, hogy néhány apró információnak köszönhetően ismét összeálljon a nagy négyes.

Aramis a kardot papi reverendára cserélte és székhelyét áttette egy kolostorba, ahol szigorú szabályok uralkodnak. Este csak létrán vagy egyéb eszközön juthat be az ember az immáron D' Herblay abbé nevet viselő Aramishoz.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, ha feljönne hozzám, örömmel fogadnám!
- Ejha! - kiáltott fel D' Artagnan. - Hát így lehet magához bejutni?!
- Este kilenc után, az istenfáját, bizony így! - mondta Aramis. - A kolostor fegyelme vajmi szigorú!
- Bocsásson meg, kedves barátom - replikázott D' Artagnan -, de mintha azt mondta volna: az istenfáját!
- Gondolja? - nevetett Aramis. - Ez bizony lehetséges; nem is képzeli, kedvesem, milyen rossz szokások ragadnak az emberre ez átkozott klastromban, s milyen cudarul viselkednek ezek az egyházi férfiak, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni! Nos, feljön-e hát?

Porthos, pontosabban Du Vallon úr immáron három birtok ura (nem sorolnám fel mindet, mert olvasás közben mindig a Játék a kastélyban jutott eszembe, amikor teljes nevén mutatkozott be), ám egy valami még hiányzik az életéből: ez pedig a bárói cím.

Athos is birtokára vonult vissza La Fère grófként, ahol tizenöt éves gyámfiával, Raoullal, azaz Bragelonne vicomte-tal tölti napjait, aki különös módon hasonlít rá...

A franciák forrongása azonban őket is megosztja, de mindez nem jelenti azt, hogy ők négyen ne tudnának ismét összefogni, ha úgy adódik. 

- Csodálatos - vette át a szót Athos, s közben szép napjaikra emlékeztető vidámsággal mosolygott -, hogy annak idején véletlenül talált egymásra ez a néhány ember, kik még most, húszévnyi elszakadás után is összetartoznak. A barátság mély gyökeret ereszt a tiszta szívekben, D' Artagnan, higgye el, csak a rossz emberek tagadják a barátságot, mert nem értik meg.

Annyi minden történik hőseinkkel és régi ismerőseinkkel is, hiszen nem feledkezhetünk meg Rocheforte-ról, Mousquetonról, Grimaud-ról és a többiekről sem, hogy felsorolni is hosszú lenne, de azért néhány apróságot elárulok.

Tanúi lehetünk egy szöktetésnek, a párizsiak lázongásának, ismét eljutunk Angliába, felbukkan a színen a már említettek mellett Winter gróf és bizony milady sem tűnt el nyomtalanul, hiszen a fia - akinek volt kitől örökölni -, is színre lép.

Harcból, cselből, furfangból, bosszúszomjból, intrikából és számtalan kalandból, sőt még humorból most sincs hiány. Remekül szórakoztam Beaufort hercegen, aki Durrell Ursuláját juttatta eszembe, ill. mindig jót mosolyogtam, amikor a testőrök egyezerűen kedvesemnek nevezik egymást, a derék Mousqueton kalandjairól nem is beszélve. D' Artagnan furfangos észjárása és a szebbik nem iránti vonzódása mit sem változott, ahogy Porthos étvágya és ereje sem. Athos mindig a jófiú, e nemes lélek volt a csapatban, ez a tulajdonsága csak erősödött. Aramisnak pedig láthatóan hiányzott a kardforgatás és a csipkelődés.

Mazarin nagy taktikus, ám ahogy a testőrök is mondják, nem múlja felül a nagy bíborost. Ausztriai Anna az elmúlt évek alatt egyszerűen egy gőgös és - szerintem - utálatos nő lett, vele nem tudtam szimpatizálni. Szerencsére a nép fiai között már nem egy szimpatikus szereplőt fedeztem fel.

A Húsz év múlva méltó folytatása a történetnek és bevallom, ennyi idő után bizony hiányoztak a testőrök. Egy cseppet azért tartottam a regénytől, hiszen nem éppen tegnap olvastam az első részt, de Dumas számos utalása és a lábjegyzet (több ízben is visszautal A három testőr ominózus fejezetére) segített a visszaemlékezésben.

Izgalmas, fordulatos (bár volt, amit olvasás közben kitaláltam), terjedelme ellenére is letehetetlen olvasmány. Nem csodálom, ha a franciák annak idején izgatottan várták a folytatást. Dumas rendkívüli módon szövi a cselekmény szálait, olykor vált közöttük, de ezzel csak fokozza az izgalmakat, és a két kötet alatt egy pillanatig sem unatkoztam. Sokan télen szeretnek nagyobb lélegzetű könyveket olvasni, így nekik is csak ajánlani tudom, ahogy mindenki másnak is.

 A sorozat következő darabjának immáron Bragelonne vicomte a címe és a főszereplője. Dumas mesélőkedvének hála, rögtön ötkötetes.
  


Alexandre Dumas: Húsz év múlva I-II.
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
888 oldal
Európa Kiadó, 2011
5400 Ft
A regény a MEK-ban

Oldják iszákjukat a csendesülő,

 Amikor felfedeztem, hogy Molnár Ferenc mesekönyvet is írt, tudtam, hogy egyszer mindenképpen meg kell szereznem és el kell olvasnom, hogy megismerjem ezt az oldalát is. S láss csodát, valóban így történt, mert amint kinyitottam és elkezdtem olvasni, rögtön magába szippantott a mese varázsa és teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem a meséinek köszönhetően lettem Molnár-rajongó.

 Egy nagy város egyik házában él egy testvérpár: az öt és féléves Annus és a négyéves Jánoska, akiket az öreg Bori Borcsa nevel. A gyerekek árvák, a kisanyjuk - ahogy Borcsa néni hívja - az égben van.

Egy decemberi napon a két gyerek az egyik üzlet kirakatában megpillant egy csodaszép hölgyet (egy próbababát) csodaszép ruhába öltöztetve, ami megszólalásig hasonlít az édesanyjukhoz. És csodák csodája, amikor elmennek a kirakat elöl, a gyerekek felfedezik, hogy a bábu, a csodaszép ruhás hölgy rájuk mosolyog. Persze Borcsa néni nem hisz a gyerekeknek, de ettől a naptól fogva Annus és János, amint teheti, felkeresi a szép hölgyet, közben pedig kisanyjuk az égben meghatottan figyeli két gyermekét...

Annus belekapaszkodott Bori Borcsa szoknyájába, és ijedten kiáltott fel:
- Borcsa néne! Nézze csak! Nézzen oda! Ez a viaszhölgy utánunk néz, és ránk mosolyog... ránk mosolyog!
János meglepetten kiáltott fel:
- Ránk mosolyog! Szavamra mondom, Borcsa néne, szavamra!
Öreg Borcsa visszanézett a viaszhölgyre, és bosszúsan mondta:
- Ugyan, kis ostobák! Képzelődtök! Hogyan mosolyogna rátok, hiszen fából és viaszból van.
Bori Borcsa okos öregasszony volt, de ezúttal nem volt igaza.

Tudom, hogy elfogult vagyok Molnár Ferenccel, de ez a mese olyan szép, bájos, szívmelengető. Gyönyörű példája a gyermeki szeretetnek, a csodavárásnak és az abban való hitnek, ami ilyenkor még inkább felerősödik mindannyiunkban, még akkor is, ha nem vesszük észre. Mert ahogy a két gyerek készül naponta a viaszhölggyel való találkozásra és a karácsonyra, úgy készülünk mi is az ünnepre.

Reich Károly rajzai pedig csak még élvezetesebbé teszik az olvasást. Szinte mindegyik oldalon találunk egy-egy illusztrációt, így talán a kisebbek is szívesen hallgatják majd a mesét és nem mondogatják, hogy lapozz már.

Kortól függetlenül mindenkinek ajánlom, hiszen a mesékből nem lehet (nem lenne szabad) kinőni. Molnár Ferenc pedig csak még nagyobb kedvenc lett.


Molnár Ferenc: A kékszemű
Reich Károly illusztrációval
46 oldal
Móra Kiadó, 2011
1990 Ft

Milyen szokatlan, mondathatnánk furcsa, ambivalens cím. Amikor először találkoztam a könyvvel az interneten, mentem is tovább, mert egész egyszerűen az jutott eszembe, biztos ez is valami manapság divatos önsegítő bestseller* lehet, olyasmi, amivel Bridget Jones könyvespolcai vannak tele. Aztán később több, nagyon is pozitív véleményt olvastam róla, de mégsem éreztem késztetést, hogy ez engem érdekelne. Nemrégiben valamiért megint csak eszembe jutott, és akkor már tudtam, nekem ezt el kell olvasnom.
Elöljáróban elmondanám, hogy a hit mindenkinek a magánügye, amit illik tiszteletben tartani, de Mrs. Winterson bigottságára nehéz szavakat találni, ez néhány mondattal lejjebb ki is derül. 

A Winterson házaspár 1960-ban megállt egy kiságy, egy rossz kiságy előtt, hogy hazavigyen egy hathetes kislányt, mivel saját gyermekük házasságuk addigi évei alatt nem született. A férj egyszerű munkás volt, az asszony nagydarab, gonosz, háztartásbeli és vakbuzgó keresztény. Mrs. Winterson azért szeretett volna egy kislányt, hogy legyen egy barátnője. De az ördög rossz kiságyhoz vezette, amit az elkövetkező években rendszeresen a kis Jeanette fejéhez is vág.

William Blake: Angyal
Fordította: Vámosi Pál

Álmot láttam, mily talány!
Voltam szűz királyleány,
Angyal őrzött, égi sarj,
Ne érintsen semmi baj.

S mert könnyem hullott végtelen,
Megtörölte két szemem,
Könnyem hullott, gyors özön,
Elrejtettem örömöm.

Akkor elszállt, menekült;
Rózsa-reggel felderült;
Illant könny és félelem,
Dárda, vért lett fegyverem.

S mire gyorsan visszatért,
Óvott már a dárda, vért,
Mert ifjuságom elrepült,
S fürtjeimre hó terült.






Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messzi Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.


Versek:
William Blake versei - MEK
Weöres Sándor - Óperencia

Biztos vagyok benne, hogy sokan felhördülnek, néhányan talán az első kő után kapkodnak, de bevallom, gyerekkoromban teljesen kimaradtak Fekete István könyvei. Ill. miután elsősként elolvastam a Vukot (amit nagyon szerettem), itt meg is szakadt a kapcsolatunk. Az ok egyszerű: nálunk alsóban nem voltak kötelező olvasmányok, nem kellett olvasónaplót írni és senki sem kérte számon, hogy ugyan miért vittem vissza olvasatlanul a Bogáncsot a könyvtárba, és miért nem olvastam el később, amikor már a saját polcomon is megvolt?

A karácsonyi forgatag és az év végi rohanás közepette nem árt egy kicsit lélekben is hangolódni az ünnepekre, így ilyenkor érdemes esténként elővenni egy-egy antológiát, amelyben mindannyian megtaláljuk a leginkább kedvünkre való novellát. Ebben igyekszik segítséget nyújtani a Karácsonyi ajándék is, melyben tizenkilenc magyar író huszonkilenc novelláját olvashatjuk.

Bródy Sándor jó ideje szerepelt már a várólistámon, azon is kiemelt helyen talán legismertebb színműve, A tanítónő. Amikor a múlt szombati Aranymetszésben a friss Prima-díjas Lovas Rozi beszélt erről a szerepéről, rögtön felkaptam a fejem arra a mondatára, mennyire aktuális ma is ez a darab, és nem volt többé kérdés, hogy végre elolvasom.

Bródy szerint műve Falusi életkép három felvonásban. A helyszín egy kis alföldi falu, ahová - a Monarchia éveiben - új tanítónő érkezik, Tóth Flóra személyében. Flóra fiatal, szép, céltudatos és csak tanítani szeretni, szépre és jóra nevelni a gyerekeket.

A falunak már van egy tanítója, egészen pontosan egy középiskolai tanára, akit szintén ideküldtek. A férfi mindezt leminősítésként éli meg, visszavágyik Budapestre, ahol bár hús helyett csak tej volt az ebédje, de ott legalább nem ilyen volt az élet. Ott volt élet. Már itt éreztem az aktualitást.

TANÍTÓ     Nyomorult egy falu. Közkönyvtár, az nincs, de enni, azt tudnak. Éhezni inkább, de fent, fent! Ott délben tej... Itt hajnalban hús!

Aztán fokozatosan fény derül arra is, hogy nincs kit temetni, hiszen az öregek kivándoroltak, csak a fiatalabbak és a gyerekek maradtak. Ez bár fordítva, de napjainkban is így van.

A fiatal tanítónő rögtön ajánlatot kap ifj. Nagy Istvántól, a fiatal szoknyavadász úrtól, aki arra kéri, tanítsa a birtokán élők gyerekeit, majd, hogy az ő helyesírásán segítsen. Csakhogy Flóra nem vállalja. 

És a java még csak most következik: a falu vezetői - ha úgy látják -, pálcát törhetnek bárki felett, és ha ők így érzik, meg is teszik. Elvégre egy olyan nőre, aki - szerintük - züllött életet él, ráadásul erkölcstelen ponyvát olvas, nem bízható az ifjúság nevelése. Csakhogy nem számolnak Flóra igazságérzetével:

FLÓRA      Vigasztalni akar. (Fennen.) De nekem nincs szükségem semmi vigasztalásra. Én ki fogom keresni az igazamat. Én az állam szolgája vagyok, az nevelt, az küldött... el. (Változott hangon.) Sehová se megyek. Mindenütt azt fogják mondani: bízzam rájuk magamat. Csak rám... Mért nem vagyok rút, mért nem vagyok puklis, öreg. A fiatalság csak annak szép, aki el akarja rabolni. Nekem rút. Kartárs, én elvesztettem a szívemet. Én gyáva vagyok, én nem vagyok feminista, én - asszony vagyok!

A bejegyzés elején a színmű aktualitását említettem: ahogy felvonásról felvonásra, mondatról mondatra haladtam, egyre inkább átéreztem, mennyi minden van ma is így. Pedig a darabot 1908-ban mutatták be először és azóta bizony eltelt százhat év, de a világ nem sokat változott. Ma sem örülnek egy patriarchális társadalomban egy újonnan érkezőnek, aki ráadásul nő és másként gondolkodik, mint ők. Ha a nő fiatal és szép is, pláne csapdába esett. Megszoksz vagy megszöksz. Flóra dönt, tudja, hogy csak egy választása van. De vajon melyik utat választja? Elfogadja-e valamelyik férfi támogatását? Behódol-e az iskolaszéknek és a falu elöljáróinak, vagy elmegy?

Nos, ha nemrégiben azt írtam, elég hosszú időt töltöttem Durrell nélkül, akkor büszkén jelentem, az elmúlt hetekben sikerült két könyvét is elolvasnom. Ezek egyike A piknik és egyéb kalamajkák c. gyűjtemény, melyre PuPilla volt szíves felhívni a figyelmemet, akinek ezúton is köszönöm.

A címadó történetben a Durrell gyerekek már felnőttek, Margo egy Jack nevű gépészmérnök felesége lett, lezajlott a II. világháború és Larry immáron tíz év után visszatér a szülőföldjére, melyet a mama méltó módon szeretne megünnepelni. Egy pikniket szervez, hiszen a háború ideje alatt nagy rádióhallgatóvá lépett elő, és imádata tárgyának mindig igaza volt, így adott a jó idő, hogy felpakoljon a díszes társaság és egy kellemes napot töltsön a szabadban.

Larry meg is érkezik és a humora változatlan. A család pedig, többheti élelemmel felpakolva, el is indul Esmeraldával, a Rolls Royce-szal, mely általában több időt tölt szétszedve, mint összerakva. Csakhogy mi történik, ha a technika ördöge felébred és a mindig igazat mondó rádiónak sincs igaza? Igazi kalamajka Durrell-módra!

- Milyen okos gondolat! - csodálta mama.
- Nem igazán - szerénykedett Larry. - Csak éppen ha az ember körül hegyekben tornyosul az ostobaság, minden logikus gondolat zseniálisnak tűnik.

A Vízre bocsátásban imádott családunk életében is eltelt néhány év, Margo elvált, ám a család utazókedve és az egymás szekálása mit sem változott. Ezúttal görögországi hajókirándulásra indulnak, ám a hajó valahogy nem úgy néz ki, ahogy ők elképzelték: az oldalán egy hatalmas lyuk tátong! És ez még hagyján: az uozót meleg vízzel szolgálják fel, a nájtklúbként emlegetett táncteremben a viktoriánus korból ottmaradt zenészek húzzák a talpalávalót, a személyzet töri az angolt és Margo is bent ragad a mosdóban. És ez még csak a kezdet!

– Ne nevettesd ki magad, Larry! – kiáltott fel mama. – Itt mindenki őrült!
– Dehogyis – rázta meg a fejét Leslie. – Itt mindenki görög.
– Rokon értelmű szavak – szögezte le Larry.

Milyen szerencse, hogy A halak jellemét olvastam legutóbb, így nagyon megörültem, amikor immáron eme kötet fülszövegét olvasva megállapítottam, hogy Ursula ismét felbukkan, ráadásul rögtön a Viszony Velencében c. történetben! Már a cím is sokat sejtet. Nem is kell csalódnunk.
Kedvenc állatgyűjtőnk egyedül, és már nem éppen zsenge korúan érkezik meg, hogy végre néhány napot eltölthessen e gyönyörű városban, amikor egy ismerős hangra lesz figyelmes. Nem, ez nem lehet! Pedig az! Ursula! Az az Ursula, aki ennyi év után is gyönyörű és ugyanilyen gyönyörűen gyilkolja az anyanyelvét. Ráadásul egy szerelmi háromszög tagjaival érkezett az olasz városba: a feleséggel és az ifjú szeretővel, akinek ráadásul kék vér csörgedezik az ereiben (így még nagyobb a kalamajka) és nem kell sokat várni a dühös és alkoholgőzös férjre sem. És a történet végén arra is fény derül, hogy Gerry méltán vetélytársa lehet Pasodoblénak...

    - Tavaly Spanyolországban megnéztem azokat a Gruyère-képeket... Hát mondhatom, igazán lehangoló az a sok hulla meg minden. Nem úgy, mint ezek. Nekem igazán Canelloni a legkedvesebb olasz festőm! Elragadó!
Kételyeim maradéka is szertefoszlott. Nincs még egy nő a földön, aki ilyen szétválaszthatatlanul egymásba tudna gabalyítani egy sajtot, egy tésztafélét meg két festőt.

 
A szex lélektanát szeretettel ajánlom Minden Kedves Internetező figyelmébe, aki előszeretettel írja be a böngészőjébe az erotikus bestsellerek, illetve az ehhez hasonló kifejezéseket. Biztosíthatom, hogy nem fog csalódni!
Gerry és családja életében (akik már ebben a történetben sem bukkannak fel, de sebaj) mindig is fontos szerepe volt a könyveknek és az olvasásnak. Így nem csoda, ha kedvenc állatgyűjtőnk gyakori vendége az egyik könyvesboltnak és antikváriumnak, ahonnan sosem távozik üres kézzel. (Ugye ismerős?)

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
     és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
     az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
     Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.

Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
     És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
     és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
     mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.

Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
     Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
     és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
     ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.

Fekete bársonyok közt éji pompa.
     Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
     és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
     mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.

Egy bérkocsin rohanok most elébe,
     lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
     megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
     Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.

A szívemet széttépem száz darabra,
     s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
     s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
     áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.

Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
     e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
     nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
     a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.