A középkori művészet a klasszikus motívumokat keresztény témákhoz alkalmazta, az ókori témák ezzel szemben korabeli, középkori köntösben jelentek meg. A klasszikus forma- és témaválasztás a reneszánszban talált ismét egymásra, amikor az ókori témák antik formanyelven fogalmazódtak meg. Ugyanakkor a klasszikus témák és motívumok újbóli találkozása nem egyszerűen múltba fordulást jelentett. A változó ízlés új formavilágot igényelt, amely stílusában és ikonográfiájában mind az ókoritól, mind a középkoritól különbözött, noha mindkettőhöz kötődött. Ez tehát a reneszánsz művészet valódi jelentése és szerepe.

Ígéretemhez híven, idén előtérbe kerülnek a művészettel kapcsolatos könyvek is. Rögtön az első, a reneszánsz kor 20 képét hivatott bemutatni. A könyv szerzője a Sussexi Egyetemen tanít, így biztosak lehetünk abban, hogy pontos információk birtokába jutunk, ha kezünkbe vesszük ezt a gyönyörűséget, ami tipikusan azok közé a könyvek közé sorolható, amit még nagyobb odafigyeléssel lapozgat az ember. Természetesen a 20 kép kiválasztása szubjektív alapon történt, azonban 20 olyan festőtől (és nemcsak itáliaitól), akik valóban meghatározó alakjai voltak a reneszánsznak, és hatásuk később is rányomta bélyegét a művészetre.

  "Még amikor a faluban lakott, néha addig rohant, míg levegő után kapkodva, szédelegve, hétrét görnyedt, hogy aztán kiegyenesedve figyelje, hogy tér vissza eredeti helyzetébe a látóhatár. Vivaldival befejezni egy darabot pontosan ugyanilyen volt. Azokban a pillanatokban a csend tökéletes volt - teljesen más, mint a Pietà kierőszakolt csendje, mely inkább azt fejezte ki, mi az, ami tilos, ahelyett, hogy betekintést nyújtott volna abba, ami lehetséges."

A két lány személyisége teljesen eltérő: a visszahúzódó, csendes Maddalena csak hegedülni szeretne, míg húgát teljesen elbűvöli a világ élet, legalábbis azon része, amit megismerhet belőle. Az intézet kórusa ugyanis a vasárnapi templomi fellépés mellett olykor velencei patríciuscsaládok házaiba is meghívást kap.
A szigorú falakon belül a felcseperedő növendékek előtt két út áll: vagy zárdába vonulnak vagy férjhez mennek, amennyiben megfelelő kérő akad a számukra. Hogy a lányok élete hogyan alakul tovább, azt nem szeretném elárulni, de még sokáig nyomon követhetjük az életüket.

A korabeli Pietà (Forrás: Wikipedia)

Igazából kb. a regény felétől szerettem meg igazán a történetet, de megnyugtatok mindenkit, hogy előtte sem unalmas. Nagyon tetszett a korabeli Velence életének bemutatása és főleg, hogy ezt a világtól elzárt lányok szemein keresztül ismerhetjük meg mi is. Mindkét lányt nagyon megszerettem, teljesen eltérő a személyiségük, de éppen ezért szerethetőek és bármi is történjen velük, mindig összetartanak.

Antonio Vivaldi (1678-1741)

Az írónő a regény végén egy kisebb fejezetben említést tesz a megváltoztatott adatokról, amelyekre a történet folyamatossága miatt került sor. Mindezzel nincs is semmi gond. Ellenben a fordítással kapcsolatban lenne néhány észrevételem: nagyon sok könyvben találkoztam már azzal a szarvashibával, hogy folyamatosan Olaszországot emlegetnek. Nyilván, mert az angolban kizárólag az Italy létezik az ország megnevezésére, azonban köztudott, hogy az egységes Olaszország csak 1861-ben jött létre, addig városállamokból állt és Itália néven illik emlegetni. 

- Ej, ne legyen kishitű. Lássa, én is szenvedek, én is csalódtam az életben, éppen csak úgy, az a vihar tépáz engemet is, amely magát, de mindig azt gondolom, hogy még jobban is csalódhattam volna. Nos, a méltóságos gróf úr is csalódhatott volna még jobban.

Ezennel én is hivatalosan hozzákezdtem a Várólistám csökkentéséhez. Inkább nem is árulom el, mióta várt rám a regény a polcon.

A regény ötletét egy reformkori eset adta, amiről Mikszáth rögtön az elején meg is jegyzi, ő az események krónikása, azaz minden úgy történt, ahogy azt leírja.

Az 1810-es években két diák, Buttler János és Bernáth Zsigmond zöldcsütörtökön (Nagycsütörtökön) a sárospataki kollégiumból hazaindul Bornócra Bernáthékhoz. Útközben megállnak Olaszröszkén a korcsmárosnál, azonban amikor a faluban élő Dőry báró hírét veszi a jurátusok jöttének, rögtön magához hívja meg őket, amit ők el is fogadnak. A lelkes fogadtatás után a diákok továbbindulnak, de ígéretet tesznek Dőrynek, hogy visszafelé is betérnek hozzá.

Buttler a  Bernáthék szomszédjában lakó Horváth család legkisebb lányába szeretett bele, immáron öt éve, akit az apja a széltől is véd. A visszaindulás előtt a gróf összeszedi minden bátorságát és megkéri a lány kezét annak szigorú apjától. Az engedélyt meg is kapja, így boldogan indulnak haza és ismét betérnek Dőryék, ahol nem várt bonyodalommal találják szembe magukat...
Még annyit árulnék el, hogy szereplőink életét további éveken át követhetjük nyomon és szinte az egész országot bejárják közben.

Szeretem Mikszáth humorát, most sem kellett benne csalódnom, hiszen a regény szinte minden oldalát áthatja az irónia. De a lezárás most nem tetszett. Minden szál lezárul, minden esemény végére pont kerül, de bevallom, nem erre számítottam. Persze ez nem tart vissza attól, hogy mást is (újra)olvassak az írótól.

"A reggel igazolta Giles balsejtelmeit. Kint öt láb magasnyira tornyosult a hó, eltorlaszolta az ajtókat és az ablakokat is. Még mindig havazott. A világ fehér volt, csendes és - valami megmagyarázhatatlan módon - fenyegető."

  Molly és Giles Davis fiatal házasok, akik nemrégiben egy viktoriánus házat örököltek az Isten háta mögött. Eleinte el akarták adni, ugyanis a ház két mérföldnyire van mindentől. Végül úgy döntöttek, maradnak és vendégházat nyitnak.
Mivel a ház teljesen bútorozott és az elhunyt nagynéninek hála minden szükségest megtalálnak benne, ami kellhet, így hirdetéseket adnak fel. Rögtön három vendég is bejelentkezik.

     Egy hideg téli napon, éppen rádiót hallgatnak, amikor a hírekben egy Londonban történt gyilkosságról értesülnek. Egy idős nőt megfojtottak, a gyanúsított - aki a lépcsőházban felfelé menet a Három vak egér c. gyerekdalt dúdolta - személyleírása azonban bárkire ráillene.



   Meg is érkezik az első vendég, a fiatal Christopher Wren, másnap pedig Mrs. Boyle és Metcalf őrnagy, majd az éjszaka közepén betoppan Mr. Paravicini. Egyik vendég sem mondható átlagosnak: Christopher kíváncsi és finoman szólva is hóbortos, Mrs. Boyle a kákán is csomót keres, az őrnagy titokzatos, míg Mr. Paravicini előszeretettel vizslatja Molly-t. A havazás tovább folytatódik, így a vendégeket és a vendéglátókat teljesen elzárja a külvilágtól. Hirtelen telefonon értesítik a házaspárt arról, hogy a londoni gyilkosság helyszínéről menekülő elkövető véletlenül egy noteszt hagyott hátra, amelyben a gyilkosság és a vendégház címe szerepelt, ezért az egyik helybeli őrmestert, Trottert küldik a fogadóba, aki hamarosan meg is jelenik és kezdetét veszi a nyomozás és a rettegés. A gyilkos ugyanis a házban van és jól szórakozik, ahogy Trotter őrmester fogalmaz. De vajon ki lehet közülük?

    A könyv rövidsége miatt egyhuzamban is elolvasható, nekem kb. két órámba került. Bár már előtte belehallgattam a hangoskönyvbe, amiből szerencsére egyetlen mondatot sem hagytak ki. Agatha Christie most is -szerintem - hatalmas csavart tartogat a végére :). Az angol gyerekdalokról pedig kiderül, hogy akad köztük is  ugyanolyan kevésbé gyerekbarát, mint a magyarok között.

   A kisregény színpadi változatát a mai napig nagy sikerrel játsszák.




Agatha Christie: Három vak egér
Fordította: Molnár Gabriella
132 oldal, Európa Kiadó, 2006
1800 Ft
Hangoskönyv Csankó Zoltán előadásában
165 perc, Kossuth Kiadó
2990 Ft

"Így aztán Ramona önfeledten sétálgatott a pávákkal a kerti ösvényen, amelyet húsz kerti szolga igazgatott nagy műgonddal mértani pontosságúra. A fű zöld volt: zsenge és friss, akár a harmat. Hosszan megőrizte Ramona lábnyomát, ahogy továbbhaladt. Valaki látta is, hogy Ovidio Gondulfo, a főkertész térdre ereszkedett az akácsétányon, és vágyakozva nyalogatta Ramona lába nyomát, miután a lány kellemesebbnek találta egy másik férfi ágyát az övénél."

Rögtön az idézetből kiderül, hogy különleges nővel állunk szemben. Ráadásul nem is akármilyennel. A regény hősnője a 19 éves Ramona, aki az egyik itáliai signora szobalánya a múlt század elején. Édesanyja gyermekkorában elhagyta, apácák nevelték, majd 12 évesen vette mostani úrnője a szárnyai alá. Azzal viszont nem számolt, hogy hamarosan minden környékbeli férfi Ramonát akarja, ugyanis olyan különleges illattal rendelkezik, amely rögtön megbabonázza az erősebbik nemet. Ramona azonban válogatós, nem mindenki kaphatja meg, elvégre ő a házon belül dolgozik, így lenézi a házon kívüli szolgálókat, azonban akadnak kivételek is. Hogy hogy néz ki ez a nem mindennapi nő?

"Ramona albínó volt. Dundi testét egyetlen pigment sem színezte. A haja olyan fehér volt, akár a galambok a signora díszesen faragott galambdúcában. Sohasem fonta be, így aztán fakó keretként szegélyezte az arcát.
Bőre rikító rózsaszínben pompázott. Az alatta futó vér festette ilyenre. Halálsápadt, holdszerű arca csúf kontrasztot adott fehér hajához.
Szempillája hosszú és fehér volt. A fehércselédek közül néhányan szívesen hasonlították a konyhakert mögötti ólakban tenyésző sertésekhez. Ramona szeme volt teste legszínesebb pontja. Ugyancsak rózsaszínben pompázott, akárcsak a cilinderből előhúzott vagy mesekönyvekben szereplő angóranyulak."

Természetesen a környékbeli nők célpontjává válik, hiszen egyetlen férj, fiúgyerek, de még a plébános és a signor sem lehet biztonságban, ha Ramona megjelenik a színen. Természetesen önmagát gyönyörű, tökéletes nőnek tartja, amivel a fenti idézetnek köszönhetően egyetérthetünk. 

Mivel a bőre könnyen leég, így esténként sétálgat a kertben, miközben férfifalka lohol mögötte. Azonban van valaki, aki ellenáll neki. Mondanom sem kell, ezen rögtön felháborodik és hamarosan az eddig állhatatos méhész feleségeként találja magát. Azonban házasságkötésük másnapján szó szerint élete szerelmébe botlik, ami újabb bonyodalmakat indít el az életében...

Többet nem szeretnék elárulni, hiszen sejthető, hogy hősnőnk még számos különös kalandba keveredik :).

- Aki hívő, annak soha semmi se nyilvánvaló. - Nyomban hozzáfűzte:
- De nemcsak a háború képtelenség. Embert ölni minden esetben képtelenség.
- Miért?
- A természet maga vállalkozik rá. Aljasság segíteni neki.
- Értem.
- De voltaképpen még csak nem is ezért - mondta Maillat. - Embert ölni voltaképpen azért képtelenség, mert örökké elölről kell kezdeni. Ezért nem győz soha senki a háborúban sem. Régebben azt hittem, hogy a szó szoros értelmében azt lehet győztesnek nevezni, aki, legyen bármelyik táborban is, túléli a háborút. De még ez se igaz. Aki túléli a háborút, az is vesztes.
- Azért 18-ban mégiscsak mi győztünk.
- Láthatod, mennyire nem, hisz elölről kellett kezdeni. - Kisvártatva hozzáfűzte: - Ugyanez történik azzal is, aki embert öl. Nem tehet egyebet, folytatnia kell.

 
A rendszeresen erre járók/tévedők már korábban felfigyelhettek arra, hogy már decemberben elkezdtem olvasni a könyvet. Akkor félretettem, így a héten ismét nekikezdtem. Nem kell megijedni, a jegelés oka nem az volt, hogy unalmas lenne.

Tehát, ismét a kezembe vettem a regényt, amelyben két háborús nap eseményeit ismerhetjük meg. Maillat, a kb. harmincas éveiben járó katona és társainak történetét. 

" - Mit nevetsz?
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus összerázkódott, néhány pillanatig merőn nézett a fiúra, majd így szólt:
- Akkor szörnyeteg vagy.
A kunyhó belseje éjszaka olyan homályos volt, hogy Ursus még nem is látta a fiú vonásait. Most ráesett a fény a fiú arcára.
Ursus a fiú vállára tette két tenyerét, egyre figyelmesebben nézett arcába, és újra rákiáltott:
- Ne nevess folyton.
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus egész testében reszketett.
- Nevetsz, ha mondom.
Megrázta a gyereket - dühből vagy szánalomból talán és izgatottan kérdezte:
- Ki tette ezt veled?
- Nem értem, mit tetszik mondani - kérdezte a gyermek.
- Mióta nevetsz így? - kérdezte Ursus.
- Mindig ilyen voltam - mondta a fiú.
Ursus a láda felé fordult, és halkan morogta
- Azt hittem, ez a mesterség már megszűnt.
Halkan, hogy a kislány fel ne ébredjen, kihúzta feje alól a párna gyanánt alája helyezett könyvet.
- Lássuk, mit mond Conquest -morogta.
Nagy fóliáns volt, puha bőrbe kötve. Hüvelykjével lapozta, megtalálta, amit keresett, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett:
- De Desanatis... Ez az.
És folytatta:
- Bucca fissa usque ad aures, gingivis denudatis nasoque muricato, masca eris, et ridebis semper.
- Igen, ez az.
Visszatette a könyvet a polcra, és tovább morgott:
- Ezt a történetet nem ajánlatos elmélyíteni. Maradjunk felszínesek. Csak nevess, fiam."

(De Desanatis - A levágott orrúakról
Bucca fissa... - Füledig hasítják a szádat, csupasz ínnyel, megnyomorított orral maszk leszel, és mindig nevetni fogsz.)

A nevető emberről még gimnáziumban hallottam, amikor egy regényt kellett választani Victor Hugótól (A nyomorultakat választottam), de ezt senki sem választotta, így csak megemlítettük, hogy létezik ő is, akit úgy elcsúfítottak, hogy mindig nevetni látszik. Ezzel tovább is léptünk. Ráadásul akkoriban sehol sem volt kapható a regény, így eddig váratott magára az elolvasása.

1690-ben Ursus (medve), az ötvenes éveiben járó férfi  és farkasa, Homo (ember) együtt járják Angliát kerekes bódéjukkal. Az embereket mutatványokkal szórakoztatják, ill. Ursus, aki ismeri a gyógynövényeket, orvosságokat is ad nekik, ezzel keresve a kenyérre valót. Közben a januári éjszakában Portland partjai mellett egy maroknyi ember egy 10 éves kisfiút tesz partra, ők pedig nekivágnak a tengernek.Hamarosan vihar kerekedik, a fiú pedig útnak indul a hóban. Rongyos ruháiban és mezítláb vonszolja magát még ő sem tudja hova, amikor a hóban megpillant egy nőt, karjában a néhány hónapos kislányával. A nő már hallott, azonban a lányka él, a rongyos fiú magához veszi és ketten mennek tovább. Amikor lakott területre érnek, a fiú be-bezörget az ajtókon, azonban választ sehonnan sem kap. megpillantja a bódét, ahonnan egy zsémbes hangot hall. Így talál rá Ursusra, aki magához veszi a nyomorultakat. Eddigi viszonylag kiszámítható élete egy csapásra felfordul. A mindig zsörtölődő csavargó igazi, szerető apjává válik a két elhagyatottnak, akikért akár tűzbe tenné a kezét is.
A fiút Gwynplaine-nek hívják és kiskorában úgy elcsúfították, hogy szüntelenül nevetni látszik. A kislányról kiderül, hogy vak és Ursustól a Dea nevet kapja.

Eltelik 15 év, a kis társaság továbbra is az országot járja, immáron kocsival, lovakkal és két cigány lánnyal kiegészülve. Műsoraikkal - és főleg A nevető embernek köszönhetően - mindenhol sikert aratnak, míg egy nap Ursus úgy dönt, ideje Londonba menniük, ahol még nem jártak. Nem is sejti, micsoda fordulatoknak nyit ezzel utat az addigi nyugodt életükben...

Victor Hugo regényét olvasni most sem könnyű. Az író ugyanis szeret játszani az olvasóval. Szokásához híven alaposan bemutatja a kort: a gyerekrablókat (comprachicos), akik tevékenységükkel akkoriban az öröklést hivatottak "segíteni": a vidéket járva megvették a gyermekeket és ha kellett, elcsúfították őket; a korabeli angol arisztokráciát, a parlament tagjait. Ez a rengeteg információ néha nagyon soknak tűnik, azonban olvasás közben azzal nyugtattam magam, hogy a későbbiekben biztos fontos szerepük lesz. Nem kellett csalódnom.

A regény tökéletes példázata annak, hogy jobb szegényen és boldogan egyik napról a másikra élni, mint gazdagnak lenni, de boldogtalannak. A nevető ember persze ezt a saját bőrén tapasztalja meg. Az emberek mindig csak a pojácát látják benne, aki a népet hivatott rútságával szórakoztatni.

Sokan talán nem is tudják, hogy az ő alakja ihlette a Batman-filmek Jokerét is. Azonban ha elolvassuk a könyvet, kiderül, hogy Joker arca "semmi" a Gwynplaine-éhez képest, Victor Hugo nem volt olyan "kegyes" szereplőjéhez, mint a filmek készítői.

A 37 megszólaló között akad például: színész (Fullajtár Andrea, Mácsai Pál), zeneszerző (Varga Judit, Dés László), múzeumigazgató (Baán László), író (Bíró Kriszta, Spiró György), rendező (Szabó István, Horváth Ádám), operatőr (Koltai Lajos), főapát (Várszegi Asztrik) vagy etológus (Csányi Vilmos). Mindannyiukban közös a művészet iránti szeretet és az, hogy szakmailag is elismertek.

A hét év alatt keletkezett interjúk sorrendjét a képek keletkezési ideje határozza meg, azonban az interjúban csak a megkérdezettek jutnak szóhoz. Mindannyian őszintén és mégis szórakoztatóan beszélnek, hogy valóban élmény olvasni és fel sem tűnik az a rengeteg információ, amivel közben elárasztanak. Mert sokan a személyes kötődésük mellett a művészt is nem egyszer megemlítik, akinek a művét választották, vagy azt a személyt, akinek a művészet iránti szeretetüket köszönhetik. Teszik ezt szeretettel és nem pedig okoskodva, szájbarágósan.


 A képek között találunk a reneszánsz, a barokk, az impresszionizmus és a modern, kortárs művészet korából is legalább egyet. Akadnak köztük híresek és kevésbé híresek is. Mégis, az ismert képek esetében is tudtak újat mondani, valamit, amit eddig nem vettem észre, vagy nem figyeltem fel rá. Ilyenkor előkerültek a művészettel kapcsolatos könyveim és azonnal megkerestem az aktuális alkotást, hogy felfedezhessem azt, amit más olyan fontosnak tartott. És nem csalódtam. Sokat kaptam ettől a kis könyvtől.
Amikor elkezdtem olvasni, szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok benne olyan idézetet találni, ami illene a majdani bejegyzésemhez, de a Kovalik Balázzsal (a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója) készült interjúban megtaláltam. Sajnálom, hogy igaza van és manapság az emberek nem értékelik, sőt nem is érdeklődnek a szimbólumok iránt, nem akarnak a dolgok mögé látni.

Sok számomra kedves művel találkoztam, míg olvastam, de végül a Fullajtár Andrea által választott El Greco-festményt emelném ki.

El Greco: Krisztus az Olajfák hegyén 1608 körül

1992-ben Aliide Truu nyugat-észtországi háza udvarán egy fiatal lányt talál. A lány testén verés nyomai látszódnak, nincs cipője, csak fekszik a földön. Az idős nő beviszi a házba és beszéltetni kezdi. Hamarosan kiderül, milyen rokoni kapcsolatban áll egymással ez a két nő és mennyi közös pont van az életükben.