Álarc

" - Mit nevetsz?
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus összerázkódott, néhány pillanatig merőn nézett a fiúra, majd így szólt:
- Akkor szörnyeteg vagy.
A kunyhó belseje éjszaka olyan homályos volt, hogy Ursus még nem is látta a fiú vonásait. Most ráesett a fény a fiú arcára.
Ursus a fiú vállára tette két tenyerét, egyre figyelmesebben nézett arcába, és újra rákiáltott:
- Ne nevess folyton.
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus egész testében reszketett.
- Nevetsz, ha mondom.
Megrázta a gyereket - dühből vagy szánalomból talán és izgatottan kérdezte:
- Ki tette ezt veled?
- Nem értem, mit tetszik mondani - kérdezte a gyermek.
- Mióta nevetsz így? - kérdezte Ursus.
- Mindig ilyen voltam - mondta a fiú.
Ursus a láda felé fordult, és halkan morogta
- Azt hittem, ez a mesterség már megszűnt.
Halkan, hogy a kislány fel ne ébredjen, kihúzta feje alól a párna gyanánt alája helyezett könyvet.
- Lássuk, mit mond Conquest -morogta.
Nagy fóliáns volt, puha bőrbe kötve. Hüvelykjével lapozta, megtalálta, amit keresett, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett:
- De Desanatis... Ez az.
És folytatta:
- Bucca fissa usque ad aures, gingivis denudatis nasoque muricato, masca eris, et ridebis semper.
- Igen, ez az.
Visszatette a könyvet a polcra, és tovább morgott:
- Ezt a történetet nem ajánlatos elmélyíteni. Maradjunk felszínesek. Csak nevess, fiam."

(De Desanatis - A levágott orrúakról
Bucca fissa... - Füledig hasítják a szádat, csupasz ínnyel, megnyomorított orral maszk leszel, és mindig nevetni fogsz.)

A nevető emberről még gimnáziumban hallottam, amikor egy regényt kellett választani Victor Hugótól (A nyomorultakat választottam), de ezt senki sem választotta, így csak megemlítettük, hogy létezik ő is, akit úgy elcsúfítottak, hogy mindig nevetni látszik. Ezzel tovább is léptünk. Ráadásul akkoriban sehol sem volt kapható a regény, így eddig váratott magára az elolvasása.

1690-ben Ursus (medve), az ötvenes éveiben járó férfi  és farkasa, Homo (ember) együtt járják Angliát kerekes bódéjukkal. Az embereket mutatványokkal szórakoztatják, ill. Ursus, aki ismeri a gyógynövényeket, orvosságokat is ad nekik, ezzel keresve a kenyérre valót. Közben a januári éjszakában Portland partjai mellett egy maroknyi ember egy 10 éves kisfiút tesz partra, ők pedig nekivágnak a tengernek.Hamarosan vihar kerekedik, a fiú pedig útnak indul a hóban. Rongyos ruháiban és mezítláb vonszolja magát még ő sem tudja hova, amikor a hóban megpillant egy nőt, karjában a néhány hónapos kislányával. A nő már hallott, azonban a lányka él, a rongyos fiú magához veszi és ketten mennek tovább. Amikor lakott területre érnek, a fiú be-bezörget az ajtókon, azonban választ sehonnan sem kap. megpillantja a bódét, ahonnan egy zsémbes hangot hall. Így talál rá Ursusra, aki magához veszi a nyomorultakat. Eddigi viszonylag kiszámítható élete egy csapásra felfordul. A mindig zsörtölődő csavargó igazi, szerető apjává válik a két elhagyatottnak, akikért akár tűzbe tenné a kezét is.
A fiút Gwynplaine-nek hívják és kiskorában úgy elcsúfították, hogy szüntelenül nevetni látszik. A kislányról kiderül, hogy vak és Ursustól a Dea nevet kapja.

Eltelik 15 év, a kis társaság továbbra is az országot járja, immáron kocsival, lovakkal és két cigány lánnyal kiegészülve. Műsoraikkal - és főleg A nevető embernek köszönhetően - mindenhol sikert aratnak, míg egy nap Ursus úgy dönt, ideje Londonba menniük, ahol még nem jártak. Nem is sejti, micsoda fordulatoknak nyit ezzel utat az addigi nyugodt életükben...

Victor Hugo regényét olvasni most sem könnyű. Az író ugyanis szeret játszani az olvasóval. Szokásához híven alaposan bemutatja a kort: a gyerekrablókat (comprachicos), akik tevékenységükkel akkoriban az öröklést hivatottak "segíteni": a vidéket járva megvették a gyermekeket és ha kellett, elcsúfították őket; a korabeli angol arisztokráciát, a parlament tagjait. Ez a rengeteg információ néha nagyon soknak tűnik, azonban olvasás közben azzal nyugtattam magam, hogy a későbbiekben biztos fontos szerepük lesz. Nem kellett csalódnom.

A regény tökéletes példázata annak, hogy jobb szegényen és boldogan egyik napról a másikra élni, mint gazdagnak lenni, de boldogtalannak. A nevető ember persze ezt a saját bőrén tapasztalja meg. Az emberek mindig csak a pojácát látják benne, aki a népet hivatott rútságával szórakoztatni.

Sokan talán nem is tudják, hogy az ő alakja ihlette a Batman-filmek Jokerét is. Azonban ha elolvassuk a könyvet, kiderül, hogy Joker arca "semmi" a Gwynplaine-éhez képest, Victor Hugo nem volt olyan "kegyes" szereplőjéhez, mint a filmek készítői.