Archive for május 2012

Nemrégiben többen arról értekeztek a blogjukban, miért is vágtak bele ebbe az egészbe, ill. szóba kerültek sokadjára a recenziós példányok is. Akkoriban bele is kezdtem egy színvallásba, de úgy gondoltam, nem akarok senkit sem untatni az egyéni szoc. problémámmal (ismerem már jól a magyar mentalitást), de most mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom röviden összefoglalni a dolgokat.

Aki olvasta Lobo márciusban velem készített interjúját, tudja, hogy egy rossz korszakot igyekeztem magam mögött hagyni, amikor úgy döntöttem, hogy annyi embernek van már blogja, nekem miért ne lehetne nekem is egy?

Ill. volt egy másik okom is: annak idején a csoporttársaim tudták, hogy min. hetente egyszer felkeresem valamelyik könyvesboltot és ritkán távozok üres kézzel. Így amikor elváltak útjaink, a blogból lehetőség lett volna követni, hogy mit olvasok és miről szól (ezt kérdezték a legtöbbször). De biztosan tudom, hogy nem különösebben érdekelte/érdekli őket a dolog, ami egyáltalán nem zavar. Tényleg. Mert jöttek helyettük mások, akik tudják, milyen az, amikor az ember lánya elmerül egy jó könyvben.

Akit érdekel, a hülye olvasók közé tartozom (nem tudom, hányan vagyunk, de amikor egy ismerősömnek elmondtam, milyen módszerrel olvasok, lehülyézett, ezért használom ezt a jelzőt), akik oldaljelölővel olvasnak, sőt az is előfordul, hogy tollal és cetlivel is felszerelkezek, ha ugyanis olyan a könyv, hogy bizonyos dolgoknak - ha nincs a könyvben puska (lábjegyzet vagy bármilyen mankó) -, utánanézhessek.

Általában egy bejegyzés megírása 1-2 órát vesz igénybe, de előfordult, hogy elkezdtem írni és másnap, vagy csak később fejeztem be az adott irományt. Igyekszem úgy írni, amit az iskolában belém vertek, hogy legyen füle és farka is a dolognak, ne csak össze-vissza hadováljak.

A Rendszeres Olvasóknak az is feltűnt, hogy másokkal ellentétben nálam nincs tegeződés (ami annyira elterjedt az interneten), mert sosem lehet tudni, ki olvassa az adott bejegyzést, így nem szeretnék ismeretlenül senkit sem letegezni, elvégre én sem örülök, ha egy vadidegen letegez, ezért használok a legtöbbször általános alanyt vagy többes szám első személyt.

A másik dolog, aminek nincs helye a blogban az a jópofizás. Az előbbi okból sem használnám soha, ill. aki ismer, tudja, hogy rosszul vagyok a gügyögő stílustól, hogy nemcsak nem mondjuk ki az adott szót normálisan, hanem még arra sem vesszük a fáradságot, hogy a magyar helyesírás szabályait írásban alkalmazzuk. Magyarul, ha másnál is meglátok egy asszem, szal, sztem (sic!!!) és még sorolhatnám alakot, hiába érdekelt az adott könyv vagy téma, azonnal bezárom az oldalt. Igen, sznob vagyok, de magyarok vagyunk, beszéljünk magyarul! Nemrég találtam valahol az interneten egy idézetet, hogy ettől a stílustól (inkább stílustalanságtól) senki sem lesz menő. És milyen igaza van.

Most pedig térjünk át az örökzöld témára, a recenziós könyvekre. Amikor megszületettek az első bejegyzések, nem is gondoltam volna, hogy valaha bármelyik kiadótól könyvet fogok kapni a két szép szememért és kezemért (elvégre rájuk is szükség van, hogy tartsam a könyvet és írjak róla majd, ami azért is vicces, mert a legtöbb kiadóval e-mailben tartom a kapcsolatot, tehát személyesen nem is találkoztunk még).

Még friss (féléves múlt) volt a blog is, amikor írtam egy-két kiadónak. Van, akivel azóta is kapcsolatban vagyok és volt, aki válaszra sem méltatott. Persze, hogy sértette a hiúságomat, mert tudom, hogy másnak rendszeresen küldik a könyveiket, de azóta csak mosolygok magamban a dolgon.
Kezdetben nekem is volt egy rövid időszakom, amikor egy nagy adag (kb. 8) könyvet sikerült begyűjteni a kiadóktól, de akkor meg is csömörlöttem, mert olyan volt, mintha megint egy nagy adag kötelező olvasmányt jelöltek volna ki a számomra. Abból sokat tanultam és azóta csak olyan könyvet kérek, ami tényleg érdekel, nem kell minden csengős szekér után futni.
A bejegyzések végén külön sohasem tüntetem fel/dicsekszem, hogy ez a könyv bizony recenziós példány volt, csak a kiadót linkelem, de ezért még senki sem emelt panaszt.

Tavaly óta létezik a Mustra rovatom, de megnyugtatok mindenkit, hogy miután kiszemeltem a rovatba az adott könyveket, nem rohamozom meg a kiadóikat, hogy adjanak belőle egyet. Idén 4 recenziós példányom van/volt (a negyediket most olvasom), tavaly 17 volt (ebből hatot 2010 év végén kaptam), tehát nem lehet azt mondani, hogy megrögzött ingyen könyvhajhász lennék.
Az viszont senkinél sem került még szóba, hogy mit csinál az ingyen könyvével miután elolvasta. Nos, én nem szoktam sem a Vaterán, sem más aukciós oldalon vagy a Molyon eladni vagy elcserélni őket. Eddig egyetlenegy könyvemet ajándékoztam tovább, mert tudtam, hogy nem olvasnám el még egyszer és az a könyv is karácsonyi ajándék lett. Tehát egyetlen fillért sem kerestem rajtuk. És a legfontosabb, hogy az ingyen könyv is számomra ugyanolyan, mint aminek én fizettem ki az árát, tehát ha nem tetszett, ugyanúgy megírom, mert miért csapjam be magamat?

Szép hosszú szómenés lett, de remélem, akiben eddig bármilyen kérdés felmerült a témával kapcsolatban, választ kapott rá.
Ahogy pedig Amadea és Nita is mondta: ha az anyagi helyzetünk megengedné, nem kérnénk recenziós példányokat. Ezt azzal egészíteném ki, ha az adott kiadó válaszra sem méltat, előbb-utóbb valahol úgyis akciós lesz az adott könyv és akkor megveszem, de arra is volt precedens, hogy a megjelenésekor nagyon érdekelt egy könyv, aztán később meg is feledkeztem róla.

Forrás: weheartit.com

Manet-t minden bizonnyal bántotta, talán irigységgel töltötte el az idősebb festő sikere, amely éles kontrasztban állt az ő szerencsétlen pályafutásával. (...) Manet neheztelt azért, hogy Meissonier " egyfajta hivatalos udvariassággal kezelte őt, amiből hiányzott a cimboraságnak még a gondolata is. " Egyetlenegyszer sem kínálkozott alkalom, hogy a két férfi elbeszélgessen egy kicsit arról a bizonyos nagybetűs Művészetről, Duret ugyanis azt állítja: Messonier " soha nem adta tanújelét annak, hogy tudná: Manet is festő.

Bevallom, nagy hiányossággal kezdtem neki a regénynek, ugyanis Ernest Meissonier neve egyáltalán nem csengett ismerősen, nem úgy, mint Manet-é. De rögtön az első fejezet kárpótolta az eddigi tudatlanságomat.

1863-ban Meissonier Franciaország egyik legünnepeltebb festője, képei előtt a kritikusok is kalapot emeltek, azonban mostanában támadás éri a témaválasztása miatt. Meisonnier ugyanis muskétásokat és sakkozókat fest. Ennek hatására kezd visszatérni ifjúkori próbálkozásaihoz, a történelmi témájú festményekhez, mely képek a kor művészeti eszméinek is megfelelnek. Az évente megrendezésre kerülő Szalonon ugyanis a szigorú szabályok szerint válogató zsűri szinte csak és kizárólag történelmi vagy mitológiai témájú műveket fogadott el, melyek erkölcsi tanulsággal szolgálhatnak a látogatók számára.

Eközben Édouard Manet egy teljesen új stílussal próbálkozik: a hétköznapi életet szeretné vászonra vinni, de a saját stílusában.

Párizs az 1860-as években
Forrás

A Szalonon való részvétel a korabeli művészek (nemcsak festők, hanem szobrászok is nevezhettek műveikkel) számára hatalmas lehetőség volt, hiszen az elfogadott képeket és szobrokat rengetegen megcsodálhatták. Azonban sokszor a zsűri jóváhagyása sem volt garancia az elismertségre, ugyanis pl.: Manet Reggeli a szabadban c. képét másokkal egyetemben egyszerűen elutasították. Ezen felháborodva a kegyvesztettek először rendezték meg az Elutasítottak Szalonját. Az elutasítottak névsorában szerepelt rendszerint Monet és Cézanne is. Ráadásul a Szalonra való bekerülés szabályai is folyamatosan változtak, ezeknek sem volt könnyű megfelelni, így nem csoda, hogy számos - ma már elismert festő - vihette haza a képét, hátán egy hatalmas vörös R-rel (réfuse = elutasított).

A kor felfogása szerint:

" Flaubert barátja, Maxime du Camp úgy vélekedett, hogy egy festett aktnak nem szabad több bujaságot tartalmaznia, mint egy matematikai egyenletnek. "

A Szalon és a továbbiakban az Elutasítottak Szalonja kedvezett a szigorú erkölcsöket valló nézelődőknek, ugyanis a kiállított festmények között kedvükre legeltethették a szemüket. Azonban egy aktkép sem biztosította a sikert, ugyanis pl. Manet Olympiáját egyszerűen kinevették, míg nem sokkal korábban Alexandre Cabanel Vénusz születése c. képe egyértelműen a közönség kedvence lett.

Miközben Meissonier-t a nép éltette és ő akár egy évtizedig is elpepecselt egy-egy képével, addig Manet szinte ontotta az újabbnál újabb képeket. Míg előbbi a tökéletességre, sőt a túlzott tökéletességre törekedett - melynek érdekében még saját vasútvonalat is épített pl. - , addig a másikra leginkább Velázquez festészete hatott és élvezte a Café Guerbois-ban a kortársakkal töltött időt.

A két festő párhuzamos életútja mellett részletes bepillantást nyerünk a Második Császárság, Louis-Napóleon uralkodásának és későbbi bukásának eseményeibe is. A Szalon mellett megismerhetjük a kor találmányait, részt vehetünk a párizsi és a bécsi világkiállításon és találkozhatunk Zolával, Courbet-val, Baudelaire-rel, Delacroix-val, hogy csak néhányukat említsem.

Aki esetleg nagy falatként tekint a regényre és fenntartásai vannak a történelmi háttér részletessége miatt, annak sem kell megijednie, ugyanis Ross King nemcsak alaposan utánajárt a kornak (a könyv végén történelmi eseményháttér, jegyzetek, bibliográfia és név- és tárgymutató található), hanem rendkívül szórakoztatóan, a humort sem nélkülözve, mindvégig fenntartja a Kedves Olvasó figyelmét, akinek talán fel sem tűnik, hogy a könyv végére érve milyen sok új információval lesz gazdagabb.

Egyetlen bakit találtam a könyvben a Reggeli a szabadban modelljeiről: az 52. oldalon a Victorine mellett ülő férfi Gustave, Monet testvére, míg a következő oldalon már a velük szemben ülő alak lesz Gustave. De ettől az apróságtól eltekintve, akit érdekel a művészet és a kor, biztosan nem fog csalódni a regényben ;).
A kivitelezése is nagyon igényes, a könyvben bordó szalagkönyvjelző található, ill. a fejezetek elején a párizsi Pont Neuföt ábrázoló kép.

A regényben számtalan művészeti alkotás és személy szerepel, így plusz pont jár a 16 festményért, ill. a 30 korabeli fényképért, melyek a könyvben meg is tekinthetőek.

Az pedig már csak a sors iróniája, hogy az egész életében hatalmas népszerűségnek és elismertségnek örvendő Meissonier a halála után szinte a feledés teljes homályába merült (a Wikipedia magyar oldalán még szócikke sincs!), míg a szinte folyamatosan megvetett Manet, aki az impresszionizmus előfutára lett, napjainkban is reneszánszát éli, sőt festményei egyre magasabb áron találnak gazdára.

Ross King: Párisz ítélete
Az impresszionizmus születésének évtizede
Eredeti cím: The Judgement of Paris - The Revolutionary Decade That Gave the World Impressionism
Fordította: Makovecz Benjamin
560 oldal
Park Kiadó, 2012
4500 Ft

Édouart Manet festményei (angol nyelvű)
A mozaikon szereplő képeket a magyar és az angol Wikipedián találtam.
A Reggeli a szabadban és Az erkély Manet, az I. Napóleon 1814-ben Meissonier festménye.