Légy könnyű - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

Légy könnyű - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

Légy könnyű sziromkönnyű - dal - ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

Légy könnyű könnyű könnyű - szív - mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele

1937

Azt hiszem, igaza van Ross Kingnek, aki könyve Epilógusában az Utolsó vacsorát a világ legismertebb festményének nevezi. Míg képeket kerestem a bejegyzésemhez, az eredeti mellett megtaláltam a különböző mesefigurákkal, sportolókkal vagy éppen politikusokkal "készült" változatait, nem beszélve a kirakókról.
A szerző legutóbbi magyarul megjelent művében pedig megismerhetjük a legendás mű keletkezését. De - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - a freskó születése mellett számos új ismerettel is gazdagodunk.
Úti célunk elsőként Itália, azon belül is Milánó, ahol Leonardo Lodovico Il Moro (A Mór) Sforza alkalmazásában áll 1494-ben. Itália egén pedig sötét felhők gyülekeznek.

Milánó hercege édesapjának, Francesco Sforza bronz lovas szobrának megalkotásával bízta meg a mestert, azonban a szobor csak nem akar elkészülni. Ne felejtsük el, hogy ekkor még messze vagyunk az egységes Itáliától, ahol valóban dúl a trónok harca. A fenyegetés VIII. Károly francia király személyében érkezik, aki A Mór szövetségeseként vetett szemet Nápoly trónjára. Egy háborúhoz pedig fegyverekre van szükség, így a Leonardo rendelkezésére bocsátott bronz más célra kerül felhasználásra.

A versengő felek mellett megismerjük a Sforza családot is (egy nagyszerű családfát is kapunk ehhez, amiből megtudtam, hogy Ascanio Sforza bíboros Lodovico öccse volt), az itáliai városállamok ekkori helyzetét (térképen is) és természetesen Leonardo Milánóba vezető életútját is. Eszembe is jutott, Robin Maxwell csak nézne nagyokat, ha ezt a fejezetet egyszer elolvassa.

Leonardo bár törvénytelen fiúként látta meg a napvilágot 1452-ben, de apja családja boldogan fogadta a kis jövevényt. Apja ismert jegyző volt, aki nem ellenezte fia művészi hajlamait, ahogy azt pl. Michelangelóé tette annak idején. Bár tény, hogy törvénytelen származása miatt bizonyos pályák nem álltak nyitva az ifjú Leonardo előtt. Szerencsére a művészi pálya nem tartozott közéjük - őket egyszerű iparosnak tekintették -, így apja segítségével a szerény falusi tanulmányai után került Firenzébe Andrea Verrochio műhelyébe. Szintén apja közbenjárásával lett Lorenzo Il Magnifico De' Medici udvarának egyik mestere, aki később Lodovico Sforza figyelmébe ajánlotta.

Leonardo a rajzolás mellett nagyon szerette a matematikát, a mérnöki dolgokat, és azért is örült a milánói költözésnek, mert úgy vélte, itt végre kibontakoztathatja hadmérnöki tehetségét. Csakhogy nem így lett. Milánóban az álmaihoz képest piszlicsáré dolgokkal bízták meg: színi előadásokhoz tervezett díszleteket és ruhákat, ill. Lodovico szeretőinek portréit (A Hermelines hölgyként ismert kép Cecilia Galleranié) festhette meg.

Leonardo 40 évesen még semmit sem tett le az asztalra. A korábban festett képei magántulajdonban voltak, így csak kevesen látták őket. Ráadásul nem dicsekedhetett jó hírrel sem. A mester bizony hajlamos volt halogatni a dolgokat: sok minden érdekelte - a művészet és a matematika mellett az emberi test is, ezért tetemeket boncolt, és egy időben a repülés is -, így nem meglepő, hogy egyik dologból ugrott a másikba.

   A Santa Maria delle Grazie része volt a domonkos rendházat alkotó bonyolult épületegyüttesnek; a templom mellett állt egy sekrestye, egy kolostorkert, a szerzetesek celláit befogadó szárny és a közös étkezések színtere, a refektórium. Ezek az épületek, akárcsak maga a templom, a közelmúltban épültek, és további adományokra volt szükség ahhoz, hogy a Sforza névre méltókká válhassanak. Leonardo álmodozhatott arról, hogy tankokat vagy ágyúkat tervez, kupolával koronázza Milánó félkész székesegyházát vagy befejezi a világ legnagyobb bronz lovas szobrát. Egyik vágya sem teljesült. Falképet kellett festenie.

1494 végén vagy 1495 elején látott neki az Utolsó vacsorának. Azonban itt is akadt egy kis bökkenő: egyáltalán nem volt freskófestési tapasztalata. Verrocchio sosem festett freskót, így Leonardónak inasévei alatt nem volt lehetősége a technika elsajátítására. Mindez mégsem rettentette el. A mű a Santa Maria delle Grazie domonkos szerzeteseinek refektóriuma (ebédlő) számára készült és a Sforza család hírnevét kívánta hirdetni. Ezért is kerültek fölé a családi címerek:



Az Utolsó vacsorával egyidőben kapott megbízást Giovanni Donato da Montorfano, hogy a freskóval szemközti falra egy keresztre feszítést fessen. Míg Montorfano másfél év alatt tökéletesen eleget tett a feladatnak, Leonardo - hozzá képest - csak pepecselt. Ő ugyanis a tökéletesre törekedett. Ekkoriban vett egy Bibliát, hogy mind a négy evangéliumot tanulmányozhassa, és a szinoptikusok helyett (Máté, Márk és Lukács, akik szinte ugyanúgy írják le az eseményeket) Jánosét választotta kiinduló pontjának.

A tökéletesség eléréshez pedig vázlatokat készített, melyekhez modellekre volt szüksége. A mester szerette figyelni az emberek arcát, legyen szó szegényről vagy gazdagról, és ha megtetszett neki egy-egy, papírra vetette. Így talán nem meglepő, hogy tizenhárom emberhez modellt találni bizony időigényes feladat, főleg, hogy egyikük Jézus Krisztusként jelenik majd meg a falon.

A sok-sok egyéb feladat, huzavona, szeszély és kitérő után a freskó mégis elkészült. Leonardo egy olyan mesterművet alkotott, mely valóban új volt a festészetben: sajátosan keverte az olajfestéket és a temperát és egy olyan jelenetet ábrázolt, amit még más nem. A festők az eucharisztia szereztetését ábrázolták ekkoriban ilyen témájú műveiken, ő azonban ezen túllépett. Leonardo azt a pillanatot örökítette meg, miután Jézus közli a tanítványaival, hogy egy közülük elárulja őt. Ha jól megnézzük a képet, felfedezzük az arcokon a megdöbbenést, a találgatást.

Nem tudom, ki milyen mértékben tanulmányozta az Utolsó vacsorát, de nekem nem rémlik, hogy valaha is felmerült vagy szóba került volna mindaz (vagy csak én nem emlékszem már), amit Ross King leír róla.

Talán mindenki úgy van/volt vele, hogy Jézus összeült a tanítványaival, kenyeret ettek és bort ittak, Krisztus közölte az apostolokkal, hogy az egyik majd elárulja őt, és később Júdás el is indult a főpapokhoz.

De vajon az eszébe jutott-e egy átlag képnézőnek, hogy vajon melyik alak ki a képen? Bevallom, hogy annak idején jártam hittanra és emlékszem is, hogy volt egy versike, amiből megtanultuk a 12 apostol nevét, de nekem csak Péter és András neve maradt meg belőle. Ma már azonban, ha álmomból felkeltenek is, megmondom, ki kicsoda a képen:

Balról jobbra: Bertalan, Jakab, András, Júdás, Péter, János, Jézus, Tamás, id. Jakab, Fülöp, Máté, Júdás Tádé, Simon

Rendben, Dan Brownnak biztosan eszébe jutott, különben nem született volna meg a Da Vinci-kód. Külön tetszett, hogy erre Ross King is kitér, így aki hozzám hasonlóan sem a könyvet nem olvasta, sem a filmet nem látta még, nem fogja tudatlannak érezni magát olvasás közben.

És arra gondolt-e valaki, hogy mi került az asztalra azon a bizonyos Utolsó vacsorán? Vagy arra, mit jelentenek a szereplők gesztusai?

Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, mert úgy érzem, így valóban sikerült megismerni a freskót, ráadásul roppant szórakoztatóan, nem szájbarágósan vagy unalmasan megírva. Bár a könyvben helyt kapott egy képmelléklet és több fekete-fehér kép is, azt javaslom, az olvasáshoz érdemes keresni egy nagyobb és színes képet a műről, amit felcímkézhetünk. Én legalábbis így tettem: több könyvemben is megtaláltam, és mindet felcímkéztem. Innen tanultam meg, ki kicsoda. 

Azért töredelmesen bevallom, azon a néhány oldalon, amelyek Leonardo matematika, geometria és ezek társai iránti rajongásáról és a kor eme tudományok legismertebb művelőjéről szóltak, nehézkesen rágtam át magam. Nyilván, aki ugyanúgy lelkesedik a témáért, mint a mester, biztosan élvezni fogja ezeket. De nem kell megijedni, ez a rész csupán pár oldal, nem egy teljes fejezet.

Külön szeretném kiemelni, hogy Makovecz Benjamin fordítása most is gördülékeny és nagyon jól sikerült, és nagyon örültem az általa írt megjegyzésnek egy bizonyos dologgal kapcsolatban.

Ross King ismét egy alapos és rendkívül szórakoztató stílusú könyvet írt, melynek főszereplője az Utolsó vacsora és Leonardo, de most sem feledkezett meg a történelmi háttérről, a különböző művészi technikákról, a freskóhoz kapcsolódó vallási utalásokról, értelmezési lehetőségekről, babonáról, a mester és művének elő- és utóéletéről. Ezek mellett megismertem a szerzetesek életét és két olyan katolikus ünnep mibenlétét, amelyekről eddig tévesek voltak az ismereteim, lévén nem vagyok katolikus.

A könyv végén most is Jegyzeteket, Bibliográfiát, Illusztrációk jegyzékét, továbbá Név- és tárgymutatót is találunk. Utóbbi jól jön, ha éppen nem jut eszünkbe, hogy XY ki is. Egyszerűen visszakereshetjük, és máris folytathatjuk az olvasást.

Nagyon elszomorított, amikor a későbbi korok a képet ért negatív hatásairól, olykor támadásairól (hozzá nem értő restaurálás) olvastam. A legfájóbb, hogy sosem láthatjuk úgy, ahogyan azt Leonardo vagy a szerzetesek láthatták az elkészültekor. Így be kell érnünk Leonardo egyik korábbi segédjének, Giampietrónak (Giovanni Pietro Rizzoli) az 1520 körül festett másolatával:

Már a Wildfell asszonya vége felé jártam, amikor úgy éreztem, egy rövid időre félre kell tennem Helen történetét és valami könnyedebb olvasmányra vágyom. Így jutott eszembe Agatha Christie és a Nyaraló gyilkosok, amit szintén régóta terveztem elolvasni.

Évekkel ezelőtt olvastam egy novelláskötetet, amelyben már megismerhettem a regény előfutárát, A rodoszi háromszöget. A történetre csak nagy vonalakban emlékeztem és a gyilkos személye is kiment a fejemből, így csak egy picit tűnt ismerősnek a történet, amikor elkezdtem.

Lady Agatha angol felségterületet választott helyszínül, egészen pontosan a Csempész-szigeten lévő Jolly Roger szállodát, amely csak úgy vonza a főszezonban a turistákat. Olyan hely, amit földi paradicsomként szoktak emlegetni és ahol nem arra számít a nyaraló, hogy holttestekre bukkanjon.

Itt tölti pihenését Hercule Poirot, aki tényleg csak nyaralni jött és éppen néhány vendég társaságában figyeli a napozókat. Így ismerjük meg a Gardener házaspárt, melynek nőtagja akár Mrs. Elton, Miss Bates és Mrs. Bennet keveréke is lehetne. A hölgy ugyanis rengeteget beszél, mindenről megvan a véleménye és érzékeny is. Mr. Gardener pedig lelkesen Igen, édesem-ezik felesége szinte minden megnyilatkozására.

Ami a szószátyárságot illeti, Mrs. Gardener méltó vetélytársra talál Miss Brewster személyében, aki szintén előszeretettel osztja meg a gondolatait.
De itt nyaral az egykor Indiában szolgált, ám ma már nyugdíjba vonult Barry őrmester is, a magát nagyviláginak tartó Mr. Blatt, Stephen Lane nagytiszteletű úr, aki mindenhol a Gonosz jelenlétét érzi, a Redfern házaspár, a sikeres üzletasszony, Rosamund Darnley, valamint Kenneth Marshall, lányával, a tizenhat éves Lindával és második feleségével, a már visszavonult színésznővel, Arlena Stuarttal.

Utóbbi hölgy jelenléte alaposan felkavarja az állóvizet a nyaralók között. Arlena ugyanis egy igazi femme fatale, aki éppen Patrick Redfernnel szűrte össze a levet. De a hölgy szépségét még Poirot is elismeri, ami - valljuk be - nem kis dolog tőle! Azonban a hölgyvendégek igencsak ellenszenvvel viseltetnek Arlena iránt: mostohalánya, Linda ki nem állhatja, Christine Redfern - érthető okokból - szintén nem szíveli, Mrs. Gardener is csak negatív véleményt mondhat róla, míg a nagytiszteletű úr egyértelműen a megtestesült Gonoszt látja benne.

Ám egy verőfényes augusztusi napon Arlenát holtan találják. Természetesen indítéka számos nyaralónak lehetett, de vajon ki lehet a gyilkos?
Hercule Poirot mellett Colgate főfelügyelő és Weston ezredes igyekszik kideríteni az igazságot. Talán mondanom sem kell, hogy ezúttal is az előbbi agysejtjei diadalmaskodnak.

- A módszerem egy kicsit olyan, mint ez a kirakós játék, madame – felelte Poirot. Az ember összegyűjti a darabokat. Akárcsak a mozaik, sok szín, sok minta… aztán minden furcsa formájú részt be kell illeszteni a helyére.
- Milyen érdekes! És milyen nagyszerűen magyarázta meg!
- Néha meg olyan, mint a rejtvényének az a része, amelyet az imént tartott a kezében - folytatta Poirot. - Az ember nagyon rendszeresen elrendezi a játék darabjait, szortírozza a színeket, és akkor esetleg egy bizonyos szín, amelyiknek mondjuk a prémtakaróhoz kellene illenie, ahelyett a fekete macska farkához illik!
- Hát ez elragadó! És sok darabkája van, monsieur Poirot?
- Igen, madame. Úgyszólván mindenki, aki csak a szállodában tartózkodik, hozzáadott a rejtvényemhez egy darabot.

Ahogyan a bevezetőben is írtam, nem nagyon emlékszem A rodoszi háromszögre, így most is mindenki gyanús volt a számomra és nagyban bólogattam az indítékokat olvasva. De ismét csak Lady Agatha győzött. Mindenesetre ezúttal sem csalódtam, most is remekül szórakoztam. Sőt! Meg is lepett, amikor a szereplők párbeszédeiben olyan megállapításokat fedeztem fel, amelyek inkább napjainkra lennének igazak. Egészen pontosan az egyformaságról tett megállapításra gondolok.

Bár eleinte kissé idegesítő volt Mrs. Gardener, a későbbiekben jókat mosolyogtam rajta. Természetesen a prímet most is Poirot vitte, aki nem egyszer a társaságot is meglepte.

Ha valaki nyáron is szeretné megdolgoztatni az agysejtjeit, nyugodtan válassza a Nyaraló gyilkosokat, mert biztosan jól fog szórakozni: egy újabb remekül összerakott Poirot-történettel lesz gazdagabb és egy pillanatig sem fog unatkozni.

Annyira kreatív vagyok, hogy eredetileg - az eredeti címből és  A Napsütötte Toszkána magyar címéből kiindulva - a Napsütötte gyilkosság címet szántam a bejegyzésnek.

Elkezdtem nézni a David Suchet (nekem ő az igazi Poirot) főszereplésével készült filmváltozatot, ami már az elején meglepett, mert egy olyan dologgal indít, ami csak a regény második felében kerül szóba. Gondoltam, jól van, ha előre vették, hát előre vették, de ami ezután történt, azon még inkább felhúztam a szemöldököm. Számomra valahogy hiteltelennek tűnik, amikor egy adaptációban megváltoztatják a helyszínek nevét és ez most is így volt. Arról nem is beszélve, hogy Poirot a filmben nem önszántából indul nyaralni, ahová Hastings kapitány is elkíséri. Így a 16. perc után úgy döntöttem, Lady Agatha és a saját fantáziám valahogy jobban működött együtt.



Agatha Christie: Nyaraló gyilkosok
Eredeti cím: Evil Under the Sun
Fordította: Szobotka Tibor
302 oldal
Európa Kiadó, 2011
990 Ft
Sorozat: A krimi királynője 14.

Ne vessetek meg érte, asszonyok,
hogy szerettem, hogy szívem annyi tüske
sebezte föl, hogy fájó kínok üszke
parázslott bennem s annyi éjt-napot

zokogtam át. Ó meg ne szóljatok,
hogy elbuktam. Ki erényére büszke,
a gyalázat pecsétjét rám ne süsse,
mert Ámor lesben áll, vigyázzatok,

egy szó elég, s nem lesz mentség se Vulkán
tüze, sem Adónisz varázsa aztán,
ha ő halálos szerelemre gyujtott.

Megeshet, hogy bár kisebb a kisértés,
forróbban élitek a szenvedélyt és
még nálam is mélyebb örvénybe fúltok.

Nagyon jó ötletnek és fontosnak tartom, hogy a gyerekek is megismerkedjenek klasszikus művekkel, legyen az bármilyen művészeti alkotás, így nagyon örültem, hogy a Holnap Kiadó sorozatában A hattyúk tava is helyet kapott. Mert A hattyúk tava egyike azon zeneműveknek, amiről már mindenki hallott, aminek egy-egy részlete ismerősen cseng (csak éppen nem tudjuk, hogy ez Csajkovszkij zenéje) akár egy reklámból, akár egy filmből vagy esetleg a rádióból.

Így kíváncsian lapoztam fel ezt a gyönyörű könyvet, amit Gyöngyösi Adrienn illusztrációi díszítenek.

Bevallom, engem már az első két oldalon kicsit lefárasztott Tarbay Ede szövege. Rögtön azzal indít, hogy a balettben a herceg a Siegfried nevet kapta, mivel ekkoriban mindenki Wagner-rajongó volt, ezen belül is A Nibelung gyűrűje egyik operájának tiszteletére, de a hercegünk csak egyszerűen Herceg vagy a Fiatal Herceg lesz, hogy a gyerkőc vagy az unokatestvére vagy a barátja, aki hallgatja a mesét, azonosulhasson vele.

Miért kell ennyire butának nézni a gyerekeket? A gyerekek egyébként is játszanak szerepjátékokat, amiben másnak képzelik magukat és nincs is azzal semmi baj. Miért nem lehetett egyszerűen azt írni, hogy az eredeti balettben valóban Siegfriednek hívják a herceget, de nálunk általában csak Hercegként vagy Fiatal Hercegként szerepel majd?

Jó, lapozzunk! Most egy hosszas fejtegetéssel találkozunk, melynek tárgya: Miért vonzódik a Fiatal Herceg a Hattyúk tavához? De ez a tó lehet, hogy valójában tenger. És vajon hol található? Jaj! Szerintem egy gyereket nem érdekli a felesleges filozofálgatás, van egy tó, amelyben hattyúk úszkálnak és kész.  Majd egy újabb okfejtésbe botlunk, amikor a hattyúk által felkavart vizet az eltört karácsonyfadíszhez hasonlítja, amit persze te törtél össze. És keverjük még bele a Diótörőt, mert hozzá hasonlóan ezt a balettet is sokszor karácsonykor tűzik műsorra, és karácsonykor milyen érzések kavarognak benned?

Majd végre Tarbay Ede is rájön, hogy ezek teljesen felesleges észrevételek (ezek zárójelesek és más betűtípussal szedettek) és visszatér a Herceghez, akiről kiderül, hogy csak önmagát szereti és mivel töltötte a gyerekkorát. Mintha a pszichológusnál ülnénk, nem?

Ezt követően ismét egy töltelékrész következik, amelyben már hattyúkat etetünk az állatkertben, majd végre megjelenik Csajkovszkij is, aki a parkban figyeli az embereket, a madarakat és a történéseket, melyhez mintamondatokat is kapunk: mit mondhatnak egymásnak a parkban sétáló vagy üldögélő emberek?
És ha már Csajkovszkijnak eszébe juthatott egy mese, akkor nem maradhat ki Andersen és Oscar Wilde sem, akik szintén írtak meséket. De hogy nekik mi közük A hattyúk tavához? Az ég világon semmi, és talán nem is főben járó bűn, ha az óvodás vagy a kisiskolás még nem hallott Oscar Wilde-ról.

Egy újabb lélektani spekulációt - Vajon milyen bűnt követhetett el a Herceg családja korábban? - követően végre elkezdődik a valódi történet.

A palotában a Herceg nagykorúságát ünneplik, aki számára elérkezett az idő, hogy feleséget válasszon. És ez az érzés, a felnőtté válásé Tarbay Ede szerint olyan, mint a legénybúcsú lemondó magánya. Hm, hogy jön ide egy legénybúcsú, ahol - bár nem vettem részt még egyen sem - kellő mennyiségű alkohol és hölgytársaság után senki sem gondol ilyesmire?
Itt végképp világossá vált a számomra, hogy ez a könyv egy hatalmas katyvasz, úgyhogy nem is részletezem tovább.


A cselekmény úgy, ahogy megegyezik a Wikipédián olvashatóval, ám olvasás közben az volt az érzésem, mintha kereskedelmi tévét néztem volna, ahol bizonyos időközönként megszakítják a műsort. Bár itt nem reklámok és műsorajánlók voltak közbeékelve, mégis sokszor azt éreztem, hogy semmi értelme nem volt közbeszúrni ezt vagy azt.


Azért dicséretet érdemel a könyv végén olvasható  Egy kis balett-történet, melyben megismerhetjük néhány előadás sajátosságát és a balettlépéseket.


Az illusztrációk nagyon szépek, tökéletesen illeszkednek a történethez, azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy - érzésem szerint - erősen hatottak rá a mai Disney-mesék. Mert a szereplők itt is aránytalanok. Iszonyatosan nagy tökfejük van, amelyhez képest a testük egy pálcikáé. Kivétel a Herceg anyja és a Tó Hercege, akik valóban emberiek. Azért egy picit kárpótolnak a hattyúk, mert ők tényleg nagyon szépek.

Összességében a gyönyörű külcsín egy eléggé vegyes belsőt takar. Azt gondolom, Tarbay Edének ennyi minden eszébe jutott írás közben és ezek közül semmit sem akart kihagyni. Csak az a gond, hogy aztán nem nézte át a teljes szöveget. Csak írt és írt. Sokat markolt és keveset fogott. Ha egy jó szerkesztő kezébe került volna a szöveg, valószínűleg egy sokkal összeszedettebb és letisztázottabb művet olvashatnánk most.



A könyvet öt éven felülieknek ajánlják. Amíg nem tudnak olvasni a gyerekek, biztosan szívesen nézegetik a képeket és kérdezgetik a szülőket vagy a környezetüket róluk. Akik talán a saját szavaikkal jobban el tudják mesélni nekik A hattyúk tavát, mint ahogyan a könyvnek sikerült. Pedig az elgondolás jó volt, csak a kivitelezésbe csúszott hiba. Ezzel sikerült kiérdemelnie nálam a 2017 Legnagyobb Csalódása címet.

A könyvhöz CD is tartozik (papírtokban a könyv hátuljában találjuk), amelyen A hattyúk tava szvitet hallgathatjuk meg a Győri Filharmonikus Zenekar előadásában. Ez már valóban ötcsillagos.

A videón nem tudom melyik zenekar adja elő a darabot, de mindenképpen érdemes meghallgatni. Ugye, hogy ismerős?



A bejegyzésben szereplő képek a Kiadó engedélyével kerültek közlésre.


Tarbay Ede: A hattyúk tava
Illusztrálta: Gyöngyösi Adrienn
47 oldal
Holnap Kiadó, 2016
2700 Ft

Érdekes módon számomra a július több alkalommal is összefonódott az Üvöltő szelekkel. Valahogy mindig ebben a hónapban került le a polcról. Idén viszont úgy döntöttem, ideje, hogy megismerjem a legfiatalabb Brontë nővér legismertebb regényét.

A Wildfell asszonya levelek és egy napló ötvözete, melyben ugyanúgy megjelennek  a párbeszédek, mint egy hagyományos regényben. Az Üvöltő szelekkel pedig abban mutat hasonlóságot, hogy itt is egy férfi a narrátorunk, a földbirtokos ifjú, Mr. Gilbert Markham, akinek barátjához írt leveleiből ismerjük meg a környék lakóit, köztük is azt a titokzatos fiatalasszonyt, aki Wildfell Hallt bérli.
A gyászruhás, hollófekete hajú Mrs. Graham kisfiával, Arthurral él az ódon épület falai között és távol tartja magát a társasági élettől.

Gilbert öccsével, húgával és édesanyjukkal él egy fedél alatt, akik szívesen fogadnak látogatókat, így hamar eljut a hír hozzájuk is Mrs. Grahamről. Egy kis faluban pedig - mint tudjuk - lévén más elfoglaltság sokak számára nem nagyon akad, előszeretettel pletykálnak másokról és bocsátkoznak találgatásba róluk.
Utóbbiak rögtön megindulnak Helen Grahamről is, akit olykor titokban meglátogat Wildfell Hall tulajdonosa, Mr. Lawrence, ami rögtön remek táptalaja egy újabb pletykának.

Gilbert Markham azonban - aki már több alkalommal is felkereste Helent és összebarátkozott Arthurral - vonzalmat érez a nő iránt, és szeretné megismerni a múltját.

Anne Brontë regényében nyoma sincs a Jane Austennál megszokott vidámságnak, a főszereplők kicsinyességének, a társadalmi görbe tükörnek, amin jókat derülhetünk. A humor helyett itt a valóság, a tények kaptak helyett, melyek papírra vetése nem kis felhördülést okozott a megjelenésekor (1848-ban). Hiszen akkoriban nem illett a házasságon belüli problémákról beszélni.
Mint általában a fiatal lányok, a korabeli hajadonok is a nagy szerelemről ábrándoztak: megismerkednek egy fess és remélhetőleg megfelelő anyagi helyzetű férfival, aki megkéri a kezüket, megkapják a családi áldást, boldogan tervezgetik frigyüket, majd összeházasodnak és vélhetően boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mint a regényekben. Csakhogy a regények általában itt be is fejeződnek. Hogy hogyan éltek ezt követően a szereplők, annak bemutatására csak a későbbi korok szerzői vállalkoztak.

Házassága előtt Helen is ilyen lány volt: álmokat szőtt leendő férjéről (ő is Arthur, mint a fiuk) és boldogságukról. Bár tisztában volt leendő hitvese hibáival, úgy vélte, majd neki sikerül őket orvosolnia. Csakhogy a házasságtól nem azt kapta, amit várt. A nagy szerelem véget ért, helyét a megvetés, a tisztelet hiánya és a szenvedés vette át.

Örömöm poharába egy csipetnyi üröm vegyül, amit nem titkolhatok el magam elől, akárhogyan leplezem is. Igyekszem meggyőzni magam, hogy az édesség elfedi az ízét; nevezhetem kellemesen csípős zamatnak; ám mondhatok akármit, azért csak ott van, és én megérzem. Nem hunyhatok szemet Arthur hibái fölött; s minél jobban szeretem, annál jobban zavarnak a hibái. Attól félek, még a szíve is, amelyben annyira bíztam, kevésbé meleg és érző, mint amilyennek véltem. Ma legalábbis olyan ízelítőt kaptam a jelleméből, ami erősebb nevet érdemel a puszta meggondolatlanságnál.

Helen naplóját az őszinteség hatja át, nem hallgat el semmit, minden gyötrelme, kétsége és szenvedése papírra kerül. Bevallom, nagyon megdöbbentem, amikor arról olvastam, hogy a férje a kisfiukat itatja(!!!), káromkodni és az édesanyját szidni tanítja a barátai népes társaságában, akik remekül szórakoznak mindezen. Eszembe is jutott, hogy hány szülő büszke, amikor óvodás gyermeke gyönyörűen káromkodik...

De visszatérve Helenhez: nagyon tetszett az őszintesége, ahogy feltárta az érzéseit, és tiszteltem a bátorságát, amiért képes volt maga mögött hagyni egy ilyen életet. Bár be kell vallanom, hogy a bigottsága (tudom, hogy akkoriban mindenki mélyen vallásos volt és a nővérek édesapja is lelkész volt) sokszor nagyon zavart. De mindezért kárpótoltak a gyönyörű tájleírások. Mégis volt egy pont, amikor úgy éreztem, szükségem van egy kis szusszanásra, így beiktattam egy Poirot-nyi szünetet, ami kifejezetten jó hatással volt, és a hátralévő oldalaknak két nap alatt sikerült is a végére érni.

Tetszett, hogy nem maradt elvarratlan szál a regényben, hogy végül minden korábban megismert szereplő sorsára fény derült a későbbiekben, így valóban egy kerek egész művet kapunk. És ezekből a szálakból volt, akit egy kicsit jobban is megismerhettem.

A könyv 605 oldalas, de kívülről egyáltalán nem tűnik ennyinek. (Bár nekem teljesen mindegy, hány oldalas egy könyv, a belbecs a lényeg, nem?)   A szöveg nagyobb betűs, így könnyen olvasható, egyedül a számos elírás, nyomda- és helyesírási hiba (pl. viszsza!!!) rontott az olvasás élményén.

A naplórészeket olvasva elgondolkodtam, vajon hányan vannak, akik ma is magukra ismernek Helenben (legyenek nők vagy férfiak), akik csak azért maradnak együtt, nehogy a szájára vegye őket a világ. Szerény véleményem szerint az ilyen helyzetben lévőknek nagyon sokat adhat ez a regény, és talán ők is legalább fontolóra veszik, hogy kövessék Helen példáját.

"Hát akkor csináld - mondtam magamban, s ne vesztegess egyetlen pillanatot sem értelmetlen bánkódással, sem azzal, hogy hasztalan kárhoztatod sorsodat meg azokat, akik befolyásolják!"

Ha nem is járunk ebben a cipőben, sokat segíthet megérteni a mások sorsát. Ha pedig nem ezért, akkor azért érdemes elolvasni a regényt, mert az első feminista művek egyikét ismerhetjük meg. És örülhetünk, hogy mi már nem egy ennyire patriarchális korba születtünk. De ha egyszerűen csak egy klasszikus műre vágyunk, akkor sem nyúlunk mellé vele.

A regényből két filmváltozat is készült: egy film 1968-ban és 1996-ban egy BBC-sorozat.


Anne Brontë: Wildfell asszonya
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Fordította: Borbás Mária
605 oldal
Palatinus Kiadó, 2004
2490 Ft

Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Egy kicsit gondolkodtam, mielőtt megrendeltem ezt a könyvet, és amikor kibontottam a dobozt, meglepett, milyen kicsi egy átlagos méretű könyvhöz képest. De annyi baj legyen, gondoltam, ennek köszönhetően biztosan gyorsan olvasható is lesz. Végül délutáni olvasmánynak választottam, mert úgy éreztem, ez egy olyan könyv, amit egy ültő helyben érdemes elolvasni.

Elég régen olvastam Móriczot, így ideje volt egy újabb művével megismerkednem. Bár a kötetben a Betyár mellett a Jószerencsét is helyet kapott, az utóbbit majd máskor olvasom el.

Egy vidéki kastélyban a millennium évében a család vacsorázni készül, ahol az idős szülők mellett fiuk és annak menyasszonya, Dea is részt vesz. Már csak az inspektorékra várnak, hogy kezdetét vegye a lakoma.
Dea még a szobája ablakából látott valami furcsát, valami ijesztőt a nádasban. Félelme nem is volt alaptalan, mert az est folyamán váratlan vendégek toppannak be: két jól öltözött betyár. Egyikük, Szörnyü Jóska az inspektornál lévő pénz mellett az asztalon álló egyik aranypoharat is magához veszi. Csakhogy ezt követően nem távozik, hanem maga is leül a terített asztal mellé és jóízűen falatozni kezd. Társa mindezt csak nézi, ahogy az asztalnál ülők is, kivéve Deát, aki szemére veti a viselkedését.

A betyár pedig elmondja mindazt a fiatal asszonynak, amit ő a parasztok közt lát, ami az urak előtt rejtve marad. Mert az urak a maguk jólléte mellett mással nem foglalkoznak. A vitába rövidesen a grófné is bekapcsolódik.

- A törvény... Az a törvény a világon, hogy a szegény szegény maradjon? világ végeig? a gazdag meg gazdag?... Ez az istennek az első törvénye?
- Dolgozzatok - kiáltott rá a grófné.
A betyár rápillantott.
- De dolgozni nem szerettek, csak ingyen akartok élni. Naplopók - folytatta a grófné.
- Maga olyan sokat dógozik?... olyan rettenetesen sokat? hogy a munkája árábul ilyen vacsorát ehet még hétköznap is?... Ha az Isten úgy adja, hogy maga nem ebbe a házba születik bele, hanem eggyel odább - egy ilyen reves öregasszony öt krajcárt keres a cukorrépaszedéssel... abbul osztán nem tudom, mit főz a családjának; hideg vizet? mi?... Mán annál csak nincs rettenetesebb munka, mint a rigolirozás, de aki egész nap a fődet fordittya, örül ha hatvan krajcárt megkeres egy nap... Maguk hét krajcárt fizetnek egy ölért.
- Homokon.
- A homokot is csak meg kell fordítani. Minden lapát homokot ki kell dobni a helyirül. Egy kiló szalonna meg egy forint... Hány ölet fordít meg a maga ura egy nap a két karjával, hogy ilyen életet tud magának biztosítani?
- Ne hasonlítsa magát hozzám, maga szégyenletes ember.
- Mér ne hasonlítsam?... Ha semmi egyebet nem tudok is csinálni, ennyit megtettem, hogy itt ülök eccer maguk közt az asztaluk mellett, osztán maguk hatan reszketnek előttem... No lássa, de én nem kívánom, hogy maguk reszkessenek, én azt akarom, hogy éppen úgy megtisztelve érezzék magukat, ha egy szegény ember belép estézni, ahogy minden szegény család elájul a boldogságtól, ha egy ilyen magukféle úrinép megtisztelné őket a házukban. Én megengedem maguknak, hogy éppen úgy embernek tekintsék magukat, mint én magamat... De maguk ezt nem akarják megengedni... Azt akarják, hogy mink istennek nézzük magukat a fejünk felett... Csak azért mer a kezükbe a vagyon... Mit gondolnak, ha én ennyi kincset össze tudok kaparni, nem tudok éppen olyan isten lenni, mint maguk?... Hát azt akarom evvel mondani, hogy nem a szegény emberbe van a hiba, csak abba, hogy nem ragadt a csizmájára annyi aranysár, mint a gazdagokéra...
A grófné látta, hogy Dea szólni akar, s erélyesen szólt neki franciául:
- Ne vitatkozz vele, kedvesem.
Most a betyárhoz fordult:
- Magukon nem lehet segíteni. Csak a tisztességesen szerzett pénz válik javára az embernek.
- De hogy szerezzek tisztességes úton pénzt?... - ordított fel a betyár, s megragadta az asztalt. - Hiszen ha ezerszeres erőm lenne, mint Sámsonnak, ha egy nap nem öt-hat ölet tudnák megfordítani, hanem százat, akkor se tunnák hetven pengőnél többet keresni... Értse meg, hogy a szegénynek semmiféle módja, lehetősége nincs arra, hogy kimásszon abbul az utálatos szegénységbül... Soha nem bírtam odáig jutni a becsületes, szorgalmas munkával, hogy csak öt forintom legyen félretéve... Ott döglött meg a feleségem előttem, mert vizes vót a fal, nem vót tüzelő, nem vót ennivaló, nem vót orvos, patika... Hát mit mondjak, mikor maguk azt vágják a szemembe, hogy dógozzak?... Nincs ember, aki nálam többet bírt volna dógozni, de mit lehet keresni a fődmunkával?...

Az estét követően a betyár elbúcsúzik társától és hazaindul a szülőfalujába. Megtudjuk róla, hogy a becsületes neve Avar Jani, egy szabolcsi kis faluból érkezett tavasszal a székesfővárosba, hogy dolgozhasson és egy kevéske pénzzel is segítse otthon maradt szüleit és három félárva gyermekét, akiket a nagyszülők gondjaira bízott.

Csakhogy az este hazaérkező és magában a leleplezéstől félő férfit nem az a látvány fogadja, amire számított. Annak idején maga készített kerítést, igaz csak kóróból, de ennek mostanára - novembert írunk - csak a hűlt helyét látja.

A három gyereke koszos, a fejük hemzseg az élősködőktől, az egyik húga pedig, aki annak idején egy házhoz szegődött, mostanra megbolondult, mert a munkaadói embertelenül bántak vele. A házban ennivaló se akad, tűzifa sincs, az apja tehetetlen, az anyja pedig csak panaszkodik: Zsófi lánya bármikor megszülheti a harmadik gyerekét és azoknak sincs semmijük.
Jani nem érti őket: hetente tíz forintot küldött haza, de ennek semmi nyomát sem látja.

Móricz mindvégig fenntartotta az érdeklődésem, ízes és húsba vágó mondatai pedig - remélem - mindenkit elgondolkodtatnak, aki kezébe veszi a regényt. Tetszett, hogy egy érdekes szálat is fűzött a történetbe, mely által jobban megismerhettem Avar Janit és Deát, és a végére fény derült a betyárkodás valódi okára is. Így talán nem meglepő, hogy megkedveltem Avar Janit, mert ő volt az, aki fel merte emelni a hangját mások előtt is, aki nem csak a sajátjai előtt merte vállalni a véleményét. Az anyját egy kicsit meg is értettem és nem is. Dea a kezdetektől szimpatikus volt, ellentétben vőlegényével, Antallal, akit mindenki csak Toncsi-Loncsinak becéz gyerekkora óta, ami sokat elárul róla, ám mégis meg tudott lepni egy ponton. De Deára visszatérve, örülök, hogy Móricz nem egy tipikus érzékeny virágszálként mutatja be, ám később ezt az oldalát is megismerjük.

Megrázó az elénk táruló szegénységről, sőt mélyszegénységről olvasni, amiből nincs kiút. Mert az egyetlen kiutat a föld jelenthetné (más lehetőségük nincs a faluban), de pénz híján esélyük sincs, hogy legalább egy akkora darabot megvehessenek maguknak, ami biztosítaná számukra  a napi betevőt. Ezek az emberek igenis dolgozni akarnak, a két kezük munkájából szeretnének megélni, de hogyan, ha nincs föld, amin ezt megtehetnék? És a legszomorúbb az, hogy Móricz regényének cselekményét jóval a betyárok virágkora után helyezte és 1936-ban vetette papírra, mindez ma is aktuális. Mert ma is vannak emberek, akik ugyanilyen szegénységben élnek, amiről állítólag mindenki tud, de akiknek módjukban áll, mégsem segítenek rajtuk. Mert talán csak az első lökésre lenne szükség. De így ne lepődjön meg senki a szegények reakcióján, ahogy azt a regényben is teszik a módosabb réteg képviselői. Talán nem véletlen, hogy olvasás közben eszembe jutott a Germinal.

Örülök, hogy egy újabb Móricz-olvasmányélménnyel lettem gazdagabb, amit nem egyhamar fogok elfelejteni.


Móricz Zsigmond: Betyár - Jószerencsét
Móricz Zsigmond prózai művei 23. kötet
335 oldal (a Betyár a 196. oldalon ér véget)
Kossuth Kiadó, 2014
1590 Ft
A regény a MEK-ben

Cseveg az olló. Néne
  nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
  is látni, ásitott.

Rádió nyüzsög. Szárnyak
  dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
  a puha füveken.

Az idő semmit játszik,
  langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
  hogy remeg a virág.

Én sem tudom már régen,
  alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
  szép fehér abroszon.

Az eget is a tájon
  vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
  ül, a földieper.

Boldog vagyok? A kedves
  mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
  egy vak tehervonat.

1935 nyara



Vers
Kép

Tavasszal olvastam a Bélügyeket, ami nagyon tetszett, előtte pedig a Szívügyekbe is belekezdtem, de nem jókor, így utóbbit el is napoltam. Amikor megláttam, hogy a Park Kiadó egy újabb ügyet jelentet meg, ami ráadásul a Bőrügyek lesz, rögtön tudtam, hogy ezt feltétlenül el kell olvasnom.

A bőrünk lenyűgöző szerv, az emberi szervek közül a legnagyobb. Csodálatos alkotás! Ez a könyv abban kíván segíteni, hogy a rajta lévő nyomokkal együtt jobban megértsük bőrünket - s vele együtt saját magunkat is.

Megismerjük a bőrünk rétegeit, azok felépítését, az életkor szerinti sajátosságait, a különböző bőrproblémákat (narancsbőr, pattanások, pikkelysömör stb.). De szó lesz a a nemi szervekről, a szexről és a nemi betegségekről (külön fejezetet is kaptak), rovarcsípésekről, anyajegyekről, ráncokról, botoxról, napozásról és a különböző váladékokról is (pl. fika, takony, fülzsír, verejték). Itt lehet fújolni, de ezek mindannyiunkban megtalálhatóak, akár tetszik, akár nem.

A részletes ismertetők mellett hasznos tanácsokat is kapunk. Pl. a házi bőrápoló szerekkel, a napozással, napallergiával vagy a táplálkozással kapcsolatban (mert a doktornő dietetikus végzettséget is szerzett, tehát nem csak úgy osztja az észt). Kiderül, hogy a zsíros bőrre való készítményektől nem azt kapjuk, amit várunk, hogy teljesen feleslegesen kenjük magunkat a Q10 koenzimes testápolóval, a bőrradírral pedig csak ártunk, mint használunk.
A kedvencem pedig ez volt:

A szolárium előre megfontolt testi sértés.

Nos, be kell vallanom, hogy ez csak meggyőzött arról, hogy igenis jó, hogy nem követem a trendeket. Mert a fürdőszoba nincs tele a mindenféle kencéimmel, nem is szokásom havonta egy kisebb vagyont költeni ilyesmire és szoláriumot belülről csak filmen láttam, még egyszer sem tettem be a lábam egybe sem. És meglehet, hogy világos bőrű vagyok, de engem ez nem zavar.

De visszatérve a könyvhöz: Yael Adler bár nem zárkózott el a szakkifejezések használatától, ám azokat mindig megmagyarázza és rendkívül szórakoztatóan ír. Bár olykor meglepett vagy éppen sokkolt.
Pl. amikor arról olvastam, hogy valójában kőkorszakiak vagyunk (ahogy Szendi Gábor is fogalmazott az Értelmes szenvedés: a boldogság c. könyvében), így hetente egyszer kellene zuhanyoznunk. Igen, igen, itt én is csak néztem, de természetesen ő is tisztában van vele, hogy vagyunk néhányan, akiknek ez kevés, tehát nem tiltott a napi tisztálkodás, csak mindezt ésszel tegyük.

A másik sokk a tetoválások olvasásakor ért. Akinek van, nem ítélem el miatta, mert tényleg nagyon jókat tudnak csinálni. Nekem nincs egy sem és nem is tervezek, ezek után meg főleg nem. De miért? Mert a tetoválófestékekre nincs szabályozás, és a festék a bőr legmélyebb rétegeibe kerül, ahonnan szépen eljut a nyirokcsomókba, ahol elraktározódik, és bizony komoly problémákat okozhat. Igen, áttéteket. Ráadásul hiába gondolja úgy valaki, hogy már nem tetszik neki az a cuki kis figura vagy tetszőleges egyéb motívum, amit x éve magára pingáltatott, mert a lézer a lerakódott festékeket nem tudja eltávolítani.

Ezt a fejezetet olvasva (A külcsín manipulálása) eszembe jutott a Kés/Alatt, de még a folyton önmagát nézegető Mary Poppins is.


Bár találkoztam ismerős tényekkel is a lapokon és nem kaptam minden kérdésemre választ - hiányoltam a körmöket, és ha már annyi minden szóba került, nem értettem, hogy maradhatott ki a szőrtüszőgyulladás, ami egy igazán idevágó téma - , mégis sok mindent megtudtam, és ezentúl még jobban odafigyelek, mit kenek magamra.

Katja Spitzer sokszor vicces illusztrációi pedig még inkább szórakoztatóvá tették az olvasást.
Azért nem kell a teljes kencekészletünket kidobni (az illatanyaggal gazdagon ellátott tusfürdőim se végezték a kukában), csak meg kell válogatni, mit kenünk ezentúl magunkra, és hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, mert ha valami nem tetszik, a bőrünk azonnal jelzi, és a legtöbbször ezt mások is rögtön észreveszik.


Végül találtam egy videót, amelyben a doktornő a bőrproblémákról beszél angolul:




dr. Yael Adler: Bőrügyek - Minden, amit az egyik legérzékenyebb szervünkről tudni érdemes
Eredeti cím: Haut nah. Alles über unser grösstes Organ
Fordította: Fodor Zsuzsa
357 oldal
Park Kiadó, 2017
3450 Ft

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

1901