Elárulom, hogy előbb hallottam a könyvről, mint Amandáról, és az elmúlt hat évben nem követtem sem a munkásságát, sem a magánéletét. Mégis mit érdemes tudni róla? Amanda rocksztár, a The Dresden Dolls egyik alapítótagja, egy nagyon sikeres Kickstarter-kampány létrehozója, aktivista, blogger, Neil Gaiman ex-felesége (a könyv megírásakor és a megjelenése után is még házasok voltak) és olyan nő, akinek nehéz kérnie. De ez a képesség is tanulható, és ezt szeretné átadni ebben a nagyon-nagyon őszinte és szókimondó könyvben. Mert Amanda valóban ilyen. Őszinte, szókimondó és valódi.
Elgondolkodtam azon, mennyi mindent kérünk egy nap: menetjegyet, ha nem önkiszolgáló az üzlet, akkor enni- és innivalót, szatyrot. Időpontot a bankba, az orvoshoz, valamelyik szolgáltatóhoz. Hogy valaki ne csukja be előttünk az ajtót. Vagy csukja be, mert mi nem megyünk be. Papírzsebkendőt, tollat. Információt. Hogy valaki váltsa fel a nagyobb címletű bankjegyünket. Vagy az aprónkat cserélje be bankjegyre. Vagy épp tőlünk kérnek: tollat, adatokat, hogy írjunk alá valamit (szerződést, ajánlott küldemény vagy csomag átvételét, petíciót stb.), hogy támogassunk egy szervezetet, egy ügyet, vagy segítsük egy beteg embertársunk gyógyulását. Vagy iratkozzunk fel valamire (hírlevélre, egyéb netes felületre), osszuk meg és lájkoljuk. Hogy tőlük vegyük meg a karácsonyi ajándékokat.
A kérés művészete tanulható, tanulmányozható, tökéletesíthető. A kérés mesterei, akárcsak a festészet vagy a zene mesterei, tudják, hogy a kérés alapvetően improvizatív műfaj. Nem a szabályok és az etikett élteti, hanem az etikett felrúgása.
Tehát az a szabály, hogy nincs szabály.
Vagyis, épp ellenkezőleg, rengeteg a szabály, de mind könyörögve kéri, hogy szegjük meg.
Ismerős az a helyzet, amikor a boltban inkább teszünk még három kört, de nem megyünk oda az eladóhoz vagy a biztonsági őrhöz megkérdezni, merre van, amit keresünk? Velem ez néhány éve megtörtént, pedig előtte már olvastam Amanda könyvét. Igen, még kétszer körbe jártam a drogériát, csak nehogy meg kelljen kérdeznem, hol van a sebtapasz. Azóta sikerült ezen változtatnom, és bátran megkérdezem, hol találom a körömlakklemosót. Vagy van-e még az akciós öblítőből? Igen ám, csakhogy kérni nem csak egy üzletben lehet, ahogy a fentebb is említettem néhány hétköznapi példát. A kérésnek is sok-sok változata létezik, lehet kedvesen és durván is kérni. És talán meglepő, de a férfiak sem mernek mindig kérni, a nőkről nem is beszélve:
Amikor kérünk, akkor szinte mindig valamilyen segítséget kérünk: anyagi hozzájárulást, elfogadást, előléptetést, lelki segélyt.Brené Brown kutatásai során arra jött rá, hogy a nők hajlamosak szégyenkezni amiatt, hogy "sosem elég jók": otthon, a munkában, az ágyban. Sosem elég szépek, nem elég okosak, nem elég karcsúak, nem elég jók. A férfiak viszont amiatt szégyenkeznek, ha gyengének tűnnek, avagy attól félnek, hogy puhapöcsnek tartják őket.Mindkét nem ugyanabban a csapdában vergődik, csak más okból kifolyólag.Ha én kérek segítséget, kevés vagyok.Ha én kérek segítséget, gyenge vagyok.Nem csoda, hogy sokan inkább nem is kérnek.Az túl fájdalmas.
Sokan ezért nem kérnek segítséget és járkálnak inkább fel-alá az üzletben. Vagy rekednek meg egy helyzetben, marcangolják önmagukat, hogy: Megérdemlem-e, hogy kérjek? Milyen jogon kérek én segítséget innen vagy onnan, ettől vagy attól? Ha pedig pénzt kérek, az meg koldulás. És sokan biztosra veszik, hogy jobb, ha ki sem nyitják a szájukat, nem jelentkeznek pl. egy állásra vagy ösztöndíjra, mert úgyis elutasítás lesz a vége. És ezt egyikünk sem szeretné átélni.
Megtanulta, hogy mindenkinek megvan a maga közönsége, így nem várta el, hogy mindenki megálljon és pénzt dobjon a kalapjába. Volt, hogy a jólöltözött járókelő elment mellette, míg a tér másik oldalalán ülő koldus odament, és bedobta az egy dollárt, ő pedig átadta neki a virágát. Mert mindenki azt szeretné, ha meglátnák, nem csak néznék. Mert mindannyian erre vágyunk.
Szívesen adtam engedélyt az embereknek arra, hogy megbámuljanak. Nem feltétlenül azért, mert azt akartam, hogy rám nézzenek, hanem azért, hogy érezzék: tekintetüket az enyémbe fúrhatják, és így lehet egy közös pillanatunk. Tudtam, hogy ez a módszer beválik. Tudtam, hogy ha behívom őket a személyes terembe, ahogy a házigazda invitálja be a vendégét a konyhába, akkor ők is beengednek a magukéba. És akkor megláthatjuk egymást. És ebben van a varázslat.
Látlak.
HIGGY NEKEM!
Amanda pedig a könyvében nem csak erről a varázslatról mesél. Mesél a kérés és a koldulás közti különbségről; a legjobb barátjáról, a szomszédjukban lakó Anthonyról, akivel gyerekkora óta barátok, akitől rengeteget tanult; az életéről, a kapcsolatairól, zenéről, a pályájáról, a félelmeiről, az örömeiről, a bánatairól, az őt ért támadásokról. A Kickstarter-kampányáról, amikor is szakított a lemezkiadójával, és úgy döntött, közösségi finanszírozásból teremti elő a következő albuma költségeit. Mert a kiadója elégedetlen volt a lemezeladásokkal. Vett egy nagy levegőt, és segítséget kért a rajongóitól, akik örömmel támogatták kisebb-nagyobb összegekkel.
Részletesen beszámol arról, mire is fordította ezt a pénzt. Szerintem nagyon sokan úgy gondolják, hogy az a pénz neki, vagyis a kérő művésznek kell, és majd vesz rajta egy új házat vagy autót. Pedig nem. És bevallom, ezen korábban én sem gondolkodtam el. Mert az a pénz arra kellett Amandának, hogy kifizesse a stúdiót, ahol felvették az új albuma dalait, hogy elkészüljön a borítója és a CD-k, hogy elpostázzák őket, hogy fizetést adjon a csapatának (zenészeknek, a turnén a világosítónak) és ebből fizette a helyszínek bérlését a fellépései alatt.
Később pedig úgy döntött, ingyen teszi közzé a zenéjét, amelyet így bárki letölthet, és ha úgy gondolja, fizethet érte - akkora összeget, amekkorát gondol. Nincs megszabott ár, nem haragszik a torrentezésért, a másolt CD-k miatt, egyszerűen csak örül, hogy így is eljut a művészete másokhoz.
Amanda nagyon közvetlen, hisz az emberek közötti bizalomban. Nagyon szimpatikus, hogy a Twitteren (és ma már nyilván az egyéb közösségi oldalain) nemcsak a saját tartalmait (mikor hol lép fel, mire van szüksége) osztja meg, hanem a másokéit is, sőt kérdéseket vet fel, közvéleményt kutat és a követői hozzászólásaira is reagál. Ő nem az a sztár, aki még szorosabbra húzza a kapucnit a fején, nehogy felismerjék az utcán és odamenjenek hozzá, hanem megáll. Kiírja a Twitterre, hogy épp melyik kávézóban van, és ha valaki arra jár, bemehet és megölelheti. És kap egy autogramot. Elbeszélgethet vele. Ahogy a nindzsashow-in és a turnéin is teszi. A koncertjein tömegszörfözik, azaz bátran a közönség közé veti magát, hadd adják kézről kézre, a fellépés után dedikál, fotózkodik, beszélget a rajongóival. Önmagát csak közvetítőnek tartja a művészete és a rajongói között, sőt büszke arra, hogy közöttük és nem felettük áll.
A turnéi során pedig kanapészörfözik: azaz a neten kérdezi meg, kinek van egy szabad kanapéja a következő helyszínen, ahol álomra hajthatja a fejét ő és a zenekara. A rajongói pedig ilyenkor is boldogan segítenek: van, aki nemhogy a kanapéját, de a saját ágyát ajánlja fel. Vagy a vendégszobáját. De mindig van, aki segít, akár Amandáról van szó, akár Amanda egyik barátjáról vagy rajongójáról. És mindezt, ő is megteszi, ő is ott és azzal segít, amivel éppen tud. Persze vele is megtörténik, hogy valaki visszaél a bizalmával:
Gyakran kérdik tőlem, hogyan bízhatok meg ennyire az emberekben.Úgy, hogy ez csak így működik.Amikor elfogadod egy másik ember segítségét - érkezzen bár étel, szálláshely, pénz vagy szeretet formájában -, meg kell bíznod a felajánlott segítségben. Nem lehet valamit csak félig elfogadni, nem lehet óvatoskodva, gyanakvással belépni mások otthonába.Amikor nyíltan és messzemenőkig megbízol az emberekben, akkor ők nem pusztán gondoskodni fognak rólad, egyenesen a szövetségeseddé, a családoddá válnak.Néha kiderül, hogy a másik mégsem volt méltó a bizalmunkra.Ilyenkor nem ez a helyes reakció: "Bassza meg! Tudtam, hogy senkiben sem szabad megbízni!"A helyes reakció ez: "Vannak szemét emberek."És tovább kell lépni.
Azt hiszem, Amanda ezzel az idézettel sokak számára visszaadja az emberekbe vetett hitét. Mert a legtöbb ember valóban szívesen segít. Míg a könyvet olvastam, én is többször kértem: segítséget egy csomag eljuttatásához, bélyeget, időpontot és információt, tollbetétet a papírboltban.
Amanda könyvét olvasni valóban felemelő: egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató, az érzékenyebbek és különösen a szuperérzékenyek szemébe könnyeket csaló. Bár sok bántást kapott, de ennek az oka csak az ő empátiája volt, amellyel nagyon sok ember a mai nap sem tud mit kezdeni, azok, akik csak néznek, de nem látnak. Vagy ha látnak is, csak fekete-fehérben. Ha elolvassuk a könyv nagyobb részei közé ékelt dalszövegeket, megbizonyosodunk róla, milyen együttérző, milyen jól ismeri az emberi lelket, holott - mint minden művész - "csak" a saját élményeiből merít.
Imádtam ezt a könyvet olvasni, nagyon sokat kaptam tőle (nemrég én is felálltam a szögről, megtanultam, hogy az én blogom is olyan, mint a bambusz, és neki is megvan a maga közönsége). Megismerhettem a művészek életét, és most már tudom, miért kérnek pénzt, ha kérnek. Ráadásul tanultam egy nagyon jó receptet arra, mit tesz Amanda, amikor gyűlölködőkkel, trollokkal, zaklatókkal és kritikus hangokkal találkozik. Bevallom, nagyon jót nevettem a példáin, főleg a kevésbé szalonképesen, és úgy döntöttem, hogy ezentúl én is átveszem, és bizonyos esetekben alkalmazni fogom.
Az az érzésem, ha a világot egyre többen kezdenék úgy látni, ahogyan Amanda teszi, egy sokkal szebb és jobb hellyé tehetnénk.
Ha kizárjuk az empátia lehetőségét, azzal kizárjuk egymás megértésének a lehetőségét is.
És ha kizárjuk az empátia lehetőségét, azzal kizárjuk a művészet lehetőségét is. Színház, irodalom, rémtörténetek, szerelmi történetek.Ezt csinálja a művészet. Legyen jó vagy rossz, a művész beleéli magát, belebújik a másik bőrébe, szívébe, elképzeli, hogy az a szív vajon fénnyel van tele vagy a sötétség csapdájába esett.
És nyugodtan fogadjuk el a fánkot.
Megnéztem a TED-előadását, és továbbra is azt mondom, hogy ez a nő tényleg valódi. Nagyon közvetlen, látszik rajta, hogy izgul (két hónapig írta a beszédét), és még véletlenül sem mondhatja rá senki sem, hogy megjátssza magát.
Amanda Palmer: A kérés művészete
Hogyan tanuljunk meg segítséget kérni és elfogadni
Eredeti cím: The Art of Asking: How I Learned to Stop Worrying and Let People Help
Fordította: Garamvölgyi Andrea
448 oldal
HVG Könyvek, 2015
3900 Ft
Eredeti cím: The Art of Asking: How I Learned to Stop Worrying and Let People Help
Fordította: Garamvölgyi Andrea
448 oldal
HVG Könyvek, 2015
3900 Ft
Képek:
.jpg)
Bejegyzések
0 hozzászólás