" (...) nem a szegény emberbe van a hiba, csak abba, hogy nem ragadt a csizmájára annyi aranysár, mint a gazdagokéra"

Elég régen olvastam Móriczot, így ideje volt egy újabb művével megismerkednem. Bár a kötetben a Betyár mellett a Jószerencsét is helyet kapott, az utóbbit majd máskor olvasom el.

Egy vidéki kastélyban a millennium évében a család vacsorázni készül, ahol az idős szülők mellett fiuk és annak menyasszonya, Dea is részt vesz. Már csak az inspektorékra várnak, hogy kezdetét vegye a lakoma.
Dea még a szobája ablakából látott valami furcsát, valami ijesztőt a nádasban. Félelme nem is volt alaptalan, mert az est folyamán váratlan vendégek toppannak be: két jól öltözött betyár. Egyikük, Szörnyü Jóska az inspektornál lévő pénz mellett az asztalon álló egyik aranypoharat is magához veszi. Csakhogy ezt követően nem távozik, hanem maga is leül a terített asztal mellé és jóízűen falatozni kezd. Társa mindezt csak nézi, ahogy az asztalnál ülők is, kivéve Deát, aki szemére veti a viselkedését.

A betyár pedig elmondja mindazt a fiatal asszonynak, amit ő a parasztok közt lát, ami az urak előtt rejtve marad. Mert az urak a maguk jólléte mellett mással nem foglalkoznak. A vitába rövidesen a grófné is bekapcsolódik.

- A törvény... Az a törvény a világon, hogy a szegény szegény maradjon? világ végeig? a gazdag meg gazdag?... Ez az istennek az első törvénye?
- Dolgozzatok - kiáltott rá a grófné.
A betyár rápillantott.
- De dolgozni nem szerettek, csak ingyen akartok élni. Naplopók - folytatta a grófné.
- Maga olyan sokat dógozik?... olyan rettenetesen sokat? hogy a munkája árábul ilyen vacsorát ehet még hétköznap is?... Ha az Isten úgy adja, hogy maga nem ebbe a házba születik bele, hanem eggyel odább - egy ilyen reves öregasszony öt krajcárt keres a cukorrépaszedéssel... abbul osztán nem tudom, mit főz a családjának; hideg vizet? mi?... Mán annál csak nincs rettenetesebb munka, mint a rigolirozás, de aki egész nap a fődet fordittya, örül ha hatvan krajcárt megkeres egy nap... Maguk hét krajcárt fizetnek egy ölért.
- Homokon.
- A homokot is csak meg kell fordítani. Minden lapát homokot ki kell dobni a helyirül. Egy kiló szalonna meg egy forint... Hány ölet fordít meg a maga ura egy nap a két karjával, hogy ilyen életet tud magának biztosítani?
- Ne hasonlítsa magát hozzám, maga szégyenletes ember.
- Mér ne hasonlítsam?... Ha semmi egyebet nem tudok is csinálni, ennyit megtettem, hogy itt ülök eccer maguk közt az asztaluk mellett, osztán maguk hatan reszketnek előttem... No lássa, de én nem kívánom, hogy maguk reszkessenek, én azt akarom, hogy éppen úgy megtisztelve érezzék magukat, ha egy szegény ember belép estézni, ahogy minden szegény család elájul a boldogságtól, ha egy ilyen magukféle úrinép megtisztelné őket a házukban. Én megengedem maguknak, hogy éppen úgy embernek tekintsék magukat, mint én magamat... De maguk ezt nem akarják megengedni... Azt akarják, hogy mink istennek nézzük magukat a fejünk felett... Csak azért mer a kezükbe a vagyon... Mit gondolnak, ha én ennyi kincset össze tudok kaparni, nem tudok éppen olyan isten lenni, mint maguk?... Hát azt akarom evvel mondani, hogy nem a szegény emberbe van a hiba, csak abba, hogy nem ragadt a csizmájára annyi aranysár, mint a gazdagokéra...
A grófné látta, hogy Dea szólni akar, s erélyesen szólt neki franciául:
- Ne vitatkozz vele, kedvesem.
Most a betyárhoz fordult:
- Magukon nem lehet segíteni. Csak a tisztességesen szerzett pénz válik javára az embernek.
- De hogy szerezzek tisztességes úton pénzt?... - ordított fel a betyár, s megragadta az asztalt. - Hiszen ha ezerszeres erőm lenne, mint Sámsonnak, ha egy nap nem öt-hat ölet tudnák megfordítani, hanem százat, akkor se tunnák hetven pengőnél többet keresni... Értse meg, hogy a szegénynek semmiféle módja, lehetősége nincs arra, hogy kimásszon abbul az utálatos szegénységbül... Soha nem bírtam odáig jutni a becsületes, szorgalmas munkával, hogy csak öt forintom legyen félretéve... Ott döglött meg a feleségem előttem, mert vizes vót a fal, nem vót tüzelő, nem vót ennivaló, nem vót orvos, patika... Hát mit mondjak, mikor maguk azt vágják a szemembe, hogy dógozzak?... Nincs ember, aki nálam többet bírt volna dógozni, de mit lehet keresni a fődmunkával?...

Az estét követően a betyár elbúcsúzik társától és hazaindul a szülőfalujába. Megtudjuk róla, hogy a becsületes neve Avar Jani, egy szabolcsi kis faluból érkezett tavasszal a székesfővárosba, hogy dolgozhasson és egy kevéske pénzzel is segítse otthon maradt szüleit és három félárva gyermekét, akiket a nagyszülők gondjaira bízott.

Csakhogy az este hazaérkező és magában a leleplezéstől félő férfit nem az a látvány fogadja, amire számított. Annak idején maga készített kerítést, igaz csak kóróból, de ennek mostanára - novembert írunk - csak a hűlt helyét látja.

A három gyereke koszos, a fejük hemzseg az élősködőktől, az egyik húga pedig, aki annak idején egy házhoz szegődött, mostanra megbolondult, mert a munkaadói embertelenül bántak vele. A házban ennivaló se akad, tűzifa sincs, az apja tehetetlen, az anyja pedig csak panaszkodik: Zsófi lánya bármikor megszülheti a harmadik gyerekét és azoknak sincs semmijük.
Jani nem érti őket: hetente tíz forintot küldött haza, de ennek semmi nyomát sem látja.

Móricz mindvégig fenntartotta az érdeklődésem, ízes és húsba vágó mondatai pedig - remélem - mindenkit elgondolkodtatnak, aki kezébe veszi a regényt. Tetszett, hogy egy érdekes szálat is fűzött a történetbe, mely által jobban megismerhettem Avar Janit és Deát, és a végére fény derült a betyárkodás valódi okára is. Így talán nem meglepő, hogy megkedveltem Avar Janit, mert ő volt az, aki fel merte emelni a hangját mások előtt is, aki nem csak a sajátjai előtt merte vállalni a véleményét. Az anyját egy kicsit meg is értettem és nem is. Dea a kezdetektől szimpatikus volt, ellentétben vőlegényével, Antallal, akit mindenki csak Toncsi-Loncsinak becéz gyerekkora óta, ami sokat elárul róla, ám mégis meg tudott lepni egy ponton. De Deára visszatérve, örülök, hogy Móricz nem egy tipikus érzékeny virágszálként mutatja be, ám később ezt az oldalát is megismerjük.

Megrázó az elénk táruló szegénységről, sőt mélyszegénységről olvasni, amiből nincs kiút. Mert az egyetlen kiutat a föld jelenthetné (más lehetőségük nincs a faluban), de pénz híján esélyük sincs, hogy legalább egy akkora darabot megvehessenek maguknak, ami biztosítaná számukra  a napi betevőt. Ezek az emberek igenis dolgozni akarnak, a két kezük munkájából szeretnének megélni, de hogyan, ha nincs föld, amin ezt megtehetnék? És a legszomorúbb az, hogy Móricz regényének cselekményét jóval a betyárok virágkora után helyezte és 1936-ban vetette papírra, mindez ma is aktuális. Mert ma is vannak emberek, akik ugyanilyen szegénységben élnek, amiről állítólag mindenki tud, de akiknek módjukban áll, mégsem segítenek rajtuk. Mert talán csak az első lökésre lenne szükség. De így ne lepődjön meg senki a szegények reakcióján, ahogy azt a regényben is teszik a módosabb réteg képviselői. Talán nem véletlen, hogy olvasás közben eszembe jutott a Germinal.

Örülök, hogy egy újabb Móricz-olvasmányélménnyel lettem gazdagabb, amit nem egyhamar fogok elfelejteni.


Móricz Zsigmond: Betyár - Jószerencsét
Móricz Zsigmond prózai művei 23. kötet
335 oldal (a Betyár a 196. oldalon ér véget)
Kossuth Kiadó, 2014
1590 Ft
A regény a MEK-ben