1860 áprilisában (az évszám nem szerepel a kisregényben, azonban az omnibuszon éppen Széchenyi öngyilkossága a téma) egy kövér asszony száll fel az omnibuszra a leányával. Egy szőke fiatalember, Nyéky Ábel szeme rögtön megakad a lányon, így amikor a nők leszállnak, ő is követi őket. Így jut el a Kétszív utcába, a család házához. Hamarosan megtudja, hogy a lány, Kardos Eszter özvegy édesanyjával él ott. Ábel mindennap felkeresi a házat, virágot visz Eszternek, majd esténként találkozgatni kezdenek. Eszter azonban egy súlyos titkot hordoz, amit minden találkozás alkalmával be akar vallani, de sehogy sem sikerül neki. Aztán egy nap kibújik a szög a zsákból: Eszternek vőlegénye van. A frigyet az apák (akik unokatestvérek és üzlettársak voltak) döntötték el, még jóval gyermekeik születése előtt. Ábel az esküvőről az idézetben szereplő levélből értesül és egy világ omlik össze benne. Azonban az élet úgy akarja, hogy a két fiatal sorsa a későbbiekben is keresztezze egymást...

A fülszöveg szerint: "A fordulatos, hangulatos történet ma is valamennyi női olvasó érdeklődésére számíthat."
Nos, az enyémre is garantáltan számíthatott, azonban voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy egy szappanoperába csöppentem, ezt pedig a szereplők nyavalygása váltotta ki. Ábelnek pedig volt egy mondata, ami mindig akkor jutott eszébe, amikor viharfelhők gyülekeztek az életében: "Gondolkodjunk csak nyugodtan!"
Csak én érzem úgy, hogy ez leginkább egy reklámszövegre hasonlít?

A hangulat valóban megvolt, Gárdonyi remekül bemutatta a fiatalok, majd az öregek lelki állapotát, mennyire fontosak maradnak életük alkonyán is egymás számára. Jó volt, de az Egri csillagok tizenvalahány évvel ezelőtt kiváltott hatását nem tudta felülmúlni. Sebaj, a polcomon várakozik még az Ida regénye és tervezem más regényeinek a beszerzését is ;).


Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter
192 oldal
Lazi Kiadó, 2008
2200 Ft

Az omnibusz képét itt találtam.

Saúl Zuratas arcának jobb felét teljesen beborította egy sötétlila, borecet árnyalatú anyajegy, vörös hajszálai pedig úgy meredeztek, mint egy súrolókefe sörtéi. Az anyajegy nem volt tekintettel sem a fülére, sem a szájára, sem az orrára, rájuk is kiterjedt ez az erekkel átszőtt duzzanat. Elmondhatatlanul rút, de ugyanakkor rokonszenves és jólelkű fiú volt. Senkit nem ismertem, aki az első pillanattól fogva ennyire nyílt, szívélyes, önzetlen és jó szándékú ember benyomását keltette volna, mint ő, senkit, aki minden helyzetben hasonló egyszerűségről tett volna tanúbizonyságot."

A fiút éppen ezért hívják Maskarának.  Maskara és Vargas Llosa az egyetemi felvételin találkozik és két évig együtt járnak a bölcsészkarra. Maskara apja "Ábrahám és Mózes vallását" követi, egy kisboltot vezet Limában, és álma, hogy fia legyen az első Zuratas, aki beírja nevét a parlamentbe. A fiú azonban az egyetemen néprajzot is hallgat, eljut az őserdőbe, ahol teljesen elvarázsolja az ott élő indiáncsoport, a macsigengák világa. Elvégzi az egyetemet, fényes oktatói karrier vár rá, őt azonban elbűvöli ennek a számunkra idegen kultúrának világa, azon belül is a beszélőé. Ki is a beszélő? A beszélő mesél, hírnök, ő köti össze az elmúlt és a jelen nemzedékeit.

- Szórakoztatják őket, a filmet, a televíziót jelentik számukra - folytatta elkomolyodva, egy kevés szünet után. - A könyveket, a cirkuszt, mindazt a mulatságot, amivel mi, civilizált emberek rendelkezünk. Nekik ez az egy dolog jelenti a szórakozást ezen a világon. Csupán ennyi a beszélők dolga.
- Ez mind a beszélők dolga - javítottam ki finoman.

Egy alkalommal Vargas Llosa is elutazhat az egyetem Nyelvi Intézetével a macsigengák közé, természetesen hajtja a kíváncsisága, miért olyan fontos ez a népcsoport a barátja számára. Aztán telnek-múlnak az évek és 1981-ben az író ismét eljut az őserdőbe.

A gyermek meg is születik, azonban a gátlástalan "nagypapa" elviteti a kis Leonardót. Néhány nappal később azonban Caterina megjelenik a házukban, mivel tudomására jutott, hogy a gyermek nem hajlandó elfogadni a szoptatós dajkáját, így beköltözhet gyermekével a pajtába. Néhány évvel később vissza kell térnie apjához a patikába, azonban titokban továbbra is találkozhat imádott fiával. A gyermek rajztehetsége hamar megmutatkozik, így apja közbenjárására, Firenzébe költözik Andrea Verrocchio műhelyébe inasként. Caterina nehezen viseli fia távollétét, így hamarosan Firenzébe költözik, de nem akármilyen módon...

 Évekkel ezelőtt láttam a filmváltozatot, de csak képek maradtak meg belőle, így hát két héttel ezelőtt, amikor elkezdtem olvasni a regényt, úgy éreztem, teljesen fel vagyok készülve, "kihevertem" a Búcsú a fegyverektől okozta lelki megrázkódtatást.

 1937 májusában, a spanyol polgárháború (1936-1939) közepén találkozunk az amerikai Robert Jordannel, aki  az öreg Anselmóval éppen terepszemlét tart. Jordan azt a feladatot kapta, robbantson fel egy hidat, melyben az öreg és annak néhány társa lesz majd segítségére. A társak a hegyekben, egy barlangban rejtőzködnek. A vezetőjük Pablo; vele van felesége, Pilar; egy cigány, Rafael; néhány fiatalember és María, egy fiatal lányt, akit úgy vettek magukhoz, miután a fasiszták brutális pusztítást végeztek a lány lakóhelyén. Ez a maroknyi ember, a köztársaságért küzd. Robert Jordan pedig nem is gondolta volna, hogy ez a parancs örökre megváltoztatja az életét. Nem árulok el nagy titkot, hogy a fiatal amerikai és a lány egymásba szeret.

"Golznak bizonyára mindez nem újság; s gondolatban bizonyára helyesli, hogy úgy kell átélniük két éjszakát, hogy egész életüket sűrítik belé - a mi életmódunk szűken méri az időt, a azt az időt, melyet nem kapunk meg, belé kell tömörítenünk abba, amit megkaphatunk.
Nem rossz okoskodás. És mégsem hiszi, hogy Maríát csak a körülményeknek köszönheti. Bár az is lehet, hogy mindkettőjük életkörülményei együttesen lobbantották fel szerelmüket."

 Az alatt a néhány nap alatt, amit együtt tölt ez a csapat, közelebb kerülnek egymáshoz, bepillantást nyernek a másik életébe. Nagyon fontosak a szereplők visszaemlékezései, így ismerjük meg, mi történt velük korábban, mire képes az emberi brutalitás, ha háborúról és bosszúról van szó. Ezeknél a részeknél kellett félretennem, néha 1-2 napig pihentetni a könyvet, mert lelkileg annyira megrázóak voltam számomra, hogy nem tudtam volna továbbhaladni. Éppen ezek a visszaemlékezések segítik az olvasót, hogy összeálljon a kép
.  
In medias res csöppenünk a háborúba, fokozatosan ismerjük meg a szereplők jellemét és a harcok eddigi pusztításait. Miután letisztult a kép, nagyon szerettem olvasni, szépen haladtam, azonban Hemingway mindig  tartogatott valamit a tarsolyában, amivel újra letaglózott. Egy biztos: garantáltan maradandó olvasmányélményt nyújt ez a könyve is, mely szintén önéletrajzi ihletésű: az író 1937-ben tudósítóként az Alliance észak-amerikai újság megbízásából maga is részt vett a spanyol polgárháborúban.

   Egyetlen dolog zavart olvasás közben: Robert Jordan Mariat "nyulacská"-nak becézi, amivel nem is lenne semmi gond, az elején még aranyosnak is találtam, de amikor RJ minden mondatában ott volt a nyulacska, már az idegeimre ment.

 A bevezetőben említett filmváltozat 1943-ban készült Gary Cooper és Ingrid Bergman főszereplésével, melynek külön érdekessége, hogy Hemingway maga választotta ki a szereplőket.

Egy jó tanács azoknak, akik még nem olvasták ezt a regényt: bár nagyon jó, de nehéz olvasmány, lelkileg megterhelő lehet, így érdemes rá felkészülni és a biztonság kedvéért párhuzamosan egy könnyedebb témájú könyvet is készenlétben tartani.




Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
Eredeti cím: For Whom the Bell Tolls
Fordította: Sőtér István
448 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2007
3499 Ft

Rögtön az első fejezetben a történet, pontosabban a bonyodalom közepébe csöppenünk: a Holland Biztonsági szolgálat tisztje 1945-ben kopogtat Han Van Meegeren (röviden csak VM) amszterdami otthonának ajtaján, ugyanis a festő az ellenség, egészen pontosan Hermann Göring kezére játszott egy Vermeer-képet. A kihallgatás folyamán VM bevallja, hogy ő festette a képet, amit nem akarnak neki elhinni.


De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a szerző is visszatér a hamisító gyermekkorához. VM 1889-ben született, apja tanár volt (angolt és matematikát tanult), tipikusan az a fajta szigorú, csökkent látókörű ember, aki csak a saját hivatását becsüli valamire és minden mást időpazarlásnak, semmirevalónak tekint. Amikor felfedezte fia rajzkészségét, azonnal dühbe gurult, VM egyedül az édesanyjának köszönheti, hogy rajzolhatott. Később az egyik középiskolai tanára ismertette meg a XVII. századi németalföldi festészet nagy alakjaival, köztük Vermeerrel is. Látszólag fejet hajtott apja akaratának és építésznek tanult, azonban ekkor megnyert egy festőversenyt, ami végleg eldöntötte a kérdést. Hamarosan megnősült és a holland nagymesterek stílusában kezdett festeni. Igen ám, de a XX.  században Picasso és Dalí idején ez a stílus már elavultnak számított, így folyamatosan kapta a pofonokat. A számos kudarc után döntött úgy, bosszút áll a gyűlölt kritikusokon, akik csak borsot törtek eddig az orra alá.

"És, ami a leghihetetlenebb: ezek a kontárok bitorolják a döntés végtelen hatalmát, ők nyilvánítják ki, van-e egy műnek esztétikai értéke. Ezeknek az arrogáns, hazug képmutatóknak a nevetséges véleményétől függ a művészek sorsa. Hitvány bűntársaikkal, a galériatulajdonosokkal együtt a kritikusok építik fel vagy rombolják le egy művész karrierjét: egy-egy festőt felemelnek és divatossá tesznek, miközben másik százat - akiknek a munkája semmivel sem rosszabb, mint a védenceiké - könyörtelenül megsemmisítenek. És ráadásul úgy tűnik, semmiféle bírálat nem hat rájuk, hiszen bármekkora szarvashibát követnek el is, a hírnevükön sosem esik csorba."

Így hát VM megkezdi bosszú hadjáratát a gyűlölt művészettörténészekkel szemben.

Természetesen a Vermeer-rajongóknak sem kell megijedniük, a nagy festő élete és számos műve terítékre kerül, sőt, Marcel Proust és a bevezetésben említett Hermann Göring is kap egy-egy fejezetet, de bepillantunk a holland művészettörténészek, a XX. századi műkereskedelem és Vermeer újra felfedezésébe is.

Az emmauszi vacsora

Talán Proust és Göring fejezetei kissé hosszadalmasra és alaposra sikerültek, de ezt elnézhetjük a szerzőnek, aki maga is művészettörténész, tehát nem a klasszikus értelemben vett író. Mindenesetre sok újat tudtam meg Proustról és a német marsallról, és éppen a Proust-fejezet hívta fel a figyelmemet egy régóta a polcomon várakozó könyvre A fogoly lányra (a regényben A fogoly nőként szerepel), melyben szintén fontos szerepet kap Vermeer egyik legismertebb képe a Delft látképe és maga Proust is nagy rajongója volt a festőnek.

Egyetlen hibát találtam a regényben, ami nem tudom, a szerző vagy a fordító véletlen bakija-e: a második fejezet elején azt olvassuk, hogy VM a család harmadik gyermeke, a második fiú volt; majd később ezt írja:
" Henricus van Meegeren (ti. az apa) például kénytelen volt személyesen visszarugdosni a szemináriumba második fiát, Hermant (...)." Ettől eltekintve, semmilyen ellentmondással nem találkoztam a könyvben és a Jegyzetben a szerző feltünteti a felhasznált legfontosabb  forrásait.

Kedves művészet- és Vermeer-rajongótársak, ez a könyv valóban kihagyhatatlan, számos fontos dolgot tudhatunk meg a delfti mester és VM életéről, ill. a festészet kulisszatitkaiba is bepillantást nyerünk. Az olvasáshoz készítsünk elő egy albumot, melyben Vermeer-képeit azonnal kikereshetjük és esetleg Lukács evangéliumát sem árt készenlétben tartani a bibliai utalások miatt, bár a történeteket a szerző dióhéjban összefoglalja.

Végül egy kis ízelítő a regényben említett Vermeer-képekről:




Luigi Guarini: Vermeer kettős élete  
Eredeti cím: La doppia vita di Vermeer
Fordította: Todero Anna
260 oldal
Geopen Kiadó, 2008
2890 Ft
Van Meegeren oldala (angol)
A bejegyzésben szereplő képek forrásai:
VM fényképe
Az emmauszi vacsora