Ezt a verset kb. tíz éve olvastam először, és már akkor nagyon megérintett. Pár napja feljött a Molyon, és tudtam, hogy végre itt a helye, mert ráadásul össze tudom kapcsolni az e heti könyves bejegyzésemmel (igen, újra lesz ilyen) is.
Múltkor egy társaságban a névnapi ozsonnán arról beszélgettek az asszonyok, hogy kit miért szeret az ura?
Gizi ezt mondta: engem a szememért. Palkovitsné: engem a hangomért. Volt olyan is, aki az orrát vagy a fülcimpáját emlegette.
Körbe ment ez, mint valami társasjáték. Amikor hozzám érkezett, zavarba jöttem. Tűnődtem, hogy voltaképp miért is szeret engem az uram? Csakhogy hiába tűnődtem.
Mert nem vagyok szép. Ne tiltakozz, édesem. Sohase is voltam. Se a szemem, se a hangom. Még a fülcimpám sem. Hogy az egész szép? Nagyon kedves vagy, de nincs igazad. Nem, az se szép.
Azért mégis szeret az uram. Te, ezt oly biztosan érzem, mint ahogy élek. Hogy miért? Tudja Isten. Talán azért, mert szeretem őt.
Szóval én egy kukkot sem tudtam válaszolni, csak makogtam, még el is pirultam, mint az iskolában, mikor kiszólítottak felelni. Nálam be is fagyott a mulatság. Vitatkozni kezdtek. Arról vitatkoztak, hogy mi az "szeretni".
Azt mondták, hogy a szeretet ellenszolgáltatás. Ha szeretnek bennünket, akkor valamiért szeretnek. Ok nélkül nincs szeretet. Az oktalan szeretet képtelenség. Olyan képtelenség, mint az volna, hogy a mérleg nyelve kibillenne akkor is, amikor valamelyik serpenyőjét nem terhelnék meg. Minden szeretet érdeken alapul - minden szerelem is, s minden házasság - egy vagy más szempontból - érdekházasság.
Körülbelül így beszéltek. Én megjegyeztem, hogy mégiscsak önmagunkért kell szeretni bennünket. Azzal vágtak vissza, hogy ez az "önmagunk" tág fogalom, s ebben benne van a körmünk is, meg az is, hogy zongorázni tudunk és ismerjük Ibsent, aztán sok más minden. Erre azt mondtam, hogy a lelkünkért kell szeretni bennünket. Egyszerre többen közbeszóltak, és egyszerre öten-hatan kiabáltak, hogy a lélek csak működése, megnyilatkozása annak, amit testnek nevezünk. Ami ezen túl van - állapították meg -, vagy csalás, vagy öncsalás.
Nézd, kérlek, én értettem őket. Csak ők nem értettek engem. Én értettem, hogy mindig valamiért szeretnek bennünket, csak azt nem értettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint ők hiszik, mert ez a valami, ha igazi szeretetről van szó, mindig rejtély. Azt is értettem, hogy a kezünk-lábunk hozzánk tartozik, de nem értettem, hogy kezünk-lábunk mi magunk vagyunk. Csak a lélek a miénk, az, amit ők nem látnak, s minden, ami ezen alul van, nem kell nekem, mert se hideg, se meleg, a szájamba veszem és kiköpöm. Bocsáss meg ezért a kifejezésért. A Bibliában van.
Bizony, az, amit ők szeretetnek tartanak, rosszabb a gyűlöletnél, s pórul jár az, akit így szeretnek, akárcsak szegény Lozzay Ali. El is akartam nekik mesélni a történetét, de bridzsezni kezdtek. Hát neked mondom el, ha meghallgatnád.
Lozzay Miklós a nagybátyám volt, jómódú ember, földbirtokos. Hajdan velünk szemben lakott, egy kétemeletes bérházban, a saját házában. Az ő fia az az Ali, akiről majd szó lesz.
Amikor Ali négyéves lehetett - vagy csak három? - a nagybátyámat elhagyta a felesége - gyönyörű szőke asszony volt -, megszökött valami gyárossal, aki fiatalabb is volt, gazdagabb is, szebb is, mint az előző ura. Miklós bátyám később törvényesen is elvált tőle.
Ekkor az asszony végleg elbúcsúzott kisfiától, mert a törvény a fiút az apának ítélte. Fuldoklott a zokogástól. De mégiscsak elment. Hátat fordított mindennek.
Ali anya nélkül nevelkedett. Miklós bátyám már deresedett, nem nősült meg többé. A "nagymama" maradt a kis unokaöcsém mellett, az ő édesanyja. Mint kislány át-átjártam hozzájuk. Jól emlékszem, ebben az időben az ő kongó, tölgyfával berakott nagy ebédlőjükre. Ali a perzsaszőnyegen kockákat gurigált, apja órák hosszat szótlanul nézte, a nagymama pedig sóhajtozott.
A nagymama óriás testű, kövér asszony volt, a száz kilót is megközelítette. Mindig feketében járt, mindig valami fehér kendővel kötötte át homlokát, mintha fájna a feje, és mindig szánta az ő "szerencsétlen fiát", az én Miklós bátyámat, aki különben - úgy látszott - alig sínylette meg a válást, titokban talán örült is neki, csak hallgatott, mint általában. De a nagymamának könnybe lábadt a szeme, valahányszor a fiára tekintett, s utána a kis unokájára, erre az "ártatlan csöppségre", akit itt hagyott az a "komisz bestia". Csak bestiának nevezte a volt menyét, s mindenkinek, még nekünk, gyermekeknek is, még a cselédeknek is, még a hordároknak és bolti fiúknak is, akik valamit hoztak a házhoz, hosszú históriákat mesélt "ennek a minden emberi érzésből kivetkezett teremtésnek a szívtelenségéről".
Bizonyára túlzott. Ez az asszony, aki annyira tudott szeretni valakit, nem volt egészen szívtelen, s Alit, a fiát is nagyon szerette - ahogy mondani szokás -, "imádta" és "bálványozta". Megállapodásuk szerint a gyermek minden csütörtökön őnála ebédelt, az új otthonában. Ezt a napot alig várta. Már reggel kilenckor, de sokszor nyolckor is a régi ház elé hajtatott remek hintójában, és ott izgatottan várt, föl-föltekintve az ablakokra, sokáig, nagyon sokáig, míg a nagymama - szándékos késedelemmel és tüntető túlbuzgósággal - felöltöztette Alit, aztán lekísérte a hintóig, s fejét elfordítva, köszönés nélkül átadta az anyának, aki rajongó némasággal ölelte boldogtalan szívére.
De ezt a keserű örömöcskét is irigyelte tőle a nagymama, pedig megmaradt az az elégtétele, hogy Ali a hét többi napján éjjel-nappal az övé. Mert a nagymama is éppúgy szerette Alit, akár az anyja, éppúgy "imádta" és "bálványozta". "Szegénykének" és "kis árvám"-nak becézte az ő reszkető nagymamahangján, a kisfiú füle hallatára. Amikor csütörtök délután ötkor hazahozták Alit, s az inas fölkísérte, hogy visszaszolgáltassa a nagymamának, ő rendesen körülszaglászta, hogy milyen kellemetlen szagot hozott abból az átkozott házból, arcára leheltetett vele, hogy nincs-e elrontva gyomrocskája, nézegette körmét, fülét, nyakát, hogy nem piszkos-e, de Ali mindig tisztán, csinosan érkezett haza, nem etették agyon, s a vendégség után sohasem hűlt meg, sohase fájdult meg a torka. Ezt a nagymama komor tárgyilagossággal vette tudomásul. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyse tart sokáig ez a "komédia", a menye hamarosan rá fog unni a gyerekre is, mint mindenre ezen a világon.
Ezek a reményei füstbe mentek. Az anya egyetlen csütörtökön se maradt el, akár esett, akár fújt, személyesen jött Aliért, még akkor is, amikor egyszer a betegágyából kellett fölkelnie. Ezt sohase bízta másra. Sőt, néha késő este, amikor azt hitte, hogy nem figyelik, más napokon is megjelent a ház előtt, egyedül. A járda túlsó oldaláról rámeredt a sötét ablakra, mely mögött Ali aludt. Ott állt egy darabig, megindult, került-fordult, s vissza-visszatért. Aztán eltűnt.
Egyszer, csütörtök délután ötkor - én épp Miklós bátyámnál voltam - az inas nagy papírdobozt adott át a nagymamának a gyerekkel együtt. A papírdobozban Ali régi ruhája volt. A nagymama izgatottan hámozta őt ki télikabátjából. Vadonatúj ruha volt Alin, melyet anyja titokban csináltatott, pompás kis kék bársonyzeke, bársonybugyogó, fényes ezüstgombokkal. Tapogatta a nagymama, bizalmatlanul vizsgálgatta a kelmét, az ajkához is érintette, hogy meggyőződjék, finom-e, de a minősége jó volt, a szabása is jó, s remekül állt. Egy szót sem lehetett szólni. Csak csóválgatta a fejét, és ezt dünnyögte: "Várj, Alikám, várj, majd a nagymama, csak várj."
Nem kellett sokáig várnia. Egy hét múlva a szabó már hozta az új ruhát. Szakasztott olyan volt, mint a másik, de anyagban, kivitelben talán még pompásabb: piros bársonyzeke, piros bugyogó, tündöklő aranygombokkal.
Ekkor kezdődött az anya s a nagyanya között az a mérkőzés, az az élethalálharc, mely évekig tartott, váltakozó hadiszerencsével, de változatlan szívóssággal és fortéllyal, egyre elszántabban és kétségbeesettebben. Ha Ali kapott valamit az anyjától, a nagymama azonnal ráduplázott, hogy letromfolja és megszégyenítse egy újabb ajándékkal, mely még mutatósabb, még különb, még csillogóbb, még tartósabb, még eredetibb, még értékesebb. "Várj, Alikám, várj, majd én", biztatgatta mindegyik önmagát s a gyermeket, vészes fenyegetéssel. Erre minden alkalom jó volt. Nemcsak a születésnap és a névnap, nemcsak a nagy ünnepek, a karácsony, a húsvét és a pünkösd, nemcsak a nyár és a tél, a tavasz és ősz, nemcsak a vasárnap, hanem minden áldott nap, mert ők egy pillanatra se kötöttek fegyverszünetet. Özönlöttek a gyermekhez a különféle holmik, váratlanul és vártan is, hiszen egyik a másikból fiadzott. Alinak rövidesen olyan ruhatára lett, mint egy híres színésznek, hasznos és haszontalan holmik, jelmezek, melyeket nem is viselt, ingek és cipőcskék, melyeket föl se vehetett és máris kinőtt, azután játékok, ólomkatonákból egy nemzetközi hadsereg, öt hintaló, vonat, villamos, gépkocsi gőzzel és villannyal, sok bűvöslámpa, bélyegkönyv is, gumi- és szövetlabdák, téglaszín, szürke, lakkos labdák, kicsinyek, mint a dió, s nagyok, mint a buksija, legalább tizenegy labda, páratlan számú, tudniillik valamelyik küzdő fél egyszerre mást határozott, s más terepen kezdte a csatát.
De magát a hadjáratot tovább folytatták, törhetetlen konoksággal. Úgy küzdöttek, mint a hősök, és egyikük sem adta meg magát, egyikőjük sem alélt el, dőlt ki. Ármányos terveket szőttek, és ki-ki leste, figyelte, kémlelte a másikat, hogy megelőzze, túlgondolkozza, és végül földre teperje, könyörtelenül. Nem bírtak egymással.
Ali az első óráját hatéves korában kapta a nagymamától, Aladár napjára. Afféle olcsó zsebnikkelóra volt ez, ilyen fiúcskának való, félig-meddig játékszer. Alighogy megneszelte ezt az anya, karkötőórát vásárolt, négyszögletest, világító lappal, erre a nagymama svájci ezüstórával felelt, de az anya se maradt adós, ő legközelebb valódi Omega órával adta vissza a kölcsönt. Úgy látszik, ezt a harcnemet tartották legmegfelelőbbnek, mert azután úgyszólván kizárólag órákkal üzengettek egymásnak: A családban ezeket az órákat dacóráknak nevezték. Mire Ali tizennégy éves lett, tizenhat darab "dacórája" volt, az üvegszekrényben fölsorakoztatva, nikkel, ezüst, platina, födéltelen és födeles, arany is, négy darab, olyan is, amelyik zenél, és versenyóra is, három.
Mi vetett véget ennek a harcnak? Az, ami minden harcnak véget vet: a halál. Meghalt a nagymama. Ekkor bizonyos csönd állott be, mint a harctereken. Az anya pihent. Ali, aki már a negyedik gimnáziumot taposta, csütörtökönként maga ment hozzá ebédre, de már csak hasznos ajándékot kapott, nyakkendőt, rajztömböt, színes irónokat. Azt se sokáig. A gyáros - az a dúsgazdag gyáros - hirtelen tönkrement. Miklós bátyám háza is elúszott, már rég egy banké volt, csak épp laktak benne. Ő most még jobban hallgatott, mint azelőtt. Ali is rá ütött. Folyton hallgatott. Ez a két ember egymás mellett - párhuzamosan - hallgatott.
Mondd, mit érezhetett most ez a szegény fiú, mikor a tizenhat zsebórájára pillantott, kirakosgatta őket maga elé, és fölhúzta mind a tizenhatot? Mit ketyegtek ezek a zsákmányok és a diadalmi jelvények? Miről tiktakolhattak ennek az örökké hallgatag fiúnak a fülébe? Talán arról, hogy az idő múlik, és őt sohase szerette senki, az anyja sem, a nagymama sem. Ezek csak egymást gyűlölték, s az ő testén keresztül vívták párbajukat, jobbra-balra ráncigálva a kis szerencsétlent. Bizony, édesem, mohók voltak és önzők, lázasak és részegek. Az ilyenek nem tudnak szeretni. Csak úgy szeretnek, mint az árverések hiénái, akik mindenáron meg akarnak venni valamit, s csak azért is többet ígérnek érte, attól való féltükben, hogy akkor valaki más kaparintja el orruk elől, végül aztán rajtuk ragad a portéka, s akkor többnyire ráeszmélnek, hogy nem is érte meg a pénzt, és jobb lett volna, ha meg se vásárolják. Ilyen fölösleges holmi lett most Aliból. Csak lézengett a világon. Tengett-lengett, mint holmi "rossz tréfa" szüleménye, és nem értette, hogy mi történt vele. Tönkretette a szeretet. Mert az ilyen szeretet meddő és romboló, rosszabb a gyűlöletnél. Felpörzsöli, elégeti azt, akinek közelébe ér. Az igazi szeretet más. Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.
Hogy Ali sejtett-e valamit efelől, és hogy miképp gondolkozott erről vagy arról, fogalmam sincs. Ebben az időben már elköltöztünk onnan, és ő is egy bútorozott szobácskában húzódott meg az apjával. Szűkös napokat látott. Tizenhat zsebóráját is egyszerre adta el.
Ritkán találkoztam vele. Utoljára akkor, amikor az érettségit letette. Szőke, sápadt fiatalember volt. Többnyire szürke ruhát viselt, és szürke cérnakesztyűt. Szerette a magas gallérokat. Szerette a kis kivágású mellényeket és kabátokat. Szeretett állig begombolkozni. Semmit se beszélt. Ha szóltam hozzá, oldalt billentette különösen nyúlt, tojásdad fejét, s túlontúl figyelmesen nézett rám a csillogó kék szemével, mintha fürkészne vagy gúnyolna, vagy valami nagyon jelentőset tudna mondani. Sokáig azt hittem, hogy a sápadtsága mögött, a titokzatos kék szeme mögött van valami. De - úgy látszik - nem volt mögötte semmi.
Hallottam, hogy kártyamester lett egy éjjeli társaskörben. Aztán nyoma veszett. Mondják, hogy Berlinben kószált. Azt is mondják, hogy a Westenden éjjel kokaint árult, a rendőrség elcsípte, s most börtönben ül.
Tulajdonképpen azt sem tudják, hogy él-e, hal-e. Remélem, hogy él, s egyszer mégiscsak előkerül. Én páduai Szent Antalhoz szoktam imádkozni érte, ahhoz a jámbor szenthez, aki az eltűnteket, a boldogtalan vándorokat hazavezérli.
Jézusmária, fél kilenc. Hogy elfecsegtem az időt. Most már vágtatok. Az uram vacsorázni akar. Te, az agyonver.
Mindenképpen szerettem volna egy töltelékbejegyzést írni, amelyben megosztom azokat a tapasztalataimat, amiket szuperérzékenyként megtanultam, és amikről esetleg Elaine N. Aron sem ír a könyvében, vagy csak megemlíti őket.
Ez egy nagyon őszinte és sztorizós bejegyzés, és szeretném itt és most leszögezni, hogy nem haragszom senkire. Tényleg.
A legfontosabb: Nincs semmi baj velem. Ilyennek születtem, ezen nem tudok változtatni, és mára már felfedeztem és felismertem mennyi hasznos velejárója van.
Ahogy rendet raktam magam körül, bennem is nagyobb lett a rend. Még nem tudtam, hogy szuperérzékeny vagyok, csak elkezdtem rendrakós és minimalista videókat nézni, rengeteg cuccom (pl. ruhákat, írószereket, bögréket, a korábbi műalkotásaim, könyveket is, porfogókat) kiselejteztem, és már nem is hiányoznak. Nemcsak takarítani könnyebb így, hanem azt is megtudtam, hogy a sok kacat és arendetlenség újabb ingerforrások, így érdemes kiiktatni mindent, ami felesleges. Nem feltétlenül kell végleg elbúcsúzni mindentől, csak helyet találni nekik egy-egy fiókban vagy bepakolni őket valamilyen tárolóba (rengeteg féle kosarat és dobozt lehet kapni, vagy épen újrahasználni egy-két dobozta, amit valamihez adtak. Pl. a post-itjeimet és a jegyzetppaírjaim egy-egy órásdobozban tartom).
Ugyanez igaz a digitális dolgokra is. Nagyon régen én is minden közösségi oldalon fent voltam, aztán kezdett elegem lenni, és ma már csak néhányat használok. Több olyan oldal is van, ahova nem is regisztráltam, és az e-mailjeim között is rendszeresen takarítok. Pl. ha értesítést kapok, hogy aznap x és y óra között érkezik a csomagom, miután átvettem, legkésőbb másnap törlöm az értesítőt, és sok hírlevelet is olvasatlanul dobok a kukába. Pl. értesítő a drogériától, hogy jövő héten akciósan vehetek meg valamit, amire egyébként nincs is szükségem, mert nem használom azt a márkát vagy épp azt a fajta terméket.
Megértettem, hogy a legtutibbnak, legszuperebbnek ígért módszerek és tanácsok nagy részével miért nem tudok azonosulni. Rájöttem és tudatosítottam, hogy szeretek mindent a magam módján csinálni, ahogy nekem jó, ahogy nekem tetszik, és tudom, hogy vannak, akiket ez zavar. Sokszor épp a szabályokhoz való ragaszkodás vezetett nálam a nem várt eredményhez, vagyis sikerült valami kevésbé jól.
Megtanultam néhány nagyon fontos szót: NEM, NEM ÉRDEKEL, NEM NEKEM KELL MINDENKIT MEGMENTENEM és NINCS RÁ SZÜKSÉGEM.
Nagyon sokáig nekem sem ment a határaim meghúzása és a nemet mondás. Mindenkit meghallgattam, mindenkinek segítettem, amikor szüksége volt rá, és nem értettem, miért vagyok rosszkedvű, fáradt és nincs kedvem és energiám a saját dolgaimhoz. Felfedeztem a sötét oldalam (valójában a válasz a kognitív funkcióimban rejlik), és egy ideje rendszeresebben és szívesebben használom is egy részét is annak, ami ott rejtőzik.
Ezért ajánlom a Myers-Briggs személyiségtesztet, mert ott mennek bele a kognitív funkciókba is, és ezeknek köszönhetően sikerült választ kapnom arra, miért is így működöm. Tavaly novemberben megcsináltam a DiSC-et is, ott is ugyanaz a típus (szaktanácsadó/The Counselor) jött ki, mint a Myers-Briggsnél, de a Miért?-ekre (ez az egyik kedvenc kérdésem 😁😂) nem adott választ.
Régen is olyan jókat beszélgettünk! - Igen, Te beszéltél, mondtad a magadét (vagy írtad), az én dolgaimra viszont nem igazán voltál kíváncsi, vagy éppen egyáltalán nem reagáltál rájuk.
Felismertem, hogy az általam befektetett figyelem és idő nem térül meg, és nagyon rosszul esett azzal szembesülni, hogy ezek szerint nem is vagyok olyan fontos az illető számára, az én dolgaim egyáltalán nem érdeklik, hiába lelkendezem neki valamiről. Ennyi erővel a laptopomnak vagy a poharamnak is elmondhattam volna őket. Jó esetben csak a töredékét kapom vissza annak, amit adok, vagy éppen csak egy mákszemnyit, így ugyanazt az időt fordíthatom a saját dolgaimra is, hogy végre azokkal is haladjak. Ez az, amit a másik feleknek nem sikerült megérteniük, számukra ismeretlen a reciprocitás fogalma. Azért is említem, mert nagyon érdekel ez a téma (sőt foglalkozom is vele), és nagyon hálás vagyok, hogy mások is megerősítettek abban, hogy ez az életünk minden területére igaz, legyen szó a magánéletünkről vagy a munkánkról.
Egyszer - indulás előtt - összefutottam a buszon egy ismerősömmel, akit régebben mindig meghallgattam, amikor találkoztunk. Most is elkezdte a mondókáját, ám a szokásos egyetértés helyett, csak egy-két szót szóltam és közben néztem rá a Nem érdekel pillantásommal. Ő vette a lapot, és végre leült egy másik ülésre.
Ugyanez vonatkozik mind a való életben, mind az online térben. Nem haragszom ezekre az emberekre, sőt, kifejezetten hálás vagyok, hogy az utamba kerültek, mertmegmutatták és -mutatják folyamatosan, hogy milyen nem akarok lenni és valójában milyen nem vagyok.
Szívesebben élvezem a csendet, mint velük töltsem az időm.
Fokozatosan leszoktam bizonyos oldalak látogatásáról is, vannak, amiket azóta is kerülök, néhányat csak akkor keresek fel, ha valóban érdekel ott valami (pl. a drogériák webshopjai), másokra gyakrabban benézek, de már sok mindent átugrom, és csak akkor osztok meg valamit, ha van mondanivalóm.
Ha bármi miatt nyafognék, nem lennék előrébb, hiszen nekem kell megoldást találnom a problémámra. Egyébként meg előbb-utóbb minden megoldódik.
Pár hete megvettem a helyjegyem az Intercityre (direkt asztalhoz kértem), amely a legutolsó kocsiba szólt. Felszálltam a vonatra, és nem nyílt ki az ajtó. Lecuccoltam (egy utazótáska, egy malaclopó hátizsák és egy szatyor volt nálam) és elindultam a kocsi másik végébe. A helyzet ugyanez volt. Jöttek mások is, volt, aki leszállt, hogy keressen egy kalauzt, a másik útitársam viszont kicsit bosszankodott, én meg csak nyugodtan álltam az ajtóban a cuccaimmal, mert biztos voltam benne, hogy nem indul el úgy a vonat, hogy egy kocsinyi ember nem tud leülni. Mi lett volna, ha ezt azonnal megosztom valamelyik közösségi oldalon? Néhány like és kedvencelés, a MÁV szidása hamarabb megoldotta volna a dolgot? Nyilván nem. Talán tíz percet vártam, és megtörtént a csoda, az áramellátással volt a gubanc, kinyílt az ajtó és mindenki elfoglalhatta a helyét, lassan el is felejtette az imménti problémát, mert elindultunk. Ha kiírtam volna valahová, lehet, hogy valaki csak akkor olvasta volna, amikor már hazaértem, és már régen meg is feledkeztem róla.
Volt egy rövidebb kávézós időszakom, majd erről is leszoktam, és volt is, aki nem értette, miért nem kávézom? Ma már tudom: Nincs rá szükségem. Nagyon jól elvagyok a teáimmal (ezekből mindig van többféle, ám fekete teát sem iszom), és még több energiám is van.
Amióta elolvastam Dr. Buda László Mit üzen a tested? és Mit üzen a lelked? c. könyveit (még az előtt, hogy megtudtam, szuperérzékeny vagyok) sokkal jobban odafigyelek magamra. Beteg is alig voltam.
Nemrég hallottam valakitől (nem tudom, ő szuperérzékeny-e), hogy évekig okosórát hordott, és minden reggel leste, hány órát és hány percet aludt (7 óra és x perc), és ezen belül mely alvási fázisban mennyi időt töltött. Majd egyszer levette, és már 8 órát sikerült aludnia. Nagyon igaz, hogy a szervezetünktudja, mire van szüksége, úgyhogy nem kelek fel reggel ötkor, ha nem szükséges, és hétvégén addig alszom, ameddig akarok.
A pihenés nem azt jelenti, hogy egy lusta disznó vagyok, mert hogyan haladjak a dolgaimmal, ha lemerültem? Nagyon örülök, hogy egyre többen jönnek rá, hogy nem kell állandóan hajtani, ezerrel nyomni, mert akkor sem vagyok előrébb, és előbb-utóbb kikészülök.
A múltkor feljött egy YouTube-videó a következő címmel: Ha nem dolgozol meg keményen érte, meg sem érdemled!!!!!! Azonnal le is iratkoztam arról a csatornáról, és messziről kerülöm az ilyen jellegű tartalmakat.
Megvan a saját tempóm és módszerem, ami számomra tökéletesen működik. Pl. régen sem voltam gyorsolvasó, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor beszálltam a versenybe, hogy én is egy nap alatt elolvassak egy könyvet. Lehet, hogy nem két nap alatt olvasok el egyet, ám nagy valószínűséggel több dologra emlékszem belőle, mint a sprinter olvasó, mert jobban oda is figyelek rá. Pl. kinek tűnt fel, hogy az Emmában három szuperérzékeny is van (sőt, valószínűleg több is), és Jane Austen milyen jól bemutatja őket?
Nem kell mindent töviről hegyire megtervezni! Ó, te jóságos ég, hát, hogy lehet ilyet mondani? Így. Legyünk rugalmasak, bármikor változhat a forgatókönyv, és arra reagálni kell.
Bizonyos dolgokat megtervezek (pl. az adott héten miket szeretnék megcsinálni és hónapokra előre a verseket szoktam időzíteni, ám a héten is változtattam rajtuk), de már nincsenek hosszú olvasmánylistáim, hogy Ezeket tuti elolvasom ebben és ebben a sorrendben. Amikor ilyeneket gyártottam, mindig közbejött egy érzés, hogy inkább egy másik könyvet olvassak. Úgyhogy az intuícióm majd szépen megmondja, mit vegyek le legközelebb a polcról.
Ha már intuíció: hallgassak rá, mert tényleg segít.
A negatív érzéseknek is megvan a maguk szerepe, és hogy ezeket is elfogadtam és utat engedtem nekik, nagyon sokat segítettek abban, hogy elkezdjek gyógyulni. Nagyon sok mindent kisírtam magamból, mert a sírás tényleg gyógyít. Ráadásul a szuperérzékenyeknek alapvető szükségletük, hogy megélhessék az érzelmeiket.
Ehhez kapcsolódik, hogy nekem is vannak bizonyos igényeim, elvárásaim, így aki ezeket nem fogadja el: ¡Adiós! Megyek tovább. Ez az életem minden területére igaz.
Ó, én mindig a legjobb bánásmódot érdemlem, mert mással be sem érem.
Ez pedig nem egyenlő a nagyképűséggel, csak megtanultam értékelni magam.
Nem mutatom magam kevesebbnek, nem butítom le magam többé senki kedvéért. És nahát: vannak, akik így is elfogadnak, ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy ellenkező esetben sem én veszítek. Tudom, hogy valami vagy valaki sokkal jobb jön helyette. Ez mindig is így volt.
Amit mások maximalizmusnak látnak bennem, számomra természetes. Úgy vagyok összerakva, hogy képtelen vagyok fércmunkát végezni. Ha valamit csinálok, abba mindent beleadok, legyen az egy blogbejegyzés vagy egy prezentáció. Tisztában vagyok vele, hogy aki kevesebbel is beéri, annak nagyon ijesztő ezzel a hozzáállással találkozni. 👻 Főleg, ha hozzáteszem, hogy az, amit lát, annak a létrehozása számomra játék (értsd. szórakoztató) volt. Emellett pedig tisztában vagyok azzal is, mennyi mindent nem tudok még.
A lelkesedésem már annyiszor vitt előre, akkor is, amikor mások nem nézték volna ki belőlem, hogy képes vagyok valamire, vagy épp kinevettek. Ezért is tartom meg inkább magamnak, hogy éppen mivel foglalkozom, ill. csak nagyon kevesekkel osztom meg.
Bármit teszek, vagy nem teszek, valaki ítélkezni fog felettem: véleményt, kritikát mond rólam. Mindig akad valaki, akinek nem tetszem (a külsőm, ahogy beszélek, amit csinálok vagy éppen nem csinálok), dilisnek fog tartani és/vagy nem érti meg, hogy mit is jelent a szuperérzékenység. Az ő véleménye nem az én véleményem. Hogy erre hogyan reagálok, az már valóban az én dolgom. Természetesen az építő visszajelzéseken mindig elgondolkodom, levonom a következtetéseket és tanulok belőlük. Ám vannak emberek, akik kéretlenül osztják az észt, és meg sem kérdezik: És te mit akarsz? Téged mi érdekel? Neked mi a fontos? Az ilyen - nem feltétlenül tudatosan bántó - megjegyzések, beszólások régen nagyon rosszul estek, ma már el tudom engedni őket a fülem mellett. Megtanultam, hogy aki mondja, valójában nincs tudatában annak, hogy mit beszél. Ellenkező esetben nem mondana ilyeneket.
Emlékeztetőül: Ki ismer engem a legjobban? Valaki más? Vagy én?
Már nincs szükségem külső validációra, hogy valaki folyamatosan (és lehetőleg azonnal) visszajelezze, milyen ügyes/okos kislány vagyok, mert... Természetesen jólesik, ha valaki megdicséri a munkám, ha látja, hogy magasra tettem a lécet és meg is ugrottam, de már nincs belül űr bennem. (Ezt is egy szuperérzékenytől tanultam.) Tudom, hogy amit csinálok, az jó, és azért csinálom, mert szeretem csinálni, és ha valahol valamit megosztok, az azért van, mert fontosnak tartom, és nem az hajt, hogy Vajon hány like-ot/kedvencelést kapok?Vajon hányan nézik meg? Juj, remélem, nagyon sokat és sokan, mert kicsi vagyok, éhes vagyok, Vuk vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának, mert a bányászbéka alatt van az önbizalma és nagyon súlyos megfelelési kényszerben szenved, mert azt sem tudja, kiis ő valójában.
Mióta megtanultam szeretni magam és elfogadtam magam minden jó és rossz tulajdonságommal együtt, már nem kritizálom magam, és másokat sem. Nincs önostorozás, nem bántom magam, és bár ugyanúgy mindent észreveszek, és sokszor jelzem is a hibát, de nem ítélem el miatta vagy más (a viselkedése, a külseje, az életmódja) miatt a másikat.
Ha mégis felbukkan egy ítélkező gondolat, akkor felteszem magamnak a kérdést: Andrea, mit látsz benne, ami benned is megvan? Vagy csak emlékeztet a korábbi önmagamra, amikor még én is olyan voltam.
A múltkor sikerült - gyalog - eltévednem, és először egy arra járótól kértem útba igazítást, majd rájöttem, hogy megint a rossz irányba indultam. Előtte megnéztem a Google Térképen, merre kell mennem, de más a térkép és más a valóság. Elővettem a telefonom, és - mint annak idején a Legyen Önis milliomos!-ban - kértem egy telefonos segítséget. Felhívtam, ahova mentem, elmondtam, hol vagyok és kiderült, hogy vissza kell fordulnom. Odataláltam, nem estem egy pillanatra sem kétségbe, és akivel beszéltem, ő sem nézett idiótának miatta. Tényleg. Szuperérzékeny vagyok, tehát megéreztem volna. Újra felfedeztem, hogy stresszhelyzetben milyen nyugodt tudok maradni és nem vesztem el a fejem.
Hiába tudja valaki, hogy zavarnak bizonyos dolgok, attól ugyanúgy csapkodni fogja az ajtót, hangosan csörömpöl evés közben az evőeszközökkel stb. Ezeket már elengedem és másra fordítom a figyelmem.
Tavaly júliusban az egyik kedvenc pszichológusom a következő félévi terveiről mesélt egy videóban, és megemlítette, hogy igen, ő is szeretne x könyvet elolvasni, de van más célja is: szeretne jobb emberlenni. Ahogy ezt kimondta, azonnal az jutott eszembe, hogy: Te szeretnél jobb ember lenni? Hiszen annyira jó és kedves vagy, annyira sugárzik Rólad. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, mennyire inspiráló számomra ez a kijelentése, és ehhez kapcsolódik az idei évem szava is:
A fejlődés nagyon fájdalmas és időigényes, de egyetlen pillanatát sem bánom.
Évekkel ezelőtt megvettem és elolvastam néhány pszichológiai könyvet, írtam is róluk, osztottam az észt, hogy mi mindenben segíthetnek - aztán szépen megfeledkeztem róluk. Majd eljött a pillanat, amikor szembenéztem önmagammal, a helyzetemmel, és beláttam, hogy változtatni kell. Mert csak egyetlen embert tudok megváltoztatni: önmagam, így elindultam pici lépésekkel egy úton, ami idáig vezetett. Éppen ezért teljesen rendben van, hogy túlnövök másokon, akik nem hajlandóak erre (ők azt az utat választották), és akit ez zavar - non è il mio problema.
Ahogy a szerző is megjegyzi, mélyre megy a könyvében, ahogyan én is ebben a bejegyzésemben (is). Még nem késő, hogy inkább valamelyik közösségi oldal posztjait görgesd ahelyett, hogy tovább olvasol. És nincs harag. 😘
Ne vedd már úgy magadra! Ne foglalkozz vele! - Kaptam meg, miután két egymást követő nap két kudarccal szembesültem, és legalább egy hétig úgy éreztem magam miattuk, mint Marianne Dashwood, miután Willoughby elhagyta. Vagy, amikor egy ismerősöm megjegyzése miatt két napig rosszul éreztem magam. Az ismerősöm nem volt tudatában, hogy megbántott.
Mindig is maximalista voltál.
Milyen kedves voltál vele! - Az egyik volt kolléganőm megjegyzése, amikor aznap egy irodában voltunk, és végighallgatta, ahogy az újonnan érkezett ügyfelemmel beszélgettem.
Hogy te mindenkivel ugyanúgy beszélsz! - Egy másik volt kolléganőm, aki megkért, hívjak fel kb. 25-30 embert egy listáról, hogy eljönnek-e a hétvégi rendezvényre, és akkor jött oda, amikor kb. a 15.-kel beszéltem ugyanolyan hangon, mint az elsőkkel.
Hol van Andrea? Azért jöttem el, mert olyan kedves volt, amikor beszéltünk. - A fenti egyik meghívott a listáról, akivel akkor beszéltünk először, és megértettem, hogy egy bizonyos (személyes) ok miatt késhet a rendezvényről. Erre a kollégáját (akit szintén felhívtam) is rábeszélte, hogy jöjjön vele.
Ne válogass már annyi ideig, menjünk! - vásárlás közben.
Edd meg, mit válogatsz? - Válogatós és finnyás vagyok. Gyerekkoromban szállóige volt nálunk: A másé jobb. És több ételt nem is ettem meg otthon, máshol viszont igen.
Te mindent észreveszel!
Mit kötekedsz már megint?! - Mert megint kiszúrtam a helyesírási/nyelvtani hibá(ka)t a reklámújságban/szórólapon/írott szövegben.
Te tudsz angolul, miért nem jelentkezel az X. céghez? - karriertanács, elvégre pont nekem valók a műszakos, nulla kreativitást igénylő telefonos/ügyfélszolgálatos munkakörök. Elnézést kérek azoktól, akik ilyen munkakörben dolgoznak és semmi bajom velük, de nem nekem találták ki őket. Voltam állásinterjún ilyen cégeknél, nem éreztem jól magam és szerencsémre nem engem választottak.
Precíz vagy.
Jaj, Andi, olyan követelőző vagy! - Mondták már mosolyogva a volt kolléganőim, miután megismertek és megszokták, hogy nálam mindig magasan van a mérce, és ezt másoktól is elvárom. Akik persze ehhez nincsenek hozzászokva.
Te szereted őket. - Egy volt kollégám megjegyzése, mert feltűnt neki, hogy számomra az ügyfeleim nem csak az aznapi ügyfelek, hanem az embert látom bennük, és igen, voltak, akikkel nagyon jól kijöttem. Amikor ezt mondta, nem is értettem, csak néztem rá, hogy: Miért? Te nem (szereted őket)?Azóta rájöttem, hogy ő nem ilyen.Ahogyan az emberek jelentős része sem, pedig nagyon nagy szükség van rá. Ahogy Doktor Szöszi mondta: valami kedvességre, hogy valami cukiságot mondjunk a másikról/másiknak.
Megölelhetlek?- Kérdezte az egyik lány, akinek segítettem, mielőtt végleg eljöttem az akkori munkahelyemről (mentor voltam), mert megszüntették a munkaköröm. Előtte még felhívtam az ügyfeleim, hogy ne csak tudjanak a változásról, hanem míg ott vagyok, aki szeretné, hogy segítsek neki, bejöhessen még.
Lehetsz bátrabb! 😊 - Visszajelzés két tréninggyakorlatom után, és nem értettem, miért kaptam.
Alapos. Felkészült. Motivál. (Jobban szeretem az inspirál igét, mert a motivál olyan, mintha rugdosnám a másikat, hogy Te is csináld!)
Tényleg segíteni szeretne (= nem feltűnési viszketegségből szólal meg/oszt meg valamit).
Ha sok inger ér egy nap, este nehezen alszom el. Régebben előfordult, hogy akár egy órán át sem sikerült elaludnom.
Amikor bő két éve az egyik honlapon, ahol egy szobanövényekről szóló cikket olvastam, felbukkant ajánlóként, hogy: Elhunyt a Jászai Mari-díjas színész, stb. stb. - Olyan felkavaróan volt megfogalmazva a cím (mert az, hogy Elhunyt Oszter Sándor, nem elég, hogy rákattintson a nép), hogy utána legalább egy órán keresztül szó szerint rosszul éreztem magam. Később le is szoktam a hírekről.
Megtanultam kezelni a kritikát. Nemrég nem úgy alakult egy dolog, ahogy terveztem, és rögtön utána azt mondtam, hogy most is ugyanúgy csinálnám és úgy is éreztem. Aztán aludtam rá egyet, és másnap összeállt a kép, hogy mi volt az oka a végeredménynek és tanultam belőle.
Valaki füstöl hatmérföldes körzetben - szoktam szabadon idézni az Amerika kedvencei c. filmből, amikor kimegyek az udvarra, és megérzem, hogy valaki a környéken tüzet gyújtott. Mellesleg néhány éve megéreztem a gázszagot a fürdőszobában, és kiderült, hogy valami gond volt a vízmelegítővel. Amikor klóros a víz, ha kinyitom a csapot, már megüti az orrom a szag.
Ha valami nagyon érdekel, akkor nagyon tudok lelkesedni, lelkesen beszélni róla, és ezt általában sikerül másokra is átragasztanom. Az is megtörtént már, hogy valaki nem osztozott a lelkesedésemben, amit akkor nem is értettem és kicsit rosszul esett.
Tudok útbaigazítást és segítséget is kérni pl. vásárlás közben, ha valamit nem találok, vagy nincs kitéve. (Korábban velem is többször is megtörtént, hogy inkább tettem még két kört az üzletben...)
Miklósa Erikával együtt én is végigsírtam a Virtuózokat. A V4+-ot is néztem pár adásig, de számomra már nagyon zavaró lett a túl sok látványelem a produkciók alatt és úgy éreztem, a jófejkedést is túlzásba vitték, de ez csak az én véleményem.
A sydneyi olimpián minden magyar aranyérmes eredményhirdetését végigsírtam Nagy Tímeától kezdve a vízilabda-válogatottig, mert a tévé előtt ugyanazt éreztem, mint ők, akik ott álltak a dobogó tetején. Ez később ugyanúgy folytatódott: sírtam már focimeccsen is, amikor az egyik kedvenc játékosom megsérült és a pályán fetrengett a fájdalomtól. Nekem is volt hasonló tapasztalatom, és rossz volt látni, hogy most ő van hasonló helyzetben. (Sosem értettem, miért jó az, hogy közelről mutatják a sérült játékosok arcát ilyenkor.)
Ha olyasmit olvasok, látok, hallok, ami nagyon megérint, akkor elpityeredem (tudok uralkodni rajta nyilvános helyen), legyen szó egy könyvről, egy filmről, sorozatról vagy zenéről.
De ugye ez nem betegség? - Reakció, miután valakinek elmondtam, hogy a szuperérzékenység azt jelenti, hogy másként működik az idegrendszerem.
Beteg vagy? - Mert akkor és ott épp nincs kedvem beszélgetni, csendre vágyom.
Zavar az erős fény, zaj, a szúrós ruhák, és van néhány tisztítószer, aminek utálom az illatát.
Nem szeretem a Signetta és hasonló tollakat (ki is selejteztem őket), mert nyomják az ujjam írás közben, ezért mindig több tollat is tartok magamnál. Van, hogy írás közben is cserélem őket.
Egy kis ízelítő abból, milyen is számomra szuperérzékenynek lenni. A felsorolást olvasva, egy nem szuperérzékeny számára talán csak az marad meg, hogy biztos egy törékeny kis hópehely vagyok, aki elbőgi magát egy focimeccsen (Elvégre hogy lehet egy meccsen bőgni?!), kényeskedik, válogatós és sértődős, így könnyen elsiklik azok fölött a tulajdonságok fölött, melyek éppen a pozitívumai a dolognak.
Hogy így nevezik ezt, majdnem két éve szembesültem vele a YouTube-on, amikor feljött egy videó Highly Sensitive Person(HSP) témában. Rákattintottam, és teljesen magamra ismertem, ráadásul végre megértettem, miért működöm úgy, ahogy fentebb leírtam. Azóta is rendszeresen követek angolul és spanyolul más szuperérzékenyeket, akiktől nagyon sokat tanultam.
Kiegészítem még azzal, hogy ekkoriban találkoztam a Myers-Briggs személyiségtípusokkal (MBTI) is, és nálam a kettő (a személyiségtípusom és a szuperérzékenységem) együtt jár.
Elaine N. Aron, kutatópszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár és író, az 1990-es években kezdett foglalkozni a szuperérzékenységgel, miután egy pszichoterapeuta rendkívül érzékenynek titulálta. Kiderült, hogy mások is vannak, akik az ő cipőjében járnak, ráadásul nem újfajta jelenségről van szó, mert mióta világ a világ, mindig voltak ilyen emberek. Sőt, az állatvilágban is megfigyelhető ez a tulajdonság, és bármilyen fajról is legyen szó (akár emberről, akár állatról), mindig is fontos szerepet töltött be a túlélésben. Ráadásul nem véletlen, hogy csak bizonyos számú egyedek tartoznak közéjük.
Ők voltak a harcos királyok tanácsadói, az udvari bölcsek, akik időben megfékezték az uralkodókat, majd változtak az idők, és a nyugati kultúrában az ilyen embereket már gyerekként is félénknek, befelé fordulónak, bátortalannak, sőt, akár figyelemzavarosnak is nevezték és gyógyszerekkel próbálták megregulázni őket.
A szuperérzékeny ember azonban nehezen fogja föl, milyen figyelemreméltó képességgel rendelkezik. Hogyan hasonlítsunk össze belső tapasztalatokat? Ez egyáltalán nem egyszerű. Sokszor azon kapod magad, hogy nem bírsz annyi mindent elviselni, mint mások. Elfelejted, hogy egy olyan csoporthoz tartozol, amelynek tagjai gyakran bizonyították kreativitásukat, éléslátásukat, szenvedélyességüket és gondoskodó természetüket, amelyek a társadalomban nagyra becsült tulajdonságok.
Aki minket választ, annak tudnia kell, hogy ez mivel jár együtt. "Árukapcsolás" van. Érzékenységünk - legfőbb jellemvonásunk - velejárója, hogy óvatosak és zárkózottak vagyunk, ráadásul az átlagosnál több időt töltünk egyedül. Azok az emberek, akik más beállítottságúak, mint mi (vagyis a nagy többség), ezt nem értik meg, ezért bátortalannak, félénknek, gyengének vagy - ami a legfőbb bűnnek számít - társaságkerülőnek tartanak minket. A beskatulyázástól tartva igyekszünk olyanok lenni, mint a többiek, de ettől feszült, túlingerelt állapotba kerülünk, és teljesen kimerülünk. Így végül hisztisnek vagy bolondnak is titulálnak minket, amit idővel magunk is elhiszünk.
Kiderült, hogy ezek a címkék valójában differenciális fogékonyságot takarnak, azaz az ilyen emberek sokkal érzékenyebbek az őket érő ingerekre, mint mások. Az idegrendszerük alaposabban és mélyebben dolgozza fel az ingereket, így olykor lassabbnak tűnnek másokhoz képest, míg vannak esetek, amikor gyorsabban reagálnak, mint a többiek. A szuperérzékenyek éppen ezért kreatívak, lelkiismeretesek, kedvesek, intuitívak, empatikusak, jobban észreveszik a hibákat, és igyekeznek elkerülni azokat, képesek erősen koncentrálni (ha közben nem vonja el más a figyelmüket), képesek mélyebb szinten feldolgozni egy adott anyagot, képesek úgy tanulni, hogy ennek nincsenek is tudatában, önreflektívek és előrelátóak. Bár épp az önreflexió az egyik oka, hogy hajlamosak a tépelődésre, és így a depresszióra és a szorongásra is. De nem feltétlenül!
A kutatások szerint a teljes lakosság 15-20%-a, azaz kb. minden ötödik ember szuperérzékeny, a nemek aránya pedig 50-50%, tehát ugyanannyi férfit érint, mint nőt, és az a sztereotípia sem igaz, hogy csak az introvertáltak szuperérzékenyek, mivel 30%-uk extrovertált. Sőt, jövök én és azon társaim, akik extrovertált introvertáltak vagyunk. Kívülről nagyon is extrovertáltnak tűnünk, mert szeretünk társaságban lenni (hozzáteszem, nem mindegy, milyen az a társaság), ám valójában introvertáltak vagyunk, szükségünk van a mindennapi egyedüllétre.
Valljuk be, a mai világ leginkább az extrovertáltak igényeire lett tervezve:
Mivel a szuperérzékenyek mélyebben dolgozzák fel az ingereket, így hamarabb is túlterhelődnek, mint mások, tehát szükségük van arra, hogy naponta bizonyos mennyiségű időt egyedül töltsenek, napközben is kisebb szüneteket tartsanak a munkahelyükön és pihenhessenek. Utána ugyanúgy teszik a dolgukat, mint mások.
Nagyon örülök, hogy a szerző kiemeli, hogy minden szuperérzékeny más és más, sőt, az érzékenységünk ugyanabban a helyzetben is másként nyilvánul meg, másként reagálunk (ez igaz a különböző gyógyszerekre és egyebekre is (pl. koffein)). Míg az egyik HSP megjegyzi, hogy zavarja valami, a másik inkább hallgat. Ezért is van az, hogy a mások által hirdetett szupermódszerek a mi esetünkben nem válnak be. Miközben ezt a bejegyzést írtam egyik nap és közben zenét hallgattam a YouTube-on, feljött egy magyar videó: Megmondom, hányszor kell enni egy nap, vagy valami hasonló címmel, és már tudtam, hogy ez sem nekem szól. Egy szuperérzékeny ezen a téren is másként működik, naponta többször kell ennie (akár csak egy keveset), különben morcos lesz. Elvégre ahhoz, hogy jól működjünk, energiára van szükségünk.
A könyv elején Aron az első kiadás 25. születésnapját is megünnepli, és újabb kutatási eredményeket oszt meg. Ezt követően 10 fejezetben ismertet meg a szuperérzékenységgel és azzal, hogyan jelentkezik ez az életünk különböző területein (gyerekkor, magánélet, iskola, munkahely, traumák, egészség, spiritualitás), hogyan fejleszthetjük és hozhatjuk ki belőle a legtöbbet.
A fejezetekben számos más szuperérzékeny történetét is megismerjük, akik ugyanúgy nem értették magukat, ahogy korábban én sem. Ezeket olvasva pedig nagyon sok mindenre választ kaptam. Pl. a bejegyzés elején említett Lehetsz bátrabb! visszajelzés mögött az áll, hogy akitől kaptam, összetévesztette az érzékenységem a félénkséggel. Tudok nagyszájú és határozott is lenni, ha arra van szükség, de alapvetően nyugodt, kedves és türelmes vagyok, és mások ezt érthetik félre.
Minden fejezet végén kapunk egy összefoglalást a témával kapcsolatban, és megtanuljuk mostantól más szemmel nézni az érzékenységünk tudatában azt a területet. Több fejezetben is találkozunk egy-egy teszttel, melyek segítenek jobban megérteni magunkat, ill. a szerző gyakorlatokat is javasol, melyeket nem kötelező elvégezni. Pl. én azért nem végeztem el őket, mert mióta tudok erről a tulajdonságomról, nagyon sok videót láttam a témában, amikben ugyanúgy voltak feladatok, ill. elgondolkodtam utána rajtuk.
Gondoltad volna, hogy a szuperérzékenyek számára természetes a szereplés? Ez meglepőnek tűnik, pedig tényleg az. Eszembe is jutott az Oscar-díjas prezentációm egy termékéletgörbéről a marketing szemináriumon, amikor kisebb csoportokban csomagolópapírra felrajzoltuk a görbét, és nekem jutott a feladat, hogy a teljes csoporttal ismertessem, mire jutottunk. Az egyik csoporttársammal pedig lelkesen meséltük el a szobatársamnak, milyen sikeres volt a produkcióm és a görbét kitettük a falra. 😁 Ez a képességem ma is ugyanúgy, sőt jobban is működik.
Nagyon örülök, hogy a szerző felhívja a figyelmet azokra a tulajdonságainkra is, amiket nem szeretünk magunkban, azaz a sötét oldalunkra. Nem sokkal miután befejeztem a könyvet, láttam a sötét oldalról egy videót éppen ennek fontosságáról, hiszen - bármilyen furcsa is - ezek a tulajdonságaink visznek előre. Aron is említi pl. a konokságot, és gondolj csak bele, hogy ez segít abban, hogy kitartó légy! Pl. én is megleptem már néhány ismerősöm azzal, hogy milyen határozott tudok lenni, az egyikük még amazonnak is nevezett egyszer. Ha pedig ez nem lenne, nem tudnék határokat húzni és nemet mondani, hogy a saját dolgaimmal is foglalkozzam, ne csak mindig a másokéival.
A szerző többször is hivatkozik Carl Gustav Jung munkásságára, aki maga is szuperérzékeny volt, és ő kezdett el annak idején foglalkozni a témával (persze nem így nevezte), valamint az introverzióval és a négy funkcióval, amiket az MBTI-ból a négy kognitív funkcióként ismerek: az intuíció (N), az érzékelés (S - az öt érzékszerven keresztül), a gondolkodás (T) és az érzés (F). Mindegyiknek van introvertált és extrovertált változata, és mindenkinek két introvertált és két extrovertált funkciója van. Az első funkciója a legfejlettebb, és sorrendben csökken a fejlettségük. Természetesen mindenkinél mindegyik alsóbbrendű funkció fejleszthető. És a háttérben ott van mindezek fordítottja is. Aki nincs otthon a témában, annak ez kínaiul hangzik, de egyszerűen utána lehet nézni.
Azt írja, hogy a szuperérzékenyek nagy része az introvertált-intuitív típusba tartozik (akik nem, azoktól elnézést kér), és idézi Jung egyik munkatársát, Marie-Louise von Franzot:
"Az introvertált intuitív típus ugyanúgy képes megszimatolni a jövőt, mint az extrovertált intuitív... Az intuíciója azonban befelé irányul, ezért elsődlegesen a vallási próféta vagy látnok típusát testesíti meg. Egy primitívebb szinten ő a sámán, aki tudja, mit terveznek az istenek, a szellemek és az ősök lelkei, és közvetíti üzenetüket a törzs többi tagja felé... Ismeri a kollektív tudattalanban zajló lassú folyamatot."
Itt igazán büszke lehettem magamra, mert ebbe a típusba tartozom, csakhogy ez az introvertált intuíció (Ni) leírása, mely csak két személyiségtípus domináns kognitív funkciója (INTJ és INFJ), és az INTJ-kre kevésbé jellemző a szuperérzékenység.
Kedves Elaine, kikérem magamnak, hogy nem vagyok látnok, mert 2021-ben az első olasz meccset nézve, a játékosok viselkedéséből (ahogy kivonultak és a himnuszt énekelték, főleg Chiellinit és Bonuccit figyeltem meg alaposan) megjósoltam, hogy megnyerik az Európa-bajnokságot. Kedd este pedig 3-0-nál mondtam azt, hogy: Még lesz két gól, és a végeredmény 4-1. lett. Nem csak sírni szoktam meccsnézés közben 😏. (A látnoki képesség az Ni egyik funkciójában, a mintafelismerésben rejlik. Mivel ez egy tudatalatti funkció, 24/7-ben folyamatosan rendszerezi a beérkező információkat, összeköti őket és minden lehetséges végkifejlettel számol.)
Mindannyian szakértői vagyunk a négy "funkció" - az érzékelés, az intuíció, a gondolkodás és az érzés - valamelyikének. Mi, szuperérzékenyek, leginkább az intuíció mesterei vagyunk. (A szuperérzékenyek körében általános a gondolkodás és az érzés birtoklása is.) Ha azonban introvertált vagy - ami a szuperérzékenyek 70%-a esetében igaz - , szakértelmedet főleg a belső életedben hasznosítod.
(...) Ha az intuitív típusba tartozol (ami a szuperérzékenyek esetében gyakori), nagy valószínűséggel az érzékelés - a tényekhez és a részletekhez való ragaszkodás lesz az alárendelt funkciód, amelynek korlátai mindenkinél egyéni módon jelentkeznek.
Az MBTI szerint az introvertált intuitív típusba az INTJ-k és az INFJ-k, az extrovertált intuitívak közé az ENTP-k és az ENFP-k tartoznak, mivel csak e négy típus elsődleges funkciója az intuíció (Ni vagy Ne) és inferior funkciója az érzékelés (Se vagy Si), ezért utáltam a számvitelt annak idején.
Von Franz szerint az intuitív embereket gyakran teljesen hatalmukba kerítik az érzéki tapasztalatok - mint a zene, az étel, az alkohol vagy a drogok és a szex. Elveszítik a velük kapcsolatos józan ítélőképességüket, ugyanakkor intuitív módon közelítenek feléjük és meglátják a felszín alatti értelmüket.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy más intuitív típusok nem lehetnek bármilyen függők, de tökéletesen egyezik azokkal a tartalmakkal, melyek arról szólnak, hogy az INTJ-k és az INFJ-k hogyan és miért fejlesszék az Se-jüket. A példaként felhozott agyagozás is egy tipikus eset az Ni és az Se együttműködésére. Von Franz felsorolását kiegészíteném azzal a két dologgal, amit néhány éve én is mesterfokon űztem: a vásárlást és a sorozatnézést. Utóbbi felszín alatti értelme számomra a nyelvtanulás volt, amit később a nyelvvizsgámon nagyon jól hasznosítottam. Hozzáteszem: amikor éppen vásárolgattam vagy épp egymás után néztem egy-egy sorozat következő részét, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezeknek valami mélyebb értelme van.
Ugyanez vonatkozhat az ENXP-kre is.
Ezekkel a részekkel éppen ezért nem minden szuperérzékeny tud azonosulni.
Mindenesetre örülök, hogy ezt követően kitér arra is, hogy miért fontos az alárendelt funkcióink fejlesztése - és itt már mind a négy funkciót felsorolja Hitler (egy újabb introvertált intuitív és szuperérzékeny, mivel minden INFJ az) machinációin keresztül.
Van ám egy jó hírem is, amelyhez sok szuperérzékeny tud kapcsolódni. Mivel mi sokkal mélyebben és intenzívebben éljük meg az érzéseinket, így fel is tudjuk ismerni őket, és megtanultam: Ha képes vagy érezni, akkor képes vagy meggyógyítani is (If you can feel it, you can heal it). Tehát bármennyire fájdalmas is egy-egy trauma, rossz emlék a múltból, ha felismered, milyen hatással volt és van még Rád ma is, meg tudod gyógyítani. Tapasztalatból beszélek. 😉
Elaine N. Aronnak igazán hálásak lehetünk, mert a könyve elsősorban nekünk, szuperérzékenyeknek íródott, de bárki másnak is segít végre megérteni minket. A kötet végén szuperérzékenyekkel foglalkozó egészségügyi szakembereknek, tanároknak és a szuperérzékenyek munkaadóinak ad néhány nagyon fontos és hasznos tippeket.
A szuperérzekenyek pedig számos eddigi furcsaságukra választ kapnak, másként fogják látni ezt az adottságukat és olyan, a gyakorlatban valóban használható tanácsokat kaphatnak, amik végre nekik szólnak.
Megfigyelted, hogy csak magyarul hívják szuperérzékenységnek? Az általam ismert nyelveken mindig a magasant (highly, altamente) használják, és ők nagyon-nagyon értelemben kapcsolják össze melléknevekkel. Pl. superinteligente vagy super contenta (spanyolul). Végre magyarul is van valami, amiben szuperek vagyunk, és ezt egyáltalán nem kell szégyellnünk. 😉
Még mindig azt gondolod, hogy szuperérzékenynek lenni csak ennyi?
Akkor most olvasd el ezt az idézetet, kérlek. Ha pedig Te is szuperérzékeny vagy, akkor az utolsó két mondatot mentsd el magadnak, tedd ki a telefonodra/számítógépedre háttérképként, írd fel a határidőnaplódba, a noteszedbe, ragaszd ki a hűtőre, a tükörre, hogy mindig előtted legyen. 😉 És jusson eszedbe, amit tavaly tanultam a kedvenc perui pszichológusomtól: Ha olyan szerencsés vagy, hogy másnak születtél, ne változz meg soha! De nem is kell, hiszen ilyennek születtél, nem vagy furcsa, nem vagy dilis, csak más, mint a többség, és ez valójában egy szuperképesség.
Összegezzük tehát még egyszer: fogékony vagy az olyan finom részletekre, amelyek mellett mások elsétálnak, ám így izgalmi állapotod rövid időn belül olyan szintre jut, amiben már kényelmetlenül érzed magad. Az első tény veled kapcsolatban, csak akkor lehet igaz, ha a második is az. Vedd úgy, hogy ez árukapcsolás, és az igazat megvallva, nem is olyan rossz. Ne feledd, hogy ebben a könyvben egyaránt foglalkozunk a veled született fizikai vonással és a ritkán méltányolt társadalmi jelentőségeddel. Arra születtél, hogy a tanácsadók és a gondolkodók, társadalmad szellemi és erkölcsi vezetői közé tartozz. Minden okod megvan rá, hogy büszke légy magadra.
A magyar kiadás megszületése során valószínűleg nem volt szuperérzékeny a munkatársak között, ugyanis nemcsak számos helyesírási és egyéb hibát fedeztem fel, de hogy Jane Austen vezetéknevét valaki a texasi város (Austin, Texas) nevével azonosan írja... Természetesen szokásomhoz híven, most is összeírtam ezeket és elküldtem a kiadónak, akiktől azóta sem érkezett reakció.
Mivel ez is egy nagyon hosszú bejegyzés lett, ám szerettem volna még megosztani néhány (sok) gondolatot a témában, ezért megszületett az Amit szuperérzékenyként megtanultam c. töltelékbejegyzésem.
Akár e mellé, akár csak önmagában, szeretettel ajánlom a szerző másik könyvét, a Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyvét is, melyben nagyon sok hasznos feladatot kapunk, hogy elfogadjuk az érzékenységünket, megtanuljunk róla gondoskodni és összegyűjthetjük a pozitív velejáróit is.
"És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!"
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
