A bejegyzés, ahogyan a könyv is, szuperérzékenyeket szólít meg, ám amennyiben Te nem vagy az, arra kérlek, ennek ellenére olvasd végig, hogy egy kicsit beleláthass, milyen is ilyennek lenni.
Tudom, hogy nagyon hosszú, de nekem több időmbe került megírni, mint Neked kb. 15 perc alatt végigolvasni.
Mivel több negatív véleményt is olvastam a könyvről, melyben leírták, hogy számukra semmi hasznosat nem találtak benne, ezért a Még nem tudom, megéri-e megvennem ezt a könyvet? latolgatóknak a következőket mondom:
Mit veszítesz, ha megveszed ezt a könyvet és elkezdesz vele komolyan foglalkozni?
- először is a könyv árát, hiszen kifizetsz érte egy bizonyos összeget
- a ráfordított időt, amit tölthetnél valamelyik közösségi oldal görgetésével/sorozatnézéssel/impulzusvásárlással és egyéb instant dopamint nyújtó tevékenységekkel, amiket azért folytatsz, hogy ne kelljen szembenézned a problémáiddal
- az önutálatod, hogy folyamatosan kritizálod és nem érted magad, miért vagy ilyen
- a nem létező/jelenleg elég gyenge határaid, hogy nem tudsz nemet mondani és mindig mások kedvében akarsz járni, nekik akarsz megfelelni
- az alacsony önértékelésed és önbizalmad
- a folyamatos projektálást
- negatív, toxikus embereket a környezetedben, akiknek - ha komolyan veszed a feladatokat és elkezdesz dolgozni magadon - nem fog tetszeni, hogy másként viselkedsz, hogy már nem hagyod magad kihasználni, kevesebb időt és figyelmet szentelsz nekik, vagy akár már el is kerülöd inkább őket
- azt, hogy továbbra is csak nyavalyogsz, mint Füles a Micimackóban, hogy senki sem ért meg, senki sem foglalkozik velem, és megtanulsz kiállni magadért
- hogy úgy érzed magad, mint Edward Norton a Harcosok klubjában (kiégett, motiválatlan, folyamatosan fáradt vagy). Apropó, tudtad, hogy Edward Norton is, és mind a regényben, mind a filmben a narrátor is szuperérzékeny?
- és nem erősíted tovább azt a nézetet, hogy a szuperérzékenyek csak nyafogó kis nebántsvirágok
Mi lenne, ha inkább azt a kérdést tennéd fel: Mit nyerhetek, ha belekezdek ebbe a könyvbe?
Csakhogy, ahogy Zörgőfürge mondta az Egyszer volt, hol nem voltban: Minden varázslatnak ára van. És ehhez bizony nem elég csak a felszínt kapargatni, mélyre kell ásni. Ezért nem működnek nálunk a mások csodamódszerei, amik mindenkinél beváltak, mindenkinek megváltoztatták az életét és most már csodásan érzik magukat. Mert ki lenne olyan ostoba, hogy egy olyan véleményt is megosszon, amelyben valaki elmondja, hogy nála nem működött az annyira magasztalt csodamódszer, nem változott meg tőle az élete?
.jpeg)
Hajlandó vagy erre? Ha nem, mert megijeszt, hogy mit találhatsz a mélyben, ha még nem állsz készen rá, akkor valóban messziről kerüld el ezt a könyvet. De biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor rájössz, hogy nem jó úgy tovább, ahogy most vannak a dolgaid és belevágsz. Maria Elena Badillo mondta egy videójában, hogy olyan ez, mint a szőrtelenítés: abban a pillanatban fáj, de ha a végeredményre gondolsz, megéri 😁. Elnézést kérek azoktól, akik nem érintettek a hasonlatban.
Mivel Elaine N. Aron nemcsak pszichológus, hanem maga is érintett, így biztos lehetsz benne, hogy nem próbál olyasmire rávenni, ami Nálad mégsem fog működni. Sőt, többször is elmondja, neki mi vált be, és hogy ez Neked jó-e, kipróbálhatod, de kereshetsz mást is. Nem fogsz olyan dolgokkal találkozni, mint az 5 dolog, amit meg kell tenned reggel 8 előtt vagy a Tuti esti rutinomhoz hasonló tartalmakkal.
Nagyon sok segítő szakember (pszichológus, coach, tréner stb.) nincs tisztában a szuperérzékenységgel, természetesen tisztelet a kivételnek. Ha megfigyeled őket, nem úgy hirdetik magukat, hogy szuperérzékenyeket is szeretettel várok a kurzusomra/tréningemre/akármimre. Én főleg külföldieket követek, és többükről tudom biztosan, hogy szuperérzékenyek, egyikük kifejezetten csak HSP-kkel (Highly Sensitive Person) foglalkozik.
A szerző nem várja el, hogy elolvasd a másik könyvét, sőt azt sem, hogy ennek a könyvnek minden feladatát elvégezd. Én sem csináltam meg mindet, de az elmúlt közel két hónapban, míg vele foglalkoztam, sok dolgot átgondoltam, sok minden világosabb lett a számomra és rengeteget fejlődtem és gyógyultam. Igaz, hogy mellette folyamatosan más megközelítésekből is szeretem megnézni a dolgokat. Már a Myers-Briggs- és az enneagram-teszteken is félrediagnosztizáltak.
Elaine N. Aron most is fontos témákat jár körül, és néhányat kiegészítek, hogy érthetőbb legyen.
Az amerikai kiadás 1999-ben jelent meg, ez alapján készült a magyar (nekem a 2021-es van meg), melyet a hazai viszonyokhoz (pl. itthon kapható gyógyszerek és internetes oldalak) igazítottak.
A bevezető rész után, ahol találsz egy áttekintést és egy önértékelő tesztet is, hogy biztos lehess abban, valóban szuperérzékeny vagy, 10 témába (amit az érzékenységedről tudnod kell, hogyan gondoskodhatsz róla, a gyerekkorod és az érzékenységed, társaságban és a legszorosabb kapcsolatok fejlesztése, munka és hivatás, egészség, hogyan válassz terapeutát?, spiritualitás) áshatjuk bele magunkat, ill. a 11.-ben a szuperérzékeny csoportokhoz kapunk útmutatót. Ha szeretnél más szuperérzékenyekkel találkozni, együtt feldolgozhatjátok a könyv egyes fejezeteit, melyhez pontos instrukciókat kapunk. Ezt a részt különösen ajánlom a nem szuperérzékenyeknek is, főleg a trénereknek, mert a képzéseken sem esik szó erről. Sőt, a szuperérzékenységről sem.
Ahogy már említettem, nagyon sok embernek fogalma sincs arról, mit takar a szuperérzékenység, rögtön valami negatív dolgot sejtenek mögötte, nem látják az összefüggéseket az érzékenység és ennek számos előnye között, mint ezen a pinen is:
Rendszeresen belefutok hasonlókba, legyen szó a Myers-Briggs személyiségtípusomról, az ennegramomról vagy épp a csillagjegyemről, mindenhol biztosítanak a szuperkreativitásomról, de egyben túlságosan érzékeny és drámakirálynő is vagyok sajnos. Legalábbis ők ezt így gondolják.
Ám amikor még nem tudják, hogy egy HSP-vel van dolguk, csak a pozitív tulajdonságait látják, nincsenek előítéleteik.
A lényeg tehát, hogy mi magunk és a környezetünkben élők is örömmel vesszük mindazon előnyöket, amelyekkel a szuperérzékenység jár - a nagyobb fokú tudatosságot, az empátiát, a kreativitást, a spiritualitást stb. - , ugyanakkor el kell fogadnunk az alkatunk elkerülhetetlen hátulütőjét is: hajlamosak vagyunk könnyen túlterhelődni.
Mindannyiunknak megvan az optimális izgalmi állapota, amikor nem unatkozik, de nem is túlterhelt, egyszerűen jól érzi magát, miközben valamit csinál. Ez a flow. És mivel a mi idegrendszerünk sokkal érzékenyebb, mert a legapróbb ingert (ami másoknak fel sem tűnik) is érzékeli és mélyebben dolgozza fel, hamarabb túlterhelődünk és pihenésre van szükségünk. Ezt pedig sokan (a népesség 80%-a, aki nem érintett, bár biztosan van szuperérzékeny az ő környezetükben is, csak nem tudnak róla) nem nézik jó szemmel, és elkezdenek címkézni, amit hajlamosak vagyunk magunkra venni és emiatt megutálni magunkat és szívesebben lennénk olyanok, mint ők.
Ezért is tetszett nagyon, hogy az első feladatok egyikéről rögtön a Kés/Alatt emblematikus kérdése jutott eszembe:
 |
| Mondja el, mit nem szeret magában. |
Ráadásul három dolgot is összeszedhettem, amit nem szeretek magamban. Egyetlenegyet írtam fel magamnak, amit utólag végig gondolva, már nem is zavar annyira. Ez a lassúságom. Valójában rájöttem, hogy szeretek mindent a magam tempójában intézni, és nemrég megtudtam, hogy a folyamatos rohanás is egy traumareakció. Azért rohanunk folyton, hogy ne kelljen megállnunk és szembesülnünk a dolgokkal, azzal, ami fáj. Ugyanúgy időben elkészülök mindennel, elérem a buszt, de már a bejegyzéseimmel sem rohanok, hagyok időt mindenre.
A lassúságom pedig valójában nyugalom, képes vagyok (ahogyan minden szuperérzékeny) higgadt maradni olyan helyzetekben is, amikor más idegeskedik. Egyszer azt mondta az egyik csoporttársam, hogy azt szereti bennem, hogy mindenben meglátom a jót.
Miért fontos megállni és szembenézni a dolgainkkal? A trauma valójában a testünkben van, amely valamilyen esemény hatása, amire akkor nem tudtunk reagálni, mert nem voltunk rá felkészülve, nem voltak eszközeink, hogy megbirkózzunk vele gyerekként, de akár felnőttként sem. Ez lehet egy válás, elhagyás, elutasítás, bármilyen bántalmazás, baleset és még sorolhatnám. Ezek feldolgozatlan energiaként (melyekhez érzések és érzelmek kapcsolódnak) ottragadtak a testünkben és krónikus betegség(ek)hez, depresszióhoz, alacsony önbecsüléshez és önértékeléshez, önszabotázshoz vezettek többek közt. Tipikus traumaválaszként az üss vagy fuss!-t, ill. a lefagyást említik, de ennek következménye a kodependencia (függő kapcsolatok, párkapcsolat, barátság, de a családtagjaink folyamatos előtérbe helyezése is idetartozik) is, ill. a people pleasing, amikor állandóan másoknak akarunk megfelelni és az ő igényeiket helyezzük a sajátjaink elé. Pl. elmegyünk velük egy buliba, vagy akkor is segítünk nekik, amikor fáradtak vagyunk, nehogy ők érezzék rosszul magukat. A lefagyás tipikus példája az önszabotázs, amikor ott van előttünk egy lehetőség, de esélyt sem adunk magunknak, meg sem próbáljuk, mert úgyse sikerül. Az üss vagy fuss! pedig: a folyamatos konfrontáció, ill. a konfrontáció kerülése.
Ráadásul a trauma az agyra és az idegrendszerre is hatással van, így egy HSP még érzékenyebb idegrendszerére még inkább. Ezért van az, hogy sokan - akár életük végéig is - túlélő üzemmódban élnek, mivel állandó készenléti állapotban van a szimpatikus idegrendszerük, amely folyamatosan a lehetséges veszélyforrásokra van kihegyezve. Ezért fontos, hogy megnyugtassuk az idegrendszerünket, és a paraszimpatikust (amely a pihenésért felel) használjuk, magyarul nyugalmi állapotban legyünk, hiszen a folyamatos felfokozott izgalmi állapot egyikünknek sem tesz jót - tekintet nélkül arra, hogy szuperérzékeny valaki vagy sem. Ezt hiányoltam a terapeutaválasztásnál. Nagyon fontos kritériumokat sorol fel, azonban ha bárkit is választasz (pszichológust, pszichoterapeutát, Life Coachot), kérdezz rá, mit tud a trauma biológiájáról? Ha fogalma sincs az idegrendszert érintő hatásáról, ő nem a Te embered, legyen bármilyen szakképzett is egyéb területeken. Arról már nem is beszélve, ha ráadásul még az érzékenységedről sem tud semmit. Keress mást.
Miért fontos ez?
Mi, HSP-k valószínűleg másoknál mélyebben hordozzuk a számtalan, túlingereltséggel, stresszel, félelemmel és traumával terhelt pillanat hatásait. De pontosan hol is? A szervezetünkben, a testünkben, amelynek az agyunk is része. És olykor annyira érzékenyen reagáltunk ezekben a túlingerelt pillanatokban, hogy le kellett választanunk magunkról az érzékszervi tapasztalatainkat, hogy ne terhelődjünk túl. Ha mások terheltek túl minket, talán arra használtuk az érzékenységünket, hogy ráhangolódjunk arra, amit akarnak, azt remélve, így lecsillapíthatjuk őket, ahelyett hogy arra figyeltünk volna, nekünk mire van szükségünk. Csecsemő- és gyermekkorunkban tulajdonképpen olykor a túlélésünk múlt azon, hogy milyen tehetségesen tudunk mások akaratára hangolódni. Felnőttként pedig a munkánkban és más területeken elért eredményeink épülhettek az irányú erőfeszítéseinkre, hogy kedvére tegyünk másoknak és megnyugtassuk őket.A lényeg, hogy mindezen helyzetekben meg kellett tanulnunk figyelmen kívül hagyni saját testünk tiltakozását. Kitűnő érzékenységünket éppen önmagunk vonatkozásában kapcsoltuk ki. Mit eredményezhet, ha nem figyelünk a jelzésekre? Fejfájást, hátfájdalmakat, gyomor- és szívpanaszokat.Az emberek önjavító, öngyógyító lények. Csak a megfelelő körülményeket kell megteremtenünk, egy időre magunkra koncentrálni, ahelyett, hogy folyton másokra fókuszálnánk, észrevenni, hogy mi is van velünk, és figyelni lüktető fejünkre, sajgó hátunkra vagy bármilyen porcikánkra, miközben kényelmesen pihenünk.
Ehhez hozzátenném, hogy emiatt nem értette Claudia Hammond az Érzelmi hullámzásokban, miért nem működik a pszichoterápia és a pozitív megerősítések egyes pácienseknél. Mert csak a fejre koncentrált és megfeledkezett a testről. Ha csak azt hajtogatod magadnak, hogy: Biztonságban vagyok, biztonságban vagyok, de közben a tested ezt nem érzi, mert gyomorgörcsöd, pánikrohamod, bármilyen testi tüneted van, fabatkát sem ér. A kulcs megint a paraszimpatikus idegrendszerben rejlik, és egy olyan eszköz kell hozzá, amely egyszerre hat a testre és az agyra is.
Ezért fontos, hogy tudatosítsd, hogy tested is van, és ezért működik a meditáció és a különböző légzőgyakorlatok.
Gabby Bernstein is megmondta, hogy nem szexi szembenézni a traumáinkkal, és van is egy nagyon jó módszere, ami pillanatokon belül segít megnyugtatni magunkat:
A könyvben nem esik szó róla, de nagyon ajánlom az EFT Tappinget, mert nem kerül semmibe, találsz hozzá videókat a neten, és még a CPTSD-ből (komplex poszttraumás stresszbetegség) is segít kigyógyulni, nem beszélve a fogyásról vagy a korlátozó hiedelmek felülírásáról. És mindez csak pár percet vesz igénybe naponta.
Nagyon örültem, hogy fontos szerepet kaptak a projekciók és a komplexusaink is. A projekció lehet pozitív és negatív egyaránt, amikor más(ok)ra vetítjük ki egy-egy olyan tulajdonságunkat, amit még nem integráltunk, azaz nem építettünk be magunkba, nem fogadtuk el, nem tudatosítottuk.
Megmutatom egy pozitív és egy negatív projekciómat:
Amikor belevágtam a saját önismereti utamba és elkezdtem a YouTube-on embereket követni, voltak, akiket jobban megszerettem, mert annyira éreztem rajtuk a kedvességet és a segíteni akarást. És a könyv és egy videó kapcsán esett le, hogy azért éppen őket szerettem meg a legjobban, mert rájuk projektáltam azt, ami bennem is megvan! Néhány hónapja - tudattalanul - sikerült integrálnom, és ma is nagyon szeretem őket, nagyon szeretek tőlük tanulni, de már nem projektálok.
Tavaly júliusban ezt írtam az Értelem és érzelemről:
"Azért bevallom, Marianne volt, hogy drámakirálynővé változott, hiszen a Willoughby elutazása utáni éjszakán sosem bocsátotta volna meg magának, ha csak egy pillanatra is lehunyja a szemét. Nyilván mindannyian másként élnénk meg a helyzetét, de úgy érzem, itt talán egy kissé túlzásba esett. Bár ez családi örökség, hiszen Mrs. Dashwood is ilyen: nagyon tud szenvedni, ha úgy adódik."
A főiskola utáni első állásinterjúm után elutasítottak. Behívtak második körre úgy, hogy tudták, előző nap van az államvizsgám, de mivel nekik sürgős volt és esélyesnek tartottak, ennyi engedményt kaptam. Előző nap reggel elmentem államvizsgázni, este hazajöttem (nem akartam senkit egy-két napra kitúrni a kollégiumból), aludtam kb. öt órát, hajnalban felkeltem, busz-vonat-metró-vonat-busz, majd vissza, este hazaértem, és ott várt az elutasító e-mail egy ismeretlen embertől, akivel nem is találkoztam. Természetesen indoklás nem volt benne. Visszaírtam az e-mailt küldőnek, és feltettem a kérdést: Miért? Persze, választ nem kaptam. Másnap felhívtam az egyik interjúztatót, aki hebegett-habogott valamit, hogy most nem ér rá, mert értekezlet lesz, blablabla. Majd kb. negyedóra múlva visszahívott (gyorsan lezavarták az értekezletet...), hogy a másik jelöltnek van tapasztalata, ők most nem érnek rá senkit betanítani és ő a közelben lakik. Én vígan átköltöztem volna az ország másik felére, és ma már tudom, hogy minden munkahelyen adaptálódni kell, mert ahány ház, annyi szokás. Mindenesetre akkor én is úgy éreztem magam, mint Marianne, kb. egy hétig úgy éreztem, összedőlt a világ. Ma már tudom, hogy azért nem a máskor jól bevált felülemelkedést alkalmaztam, mert a környezetemben volt néhány borzasztóan pesszimista (ezért sem mindegy, milyen emberek között vagyunk, mert ránk még erősebben hatnak), és a családtagjaim sem értették meg az érzékenységem, csak azt figyelték meg gyerekkorom óta, hogy mindent magamra veszek, de kezelni sosem tudták. Ők nem ilyenek.
Ezt projektáltam Marianne-re még tavaly. Aztán felfedeztem, hogy milyen sok közös van bennünk, és megtanultam egy fontos dolgot:
Aki dramatikusnak/drámakirálynak - és királynőnek nevez bennünket, annak fogalma sincs, hogy mi mindent mennyire mélyen és intenzíven élünk meg. Számomra is megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy amennyit egy szuperérzékeny érez egyetlen pillanat alatt, más egész életében érez csupán annyit! 😮
És ezt már Balzac is megírta! Akit pedig ez zavar: non è il mio problema. Azért zavarja, mert ő mindezt elfojtja magában! Pl. egy narcisztikusnak nincsenek is valódi érzelmei.
A könyvben nem szerepel, de már mástól is hallottam ezt a módszert, amit én is régóta alkalmazok hasonló helyzetekben. Nagyképűen hangozhat, de ez a felülemelkedés, amikor azt mondom, hogy én nagyobb vagyok, mint az a dolog (probléma), vagy éppen jobb, és ennél sokkal jobbat érdemlek. 😇😄 Vagy, hogy visszautaljak Marianne-re: Ez csak egy Willoughby. Időközben rájöttem, hogy nem is azzal szeretnék foglalkozni, amit eredetileg tanultam és nem véletlen, hogy egyetlen ahhoz kapcsolódó állást sem kaptam meg.
Nagyon örülök, hogy helyet kapott a fejezetekben a belső gyermek és a sötét oldalunk (árnyoldalunk) megismerése és elfogadása is. Utóbbiról szól a Harcosok klubja is, de a lényege, egy nagyon jó példán keresztül, amit egy YouTube-videó alatt olvastam: ha ismered a sötét oldalad, nem lesz belőled Hitler, hanem jól használod , és így lehetsz Martin Luther King Jr. Ez tényleg így van. A sötét oldalad része az asszertivitásod, a makacsságod, a magabiztosságod, mindaz, amit másban meglátsz és csodálsz, ugyanúgy benned is megvan!
A könyv nagyon mélyre megy, azonban voltak számomra kifejezetten szórakoztató részei. Nagyon szerettem összegyűjteni az érzékenységemhez kapcsolódó képességeim, pozitív tulajdonságaim, rájöttem, milyen sok van belőlük, és elgondolkodtam azon, hogy ettől függetlenül nem vagyok nagyképű, nem vagyok elszállva magamtól, míg más (most is tisztelete a kivételnek!) egyetlen dologtól is akkora istenkirálynak/istenkirálynőnek tartja magát.
Bár nekem is volt pár éve egy kellemetlen egészségügyi tapasztalatom, már aznap este jót nevettem rajta, mert helyretettem a kételkedő doktornőt, aki nem hitte el, hogy nem azért érzem már kb. egy hete rosszul magam, mert terhes vagyok. Van egy nagyon jó párbeszéd a könyvben, amin jót nevettem, mert én is írhattam volna. Megjegyzem, a szituáció valóban nem vicces, csak az asszertivitásában ismertem magamra.
A bevezetőben - ahogy más értékelésekben is olvastam - valóban másként tálalja a szerző a szuperérzékenység történelmi hasznosságát, mert a papi tanácsadók között is mindig voltak gonosz emberek, úgyhogy ezt a részt akár ki is hagyhatod.
A könyv végén a Forrásokban megtaláljuk azokat a könyveket, ill. internetes oldalakat, melyek az adott témához kapcsolódnak és mélyebben elmerülhetünk bennük. A Függelékben pedig egy-egy teszt segít felismerni a poszttraumás stressz, a depresszió és a disztímia tüneteit.
Mire lesz szükséged? Nyilván a könyvre, íróeszközre, egy csomag százas zsebkendőre, esetleg egy füzetre, naplóra, ha szeretnél még külön is foglalkozni vele, és nem elég az írásra hagyott hely. De használhatsz bármilyen kütyüt is jegyzetelésre, ha Neked az a jó. Én mégis a hagyományos, kézzel írást ajánlom, mert így kapcsolatban van az agyad és a tested. Hogy mennyi idő alatt dolgozod fel, az egyéni. Ha még most kezded az önismereti utad, nyilván több időre lesz szükséged, mint nekem, aki már nem ijed meg attól, amit a mélyben talál, legyen az bármilyen sötét és fájdalmas is. És a legfontosabbra: önegyüttérzésre. Ha a legjobb barátod vagy egy családtagod/bárkid lenne hasonló helyzetben, biztosan bátorítanád, lelket öntenél bele, úgyhogy tedd ezt most, kérlek, magaddal is.
A sírás pedig egy nagyon szuper dolog, mert olyankor is a paraszimpatikus idegrendszered használod, ezért van az, hogy megkönnyebbülsz utána.
A feladatok segítenek számos fájdalmas pillanatot átkeretezni és más színben látni most már, az érzékenységed tudatában. Megérted, miért reagáltál akkor és úgy arra az eseményre, és elengedheted, nem kell többé rágódnod miatta, és hasonló helyzetben már tudni fogod, hogyan reagálhatsz jól.
A csevegéssel én is így vagyok:
.jpg)
Ezzel nagyon rossz volt szembesülnöm, úgyhogy megtanultam visszafogni magam, már nem foglalkozom azokkal, akik nem figyelnek rám, vagy csak addig vagyok jó, míg nem jön valaki más. Már nem ülök melléjük a buszon pl.
A kutatások szerint nekünk több időre van szükségünk ahhoz, hogy begyógyuljanak a múltban szerzett sebeink, mint a nem HSP-knek. Az egyik tipikus kérdés, amelyet feltehetnek neked: "Miért töltesz olyan sok időt terápiában önsegítő könyvek olvasásával/ezekkel a kurzusokkal?" A válasz az, hogy mert a HSP-kre nagyobb hatást gyakorolnak a fájdalmas életesemények. (Nekem a másik válasz is tetszik, mely szerint mi úgy kivirágzunk a belső munkától, mint a sportolók a fizikai edzésektől.)
Ezzel tökéletesen egyetértek, főleg a második válasszal. Tavaly év végén is éreztem, hogy mennyit fejlődtem, mennyivel jobban érzem magam, aztán január végén még inkább, és folyamatosan érzem magamban, hogy már akár egy-két nap, de hét alatt mennyit változom pozitív irányban. Ha pedig felbukkan egy-egy negatív gondolat, azt már elcsípem, és van, hogy jót mosolygok magamon, miközben valami olyasmit csinálok, aminek korábban nem voltam a tudatában.
Pl. az enneagramból megtanultam, hogy előszeretettel koncentrálok arra, ami hiányzik (ami számos esetben jó is), és eszembe jutott, hogy az utóbbi időben olvasott pszichológiai könyvekről írt bejegyzéseimben bele is írtam, mit hiányoltam belőlük. 😁
A gyógyulás és a fejlődés nem lineáris, nincs varázsrecept, hogy x idő alatt minden csupa csillámpóni és szivárvány lesz. Lesz, hogy valami nagyon felkavar és esetleg emiatt abba akarod hagyni, de ne tedd - a saját érdekedben. Pihentesd, foglalkozz valami mással, de utána vedd újra elő, mert később hálás leszel érte magadnak.
Tudom, hogy nagyon rossz és fájdalmas, de most visszagondolva, életem legjobb választása volt, hogy két éve belevágtam, és ahogy a mások hozzászólásait olvasom a neten, látom, hogy nekik is mennyit segít, hogy rájöttek, nem defektesek, ufók, hibásak, mert mások is vannak, akik olyanok, mint ők. Mint Te meg én.
Még mindig nem fogadod el? Akkor elmesélem, mi a különbség egy szuperérzékeny és egy nem érzékeny között. Néhány éve egy állásinterjú után (ez is egy újabb Willoughby volt 😅), megnézhettem, hogyan dolgozik az egyik lány. Egy légitársaság keresett embereket, akiknek chaten küldték folyamatosan, hogy a világ melyik részén hány főnek kell épp szállást foglalni vagy pizzát rendelni, mert valami miatt nem utazhattak tovább. Egy számítógéptermet képzelj el, ahol egymás mellett ült két lány, velük szemben is asztalok, és szemben egy huszonéves fiú, aki egy másik cégnek dolgozott. A légitársaságosok utána költöztek külön, saját helyre.
Szuperérzékenyként mindenre ösztönösen figyelek, és észrevettem, hogy a szemközti fiú egy listáról nőket hívott fel, akik endometriózisban szenvedtek, és valamilyen egészségügyi szolgáltatást ajánlott nekik, mindezt olyan stílusban, mint ha csak az időjárásról beszélt volna. Ez pedig egy különösen érzékeny téma, úgyhogy nem tudom, ki ültette oda azt a fiút, de hatalmasat hibázott. Nem a neme miatt, hanem a nem létező empátiája miatt.
Képzeld el, ha eltűnik az érzékenységed, ugyanolyan leszel, mint az a fiú. Tényleg olyan akarsz lenni? A legtöbb ember (ahogyan ő és aki oda felvette) nincs tisztában azzal, hogy a viselkedésével, a szavaival és a tetteivel milyen hatással van másokra. Ha nem így lenne, nem lennének transzgenerációs traumák és ennyi, valamilyen traumával élő ember. Én inkább maradok továbbra is neurodiverz drámakirálynő, aki mindenkit emberszámba vesz, és aki kanállal etette a macskáját, miután megszülettek a kiscicái, mert nem hagyhatta ott őket. Volt, aki számára ez is megdöbbentő volt.
Ha ez egy öröklött tulajdonság, hogy lehet az, hogy csak én vagyok ilyen a családban?
Nálunk az általánosan elfogadott magyarázat az lett, hogy a koraszülött babáknál ez egy alkalmazkodási módszer, és anyukám is megerősítette és korábban el is mondta, hogy már másfél éves korom előtt megtanultam járni, ráadásul gyerekkorom óta nagyon önálló vagyok és tényleg gyorsan adaptálódom. De a gyerekkori tényezők (milyen környezetben nősz fel) is befolyásolják, így később is kialakulhat az érzékenység mint alkalmazkodási módszer.
Azért említettem a bejegyzés elején az asztrológiát, mert van, aki épp a csillagjegyének köszönhetően fogadta el, hogy szuperérzékeny. Ebben is van valami, ugyanis ebben is eltérek a családtagjaimtól, és mivel minden csillagjegyhez kapcsolódik egy-két testrész és/vagy szervrendszer, végre megértettem, miért kell odafigyelnem valamire.
A lényeg, hogy kezdj el szépen barátkozni az érzékenységeddel, mert a 80% ezt nem érti meg, és ami számunkra természetes (reziliencia - a sok Willoughby után ez lehetne a második nevem 😎, érzelmi intelligencia és mélység, lelkiismeretesség, empátia, aktív hallgatás, hogy csak néhányat említsek), azt mások TED-előadásokból, könyvekből és kurzusokon, tréningeken tanulják. Vagy még onnan sem, mert nem foglalkoznak ilyen dolgokkal.
Ezeket külön hallottam, úgyhogy összekapcsolom: az igazi siker a nyugodt (regulated) idegrendszer és az, hogy szereted azt az embert, akit a tükörben látsz. Ha pedig már ma elkezded, annál hamarabb fogod tapasztalni az első aprócska változásokat.
És ha megérted magad, másoknak is el tudod magyarázni, mi is ez. Hogy megértik-e, az már más dolog, de Te megtetted a magadét.
Nekem még az segített sokat, hogy elkezdtem az ismert emberek között ugyanilyen típusúakat keresni, és ahogy a szintén szuperérzékeny Anne Shirley mondta: sokkal több a rokon lélek, mint gondoltam: Elif Shafak, Benedict Cumberbatch, Nicole Kidman, Cate Blanchett, John Steinbeck, Javier Bardem, Kurt Cobain, Dosztojevszkij, Arany János, Gabriel García Márquez, Virginia Woolf, Sylvia Plath, Hermann Hesse, Coco Chanel, Claude Monet, Victor Hugo, Marie Forleo, Jennifer Lawrence, Meryl Streep, Viola Davies, Kyle MacLachlan, Adam Levine, Kate Winslet, Jeremy Irons, Johnny Depp, Angelina Jolie, Alan Rickman, James Dean, Marilyn Monroe, Marlon Brando. Nem is olyan rossz ez a lista, ugye?
Egyszerűen szuperérzékeny vagyok. Ennyi az egész.
Eredeti cím: The Highly Sensitive Person's Workbook
Fordította: Ménes Ildikó
409 oldal
Kulcslyuk Kiadó, 2021
.jpg)
Bejegyzések
0 hozzászólás