Jane Austen - Értelem és érzelem

Jane Austen első regényét nagyon sokáig nem szerettem. Amióta megvettem, kétszer olvastam, és a két olvasás között is többször belekezdtem az Értelem és érzelembe, de aztán vissza is tettem a polcra. Nyugodtan kijelenthetem, úgy voltam vele, mint Marianne:

Az én koromban az ember véleménye már meglehetősen kijegecesedett. Nem valószínű, hogy bármit lássak vagy halljak, ami megváltoztathatná.

Ez bizony meglepő egy tizenhét esztendős ifjú hölgytől, és az én élemedett koromban is ugyanígy gondolkodtam még nemrégiben - legalábbis a regénnyel kapcsolatban. Aztán elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy újra kellene olvasnom a regényt, mert ezúttal teljesen más szemszögből nézném és mást is adna. És már az elején meglepett: rájöttem, hogy nem is unalmas, ahogy korábban gondoltam.

A Dashwood család Sussexben élt. Mr. Dashwood kétszer nősült, az első házasságából származó fia, John már megházasodott, míg a másodikból három lánya született: a tizenkilenc éves Elinor, a tizenhét éves Marianne és a tizenhárom éves Margaret.

A családfő halála után otthonukat, Norlandet John örökli, akit apja megkért, gondoskodjon húgairól. Ehhez a örökös feleségének, az irigy és kapzsi Fannynek is van néhány szava, aki nem szíveli sem sógornőit, sem Mrs. Dashwoodot. Apósa halála után pedig azonnal megérkezik férjével Norlandbe.

A két Mrs. Dashwood közötti helyzetet csak súlyosbítja Fanny öccsének, Edwardnak érkezése, mivel vonzalom alakul ki közte és Elinor között. Mrs. Dashwood egy Devonshire-ben élő rokonának, Sir John Middletonnak, köszönhetően hamarosan új otthonra talál Bartonban, így mindannyian megnyugodhatnak.

A Dashwood hölgyeket új otthonuk mellett természetesen új ismerősök is fogadják: Sir John imádja a nagy társaságot, ezért rendszeresen hív vendégeket a kastélyukba, melyeken felesége az előkelőségüket fitogtatja. Utóbbi édesanyja, Mrs. Jennings a pletykálkodásban és a házasságszerzésben leli örömét, melyben veje is szívesen támogatja. E különös társasághoz tartozik Sir John barátja, a hallgatag és komoly, harmincöt éves Brandon ezredes is.

Az ezredest azonnal elbűvöli Marianne szépsége és élénksége, aki viszont rozoga (egészségi) állapotúnak és öregnek tartja a férfit. A szenvedélyes és érzékeny Marianne nem ilyen társra vágyik, és még Norlandben újabb határozott kijelentést tett:

Sosem lennék boldog olyan emberrel, akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a zene bájoljon el. (...) Minél jobban megismerem a világot, mama, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy sosem lelek olyan férfira, akit szívemből szeretni tudnék! Oly sokat kívánok!

Marianne mégsem kívánt oly sokat, ugyanis hamarosan egy balesetnek köszönhetően megismeri a környékre most érkezett Willoughbyt, aki modorával az egész Dashwood családot elbűvöli. Marianne és Willoughby nyíltan mutatkozik egymás társaságában, mely a mindig józan Elinort, aki nem mutatja ki az érzéseit, megbotránkoztatja.

C. E. Brock illusztrációi (a jobb oldalin Willoughby elég morcos)

A társaság tagjai már biztosak a kézfogóban, amikor egy nap Willoughby elutazik. Marianne csalódása leírhatatlan, azonban az élet megy tovább, és újabb látogatók érkeznek Bartonba. Ismét megjelenik Edward Ferrars, majd megismerjük Mrs. Jennings másik lányát, Charlotte-ot és férjét, Mr. Palmert és rokonaikat, a Steele kisasszonyokat, Anne-t és Lucyt, akik közül utóbbi Elinort rögtön a bizalmába avatja.

A megérzésem most is bebizonyosodott: megszerettem a regényt! Korábban nem kedveltem Sir Johnt és különösen Mrs. Jenningset nem az állandó viccelődéseik miatt, aztán most beláttam, amit Jane Austen is ír: miután a hölgy férjhez adta a saját lányait, más dolga nem volt, mint hogy másokat is kiházasítson. Ha belegondolunk, akkoriban, a regény 1811-ben jelent meg, nem sok más elfoglaltsága adódott. Ráadásul ezúttal hamarabb sikerült megkedvelnem, mint öt éve. Kiderült, hogy Mrs. Jennings kedves és figyelmes is tud ám lenni.

Elinorral és Marianne-nel kapcsolatban pedig megállapítottam, hogy bennem egyszerre van meg Elinor józansága és Marianne érzékenysége. Azért bevallom, Marianne volt, hogy drámakirálynővé változott, hiszen a Willoughby elutazása utáni éjszakán sosem bocsátotta volna meg magának, ha csak egy pillanatra is lehunyja a szemét. Nyilván mindannyian másként élnénk meg a helyzetét, de úgy érzem, itt talán egy kissé túlzásba esett. Bár ez családi örökség, hiszen Mrs. Dashwood is ilyen: nagyon tud szenvedni, ha úgy adódik.

Mindenesetre mindkét nővért szerettem ezúttal és meg is értettem őket.

Míg a Steele kisasszonyok legutóbb az agyamra mentek, ezúttal jókat szórakoztam rajtuk. Aki szeretné megtanulni, hogyan hízelegjen, Lucy személyében tökéletes példát talál rá.

Lucy és Elinor séta közben

A legszomorúbb a regényben a Charlotte és Mr. Palmer közötti kapcsolat. Előbbi olyan buta, hogy folyamatosan jól szórakozik azon, hogy a férje nem érti meg, oda sem figyel rá, sőt, akkor is nevet, ha a férfi gyalázza. Szegény Charlotte.

Úgy gondolom, bátran kijelenthetem, hogy Fanny Dashwood az egyik leggonoszabb szereplő, akivel Jane Austen műveiben találkoztam. Bár csak mellékszereplőként tűnik fel, mindig tudja, hogyan valósítsa meg az akaratát és érje el a célját. Anyja lánya.

Ahogy fentebb már írtam, korábban unalmasnak találtam a regényt, és ezúttal rájöttem, hogy véletlenül sem az. Folyamatosan történik valami (az elején talán túl gyorsan is, és Miss Austen hirtelen vált egyik eseményről a másikra), ha egyik szereplő lelép a színről, feltűnik helyette egy másik. Ahogyan a fülszöveg is írja: látszólag jelentéktelen, ám a szereplők számára fontos események történnek.

(...) másban nem szűkölködtek, csupán elmés társalgásban - de abban nagyon is.

Mindezek mellett pedig már itt nagyon jól megfigyelhető Jane Austen tökéletes jellemábrázolása és humora. Utóbbin volt, hogy nagyon jót nevettem, előbbinek köszönhetően pedig újabb hasznos gondolatot vettem fel a szellemi tartalékaim közé, mely a Steele és a Dashwood kisasszonyok közti különbségre vonatkozik:

A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgyeknek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani.

Öt éve én sem gondoltam volna, hogy később mindennap várom, hogy olvashassam a regényt. Bár az 1995-ös filmadaptációt többször is láttam, nem mindenre emlékeztem, így kíváncsian ültem le az újabb fejezettel és vártam, mi fog történni a Dashwood kisasszonyokkal.

Bár Elinort is nagyon szerettem, ezúttal Marianne került közelebb hozzám, ha nem is mindenben. Ismét megkaptam azt, amit Jane Austentől már megszoktam: jellemfejlődést, kiváló emberismeretet, sokszínű (azaz nem csak nagyon jó és nagyon rossz tulajdonságokkal bíró) szereplőket, a szellemi tartalékaimat gyarapító új szavakat és mértékkel, de a legjobbkor adagolt humort. A szereplők nevét nem írom ki azok miatt, akik még nem olvasták a regényt:

Igazán nem kívánhattak egyebet, csak X. és Y. házasságát, no meg a teheneiknek különb legelőt.

Borbás Mária fordítása pedig ezúttal nem is volt annyira zavaró, bár egy-két - számomra - szokatlan kifejezéssel (pl. személyi vonzóerő, a személyi jelző után nekem mindig olyan szavak jutnak eszembe, mint az edző, az asszisztens, titkár, esetleg tanácsadó) most is találkoztam.

Biztos vagyok benne, hogy a regény gyakrabban lekerül a polcról, már van is egy ötletem vele kapcsolatban.

Akármit mond, nem ingat meg a meggyőződésemben. Hiszem, hogy minden jóra fordul, hogy nem lesz semmi nehézségünk, ahogy eleinte gondoltam.

A regényből készült BBC-sorozat megnézésére még nem sikerült rávenni magam, ugyanis az előzetesben és a képeken látott Elinort (Hattie Morahan) és Willoughbyt (Dominic Cooper) játszó két színész teljesen elvette a kedvem tőle. Előbbi túl butuskának, míg utóbbi inkább egy főgonosznak tűnik.

Úgyhogy az 1995-ös film eredeti előzetesével zárom a bejegyzést:

Sohase mondd, hogy soha: augusztusban úgy határoztam, megnézem a sorozatot. Ráadásul kiderült, hogy nem négy, hanem csak három részes, a forgatókönyvét pedig a Büszkeség és balítéletét is jegyző Andrew Davies írta. Így kíváncsian vártam (magyar szinkronnal néztem meg), azonban az első rész legeleje nagyon meglepett. Hirtelen azt hittem, valami nem stimmel, ugyanis az első néhány percről azt gondoltam: ez most a Lady Chatterley szeretője? Aztán jött a főcím és megcáfolta ezt a gondolatom.

Claire Skinner tökéletesen játszotta az önző és kapzsi Fannyt, míg Dan Stevens Edwardként az első részben számomra nagyon közvetlen volt, nagyon gyorsan megtalálta a közös hangot a Dashwood hölgyekkel, aztán a másik két részben már valóban az az Edward volt, amilyennek Jane Austen is leírta: tartózkodóbb lett.

Domenic Cooper is jól alakította Willoughbyt, az már más kérdés, hogy én nem ilyennek képzelem a regénybeli szereplőt, de ez már az én véleményem.

A Steele kisasszonyok és Dashwood hölgyek is tetszettek, és igen, Elinort is megkedveltem.

Azt viszont hiányoltam, hogy Marianne nem nevezte roskatagnak Brandon ezredest.

Némi változtatás persze történt, és Margaret is sokkal több szerepet kapott, mint a regényben, sőt, John Dashwood családja jeleneteiben előszeretettel éltek némi humorral.

Örülök, hogy megnéztem a sorozatot, félretettem a balítéleteim, mert tényleg tetszett, nagyon jó adaptáció lett.

A magyar szinkronnal annyi problémám van, hogy többen is úgy ejtik Willoughby nevét, mint a jövő idejű igét angolul, tehát will be-nek, holott az eredeti előzetesben is jól hallható, hogy az l és a b közt ott az o, vagy inkább ou.