Amit szuperérzékenyként megtanultam

Mindenképpen szerettem volna egy töltelékbejegyzést írni, amelyben megosztom azokat a tapasztalataimat, amiket szuperérzékenyként megtanultam, és amikről esetleg  Elaine N. Aron sem ír a könyvében, vagy csak megemlíti őket. 

Ez egy nagyon őszinte és sztorizós bejegyzés, és szeretném itt és most leszögezni, hogy nem haragszom senkire. Tényleg.

A legfontosabb: Nincs semmi baj velem. Ilyennek születtem, ezen nem tudok változtatni, és mára már felfedeztem és felismertem mennyi hasznos velejárója van. 

Ahogy rendet raktam magam körül, bennem is nagyobb lett a rend. Még nem tudtam, hogy szuperérzékeny vagyok, csak elkezdtem rendrakós és minimalista videókat nézni, rengeteg cuccom (pl. ruhákat, írószereket, bögréket, a korábbi műalkotásaim, könyveket is, porfogókat) kiselejteztem, és már nem is hiányoznak. Nemcsak takarítani könnyebb így, hanem azt is megtudtam, hogy a sok kacat és a rendetlenség újabb ingerforrások, így érdemes kiiktatni mindent, ami felesleges. Nem feltétlenül kell végleg elbúcsúzni mindentől, csak helyet találni nekik egy-egy fiókban vagy bepakolni őket valamilyen tárolóba (rengeteg féle kosarat és dobozt lehet kapni).

Ugyanez igaz a digitális dolgokra is. Nagyon régen én is minden közösségi oldalon fent voltam, aztán kezdett elegem lenni, és ma már csak néhányat használok. Több olyan oldal is van, ahova nem is regisztráltam, és az e-mailjeim között is rendszeresen takarítok. Pl. ha értesítést kapok, hogy aznap x és y óra között érkezik a csomagom, miután átvettem, legkésőbb másnap törlöm az értesítőt, és sok hírlevelet is olvasatlanul dobok a kukába. Pl. értesítő a drogériától, hogy jövő héten akciósan vehetek meg valamit, amire egyébként nincs is szükségem, mert nem használom azt a márkát vagy épp azt a fajta terméket.

Megértettem, hogy a legtutibbnak, legszuperebbnek ígért módszerek és tanácsok nagy részével miért nem tudok azonosulni. Rájöttem és tudatosítottam, hogy szeretek mindent a magam módján csinálni, ahogy nekem jó, ahogy nekem tetszik, és tudom, hogy vannak, akiket ez zavar. Sokszor épp a szabályokhoz való ragaszkodás vezetett nálam a nem várt eredményhez, vagyis sikerült valami kevésbé jól. 

Megtanultam néhány nagyon fontos szót: NEM, NEM ÉRDEKEL, NEM NEKEM KELL MINDENKIT MEGMENTENEM és NINCS RÁ SZÜKSÉGEM. 

Nagyon sokáig nekem sem ment a határaim meghúzása és a nemet mondás. Mindenkit meghallgattam, mindenkinek segítettem, amikor szüksége volt rá, és nem értettem, miért vagyok rosszkedvű, fáradt és nincs kedvem és energiám a saját dolgaimhoz. Felfedeztem a sötét oldalam (valójában a válasz a kognitív funkcióimban rejlik), és egyideje rendszeresebben és szívesebben használom is egy részét is annak, ami ott rejtőzik. 

Ezért ajánlom a Myers-Briggs személyiségtesztet, mert ott mennek bele a kognitív funkciókba is, és ezeknek köszönhetően sikerült választ kapnom arra, miért is így működöm. Tavaly novemberben megcsináltam a DISC-et is, ott is ugyanaz a típus (szaktanácsadó/The Counselor)  jött ki, mint a Myers-Briggsnél, de a Miért?-ekre (ez az egyik kedvenc kérdésem 😁😂) nem adott választ.

Régen is olyan jókat beszélgettünk! - Igen, Te beszéltél, mondtad a magadét (vagy írtad), az én dolgaimra viszont nem igazán voltál kíváncsi, vagy éppen egyáltalán nem reagáltál rájuk. 

Felismertem, hogy az általam befektetett figyelem és idő nem térül meg, és nagyon rosszul esett azzal szembesülni, hogy ezek szerint nem is vagyok olyan fontos az illető számára, az én dolgaim egyáltalán nem érdeklik, hiába lelkendezem neki valamiről. Ennyi erővel a laptopomnak vagy a poharamnak is elmondhattam volna őket. Jó esetben csak a töredékét kapom vissza annak, amit adok, vagy éppen csak egy mákszemnyit, így ugyanazt az időt fordíthatom a saját dolgaimra is, hogy végre azokkal is haladjak. Ez az, amit a másik feleknek nem sikerült megérteniük, számukra ismeretlen a reciprocitás fogalma. Azért is említem, mert nagyon érdekel ez a téma (sőt foglalkozom is vele), és nagyon hálás vagyok, hogy mások is megerősítettek abban, hogy ez az életünk minden területére igaz, legyen szó a magánéletünkről vagy a munkánkról. 

Egyszer - indulás előtt - összefutottam a buszon egy ismerősömmel, akit régebben mindig meghallgattam, amikor találkoztunk. Most is elkezdte a mondókáját, ám a szokásos egyetértés helyett, csak egy-két szót szóltam és közben néztem rá a Nem érdekel pillantásommal. Ő vette a lapot, és végre leült egy másik ülésre. 

Ugyanez vonatkozik mind a való életben, mind az online térben. Nem haragszom ezekre az emberekre, sőt, kifejezetten hálás vagyok, hogy az utamba kerültek, mert megmutatták és -mutatják folyamatosan, hogy milyen nem akarok lenni és valójában milyen nem vagyok. 

Szívesebben élvezem a csendet, mint velük töltsem az időm. 

Fokozatosan leszoktam bizonyos oldalak látogatásáról is, vannak, amiket azóta is kerülök, néhányat csak akkor keresek fel, ha valóban érdekel ott valami (pl. a drogériák webshopjai), másokra gyakrabban benézek, de már sok mindent átugrom, és csak akkor osztok meg valamit, ha van mondanivalóm.

Ha bármi miatt nyafognék, nem lennék előrébb, hiszen nekem kell megoldást találnom a problémámra. Egyébként meg előbb-utóbb minden megoldódik. 

Pár hete megvettem a helyjegyem az Intercityre (direkt asztalhoz kértem), amely a legutolsó kocsiba szólt. Felszálltam a vonatra, és nem nyílt ki az ajtó. Lecuccoltam (egy utazótáska, egy malaclopó hátizsák és egy szatyor volt nálam) és elindultam a kocsi másik végébe. A helyzet ugyanez volt. Jöttek mások is, volt, aki leszállt, hogy keressen egy kalauzt, a másik útitársam viszont kicsit bosszankodott, én meg csak nyugodtan álltam az ajtóban a cuccaimmal, mert biztos voltam benne, hogy nem indul el úgy a vonat, hogy egy kocsinyi ember nem tud leülni. Mi lett volna, ha ezt azonnal megosztom valamelyik közösségi oldalon? Néhány like és kedvencelés, a MÁV szidása hamarabb megoldotta volna a dolgot? Nyilván nem. Talán tíz percet vártam, és megtörtént a csoda, az áramellátással volt a gubanc, kinyílt az ajtó és mindenki elfoglalhatta a helyét, lassan el is felejtette az imménti problémát, mert elindultunk. Ha kiírtam volna valahová, lehet, hogy valaki csak akkor olvasta volna, amikor már hazaértem, és már régen meg is feledkeztem róla.

Volt egy rövidebb kávézós időszakom, majd erről is leszoktam, és volt is, aki nem értette, miért nem kávézom? Ma már tudom: Nincs rá szükségem. Nagyon jól elvagyok a teáimmal (ezekből mindig van többféle, ám fekete teát sem iszom), és még több energiám is van. 

Amióta elolvastam Dr. Buda László Mit üzen a tested? és Mit üzen a lelked? c. könyveit (még az előtt, hogy megtudtam, szuperérzékeny vagyok) sokkal jobban odafigyelek magamra. Beteg is alig voltam.

Nemrég hallottam valakitől (nem tudom, ő szuperérzékeny-e), hogy évekig okosórát hordott, és minden reggel leste, hány órát és hány percet aludt (7 óra és x perc), és ezen belül mely alvási fázisban mennyi időt töltött. Majd egyszer levette, és már 8 órát sikerült aludnia. Nagyon igaz, hogy a szervezetünk tudja, mire van szüksége, úgyhogy nem kelek fel reggel ötkor, ha nem szükséges, és hétvégén addig alszom, ameddig akarok. 

A pihenés nem azt jelenti, hogy egy lusta disznó vagyok, mert hogyan haladjak a dolgaimmal, ha lemerültem? Nagyon örülök, hogy egyre többen jönnek rá, hogy nem kell állandóan hajtani, ezerrel nyomni, mert akkor sem vagyok előrébb, és előbb-utóbb kikészülök. 

A múltkor feljött egy YouTube-videó a következő címmel: Ha nem dolgozol meg keményen érte, meg sem érdemled!!!!!! Azonnal le is iratkoztam arról a csatornáról, és messziről kerülöm az ilyen jellegű tartalmakat. 

Megvan a saját tempóm és módszerem, ami számomra tökéletesen működik. Pl. régen sem voltam gyorsolvasó, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor beszálltam a versenybe, hogy én is egy nap alatt elolvassak egy könyvet. Lehet, hogy nem két nap alatt olvasok el egyet, ám nagy valószínűséggel több dologra emlékszem belőle, mint a sprinter olvasó, mert jobban oda is figyelek rá. Pl. kinek tűnt fel, hogy az Emmában három szuperérzékeny is van (sőt, valószínűleg több is), és Jane Austen milyen jól bemutatja őket? 

Nem kell mindent töviről hegyire megtervezni! Ó, te jóságos ég, hát, hogy lehet ilyet mondani? Így. Legyünk rugalmasak, bármikor változhat a forgatókönyv, és arra reagálni kell. 

Bizonyos dolgokat megtervezek (pl. az adott héten miket szeretnék megcsinálni és hónapokra előre a verseket szoktam időzíteni, ám a héten is változtattam rajtuk), de már nincsenek hosszú olvasmánylistáim, hogy Ezeket tuti elolvasom ebben és ebben a sorrendben. Amikor ilyeneket gyártottam, mindig közbejött egy érzés, hogy inkább egy másik könyvet olvassak. Úgyhogy az intuícióm majd szépen megmondja, mit vegyek le legközelebb a polcról. 

Ha már intuíció: hallgassak rá, mert tényleg segít. 

A negatív érzéseknek is megvan a maguk szerepe, és hogy ezeket is elfogadtam és utat engedtem nekik, nagyon sokat segítettek abban, hogy elkezdjek gyógyulni. Nagyon sok mindent kisírtam magamból, mert a sírás tényleg gyógyít. Ráadásul a szuperérzékenyeknek alapvető szükségletük, hogy megélhessék az érzelmeiket. 

Ehhez kapcsolódik, hogy nekem is vannak bizonyos igényeim, elvárásaim, így aki ezeket nem fogadja el: ¡Adiós! Megyek tovább. Ez az életem minden területére igaz.

Ha már Miss Woodhouse-t említettem, nagyon sokat tanultam tőle, pl. ezt:

Ez pedig nem egyenlő a nagyképűséggel, csak megtanultam értékelni magam. 

Nem mutatom magam kevesebbnek, nem butítom le magam többé senki kedvéért. És nahát: vannak, akik így is elfogadnak, ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy ellenkező esetben sem én veszítek. Tudom, hogy valami vagy valaki sokkal jobb jön helyette. Ez mindig is így volt. 

Amit mások maximalizmusnak látnak bennem, számomra természetes. Úgy vagyok összerakva, hogy képtelen vagyok fércmunkát végezni. Ha valamit csinálok, abba mindent beleadok, legyen az egy blogbejegyzés vagy egy prezentáció. Tisztában vagyok vele, hogy aki kevesebbel is beéri, annak nagyon ijesztő ezzel a hozzáállással találkozni. 👻 Főleg, ha hozzáteszem, hogy az, amit lát, annak a létrehozása számomra játék (értsd. szórakoztató) volt. Emellett pedig tisztában vagyok azzal is, mennyi mindent nem tudok még. 

A lelkesedésem már annyiszor vitt előre, akkor is, amikor mások nem nézték volna ki belőlem, hogy képes vagyok valamire, vagy épp kinevettek. Ezért is tartom meg inkább magamnak, hogy éppen mivel foglalkozom, ill. csak nagyon kevesekkel osztom meg.

Mindehhez erre volt szükségem (ez az egyik kedvenc témám is, mert tudom, hogy rengetegen küszködnek vele):

Bármit teszek, vagy nem teszek, valaki ítélkezni fog felettem: véleményt, kritikát mond rólam. Mindig akad valaki, akinek nem tetszem (a külsőm, ahogy beszélek, amit csinálok vagy éppen nem csinálok), dilisnek fog tartani és/vagy nem érti meg, hogy mit is jelent a szuperérzékenység. Az ő véleménye nem az én véleményem. Hogy erre hogyan reagálok, az már valóban az én dolgom. Természetesen az építő visszajelzéseken mindig elgondolkodom, levonom a következtetéseket és tanulok belőlük. Ám vannak emberek, akik kéretlenül osztják az észt, és meg sem kérdezik: És te mit akarsz? Téged mi érdekel? Neked mi a fontos? Az ilyen - nem feltétlenül tudatosan bántó - megjegyzések, beszólások régen nagyon rosszul estek, ma már el tudom engedni őket a fülem mellett. Megtanultam, hogy aki mondja, valójában nincs tudatában annak, hogy mit beszél. Ellenkező esetben nem mondana ilyeneket.

Emlékeztetőül: Ki ismer engem a legjobban? Valaki más? Vagy én?

Már nincs szükségem külső validációra, hogy valaki folyamatosan (és lehetőleg azonnal) visszajelezze, milyen ügyes/okos kislány vagyok, mert... Természetesen jólesik, ha valaki megdicséri  a munkám, ha látja, hogy magasra tettem a lécet és meg is ugrottam, de már nincs belül űr bennem. (Ezt is egy szuperérzékenytől tanultam.) Tudom, hogy amit csinálok, az jó, és azért csinálom, mert szeretem csinálni, és ha valahol valamit megosztok, az azért van, mert fontosnak tartom, és nem az hajt, hogy Vajon hány like-ot/kedvencelést kapok? Vajon hányan nézik meg? Juj, remélem, nagyon sokat és sokan, mert kicsi vagyok, éhes vagyok, Vuk vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának, mert a bányászbéka alatt van az önbizalma és nagyon súlyos megfelelési kényszerben szenved, mert azt sem tudja, ki is ő valójában.

Mióta megtanultam szeretni magam és elfogadtam magam minden jó és rossz tulajdonságommal együtt, már nem kritizálom magam, és másokat sem. Nincs önostorozás, nem bántom magam, és bár ugyanúgy mindent észreveszek, és sokszor jelzem is a hibát, de nem ítélem el miatta vagy más (a viselkedése, a külseje, az életmódja) miatt a másikat. 

Ha mégis felbukkan egy ítélkező gondolat, akkor felteszem magamnak a kérdést: Andrea, mit látsz benne, ami benned is megvan? Vagy csak emlékeztet a korábbi önmagamra, amikor még én is olyan voltam.

A múltkor sikerült - gyalog - eltévednem, és először egy arra járótól kértem útba igazítást, majd rájöttem, hogy megint a rossz irányba indultam. Előtte megnéztem a Google Térképen, merre kell mennem, de más a térkép és más a valóság. Elővettem a telefonom, és - mint annak idején a Legyen Ön is milliomos!-ban - kértem egy telefonos segítséget. Felhívtam, ahova mentem, elmondtam, hol vagyok és kiderült, hogy vissza kell fordulnom. Odataláltam, nem estem egy pillanatra sem kétségbe, és akivel beszéltem, ő sem nézett idiótának miatta. Tényleg. Szuperérzékeny vagyok, tehát megéreztem volna. Újra felfedeztem, hogy stresszhelyzetben milyen nyugodt tudok maradni és nem vesztem el a fejem.

Hiába tudja valaki, hogy zavarnak bizonyos dolgok, attól ugyanúgy csapkodni fogja az ajtót, hangosan csörömpöl evés közben az evőeszközökkel stb. Ezeket már elengedem és másra fordítom a figyelmem. 

Tavaly júliusban az egyik kedvenc pszichológusom a következő félévi terveiről mesélt egy videóban, és megemlítette, hogy igen, ő is szeretne x könyvet elolvasni, de van más célja is: szeretne jobb ember lenni. Ahogy ezt kimondta, azonnal az jutott eszembe, hogy: Te szeretnél jobb ember lenni? Hiszen annyira jó és kedves vagy, annyira sugárzik Rólad. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, mennyire inspiráló számomra ez a kijelentése, és ehhez kapcsolódik az idei évem szava is: 

A fejlődés nagyon fájdalmas és időigényes, de egyetlen pillanatát sem bánom. 

Évekkel ezelőtt megvettem és elolvastam néhány pszichológiai könyvet, írtam is róluk, osztottam az észt, hogy mi mindenben segíthetnek - aztán szépen megfeledkeztem róluk. Majd eljött a pillanat, amikor szembenéztem önmagammal, a helyzetemmel, és beláttam, hogy változtatni kell. Mert csak egyetlen embert tudok megváltoztatni: önmagam, így elindultam pici lépésekkel egy úton, ami idáig vezetett. Éppen ezért teljesen rendben van, hogy túlnövök másokon, akik nem hajlandóak erre (ők azt az utat választották), és akit ez zavar - non è il mio problema.