Buda László - Mit üzen a tested?

Buda Lászlót Pauer Krisztina podcastjében, a Lélek Koffeinben ismertem meg, és már akkor kíváncsi lettem a könyveire.

2021 őszén egy rövidebb betegség után határoztam el, hogy megveszem a könyveit és el is olvasom őket. Mind a Mit üzen a tested?, mind a később megjelent testvére, a Mit üzen a lelked? nagy hatással voltak rám, és ekkor kezdtem meg azt az önismereti munkát, mely a mai nap is tart.

Mindenképpen szerettem volna újraolvasni a könyvet és írni is róla, úgyhogy vágjunk is bele. 😊

Biztos vagyok benne, hogy sokak számára meglepő az első fejezetben Buda László mestereiről olvasni, hiszen azzal a három emberrel, akiket kiemel, nem a tanulmányai során találkozott, hanem kezdő orvosként, és egyikük sem orvos.

Az első megtanította, hogy nem minden az, aminek látszik; a második, hogy a betegei szenvedésében lássa meg a saját szenvedését is, ne különítse el magát tőlük; míg a harmadikuk segítségével megértette, hogy nem ugyanúgy látjuk a világot. Ezért is nagyon fontos, hogy ezt a könyvet is nyitott gondolkodással olvassuk, legyünk rugalmasak akkor is, ha számunkra humbugnak tűnő dologgal találkozunk egy-egy fejezetében.

Nagyon örültem, amikor megemlítette a Jung által felfedezett négy kognitív funkciót, melyeken keresztül a világot érzékeljük. Ezek az intuíció, a gondolkodás, az érzés és az érzékelés.

Mivel én intuitív vagyok, így megértem, hogy mivel a legtöbben érzékelők (akik az öt érzékszerveiken keresztül kapcsolódnak a világhoz), nehezebb számukra bizonyos dolgok (a humbug) elfogadása.

Ill. fontosnak tartom megemlíteni, hogy olyan világban élünk, ahol a többség a bal agyféltekéhez (logika, stratégia, kritikai gondolkodás, (reál) tudományok) kapcsolódó dolgokat értékeli, míg a jobbhoz kapcsolódókat (kreativitás, spiritualitás, művészetek, érzelmek kifejezése, zene, intuíció) lenézi, értéktelennek tartja.

Buda László a tanulmányai, majd a kórházi évei alatt azzal szembesült, hogy a hagyományos orvoslás igyekszik egy címkét találni a beteg panaszára, amit éppen górcső alá vesz, és a többivel nem foglalkozik. Ha belegondolunk, a különböző problémáinkkal különböző szakorvosokhoz fordulunk, akik az ominózus szervünket, testrészünket vizsgálják meg alaposan, mondanak valamit, esetleg kapunk egy-két receptet, javaslatot, tovább küldenek egy másik orvoshoz. Az azonban ritkán fordul elő, hogy az orvos az életkörülményeinkről is érdeklődjön.

Pedig a gyógyuláshoz vezető úton nagyon fontos, hogy holisztikusan nézzük: a testet és a lelket is. Tudom, erre nincs idő és az orvosok egy része sem készült fel erre. Pedig már az ókorban tudták ezt, és erről beszél többek között Dr. Máté Gábor is.

Elsőként az vágott mellbe, hogy már Platón is mennyivel tisztábban látott, mint a legtöbb egyetemi oktatóm, amikor ezt írta: "Mert az a legnagyobb hiba a betegségek kezelésénél, hogy vannak orvosok csak a test, és vannak orvosok csak a lélek számára, noha ezeket senki sem tudja szétválasztani... nevezetesen soha nem veszik figyelembe az egészet. Az egészre kellene fordítani a gondoskodásunkat, mivel ott, ahol az egész gyengélkedik, lehetetlen, hogy a rész egészséges legyen."

Emlékszem, volt olyan orvos, aki a testi nyavalyám mellett megkérdezte, hogy egyébként mit tanulok vagy csinálok éppen, míg más az elefántcsonttornyából nézett le rám és olyan hűvösen bánt velem, hogy volt képem megzavarni a nagy FŐORVOSt. Utóbbiakról (két ilyennel is találkoztam) az a véleményem, hogy aki gyógyító vagy bármilyen segítő szakmát választ, fejlessze az empátiáját. Ha erre képtelen, lehet, bármilyen nagyágyú a saját szakterületén, e nélkül nem képes tökéletesen ellátni azt, amire felesküdött.

Tudom, hogy megvannak a rendszernek a problémái, nem is erről szól sem a könyv, sem a bejegyzés.

Te milyen kapcsolatban vagy a testeddel? Hogyan tekintesz rá? Hogyan kommunikálsz vele? Megérted-e, amikor üzen? A legtöbben ilyenkor értetlenül állunk egy-egy tünet, betegség vagy diagnózis előtt, esetleg bosszankodunk, hogy éppen most és éppen velünk történt a dolog, esetleg kétségbe esünk. Ha pedig fájdalmunk van, azonnal bevesszük a legszuperebbnek mondott tablettát vagy megvesszük a legújabban reklámozott csodakenőcsöt és várjuk a csodát. Ha mégsem működnek a dolgok, akkor elmegyünk egy, esetleg több orvoshoz, hogy oldja meg a problémánkat, vagy újabb látogatást teszünk a patikában.

Azonban számos esetben erre nincs is szükség. A félreértések elkerülése végett, mind Buda László, mind én is azt mondom, igen, vannak olyan esetek (ezekről szó is esik a könyvben), amikor külső segítséget kell igénybe vennünk. Ám sok esetben megfeledkezünk egy nagyon fontos dologról: képesek vagyunk meggyógyítani magunkat. Ez nem humbug. Gondolj csak pl. a vérfolyásos asszonyra a bibliai történetből (Lukács evangéliuma 8. rész). Vajon miért zarándokolnak olyan sokan Lourdes-ba, Fátimába vagy más szent helyekre a gyógyulás reményében? Miért gyújtanak gyertyát szent X.-nek, Szűz Máriának és imádkoznak hozzájuk, vagy Jézushoz vagy Istenhez gyógyulásért? Mert Jézus is kimondta a kulcsszót: hisznek, hogy így lesz, Ne félj, csak higgy, ill. a hited meggyógyított.

És világnézettől függetlenül, megfeledkeztünk a hitről (nem a vallási értelemben vettre gondolok), hogy amit gondolunk, milyen erővel bír. Mert miközben cseperedünk, folyamatosan kapjuk a negatív visszajelzéseket mind a testünkkel, mind a személyiségünkkel kapcsolatban (ezeket meg is utáljuk és azt szeretnénk, hogy tűnjenek el), hogy nem vagyunk jók, ez undorító, az gusztustalan, amaz erkölcstelen, fúj.

Napjainkban a téma sok szakértője egyetért abban, hogy az egészség természetes hozzátartozója lehetne életünknek. A felcseperedés ösvényein azonban számtalan negatív visszajelzés és másoktól átvett hiedelem torzíthatja testünkhöz való viszonyunkat, egészséges önbecsülésünket és általános életszeretetünket. Így aztán felnőttkorunkra elfojtott érzelmek, elkeserítő gondolatok, ijesztő képek tömegei raktározódhatnak el bennünk testszerte. Ahhoz, hogy mindettől elkezdjünk megszabadulni, az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. Ez tényleg ilyen egyszerű, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy egyszersmind könnyű is lenne...

Hogy hogyan találhatunk vissza a testünkhöz? Ebben segít a szerző a következő fejezetekben és vezet el az öndiagnózishoz, majd az öngyógyításhoz. Megismerjük az általa kifejlesztett módszert, a SzomatoDrámát, mely a pszichodráma és a szomatika elmeit ötvözi. Mindazt, amiről a rendelőkben nem esik szó.

Olvastam néhány véleményt a könyvről, melyben kifejtették, hogy jó a könyv, csak nagyon átmegy önmarketingbe néhány fejezet után. Ezzel kapcsolatban is az jutott eszembe, hogy érdemes ezt is más szemszögből is megnézni.

Az elmúlt években számos ingyenes webinaron vettem részt (magyar, angol és spanyol nyelvűn), ahol a szervező a programjához akart új embereket toborozni, és ilyenkor tart egy egyórásnak induló online eseményt, ami jóval hosszabb lesz, kilencven-száz perc is. Az első órában mindig megtudtam, miért szuper az ő módszere, milyen felismerésekre jutott általa, ez vagy interaktív volt, tehát a chaten lehetett a feltett kérdésekre válaszolni, vagy a szervezőt valaki kérdezte és ő válaszolgatott, miközben egyszer-kétszer beszúrta, hogy: Gyere/Jöjjön a kurzusomra!.

Ezt követően lehetett kérdezni, ill. huzamosabb ideig (kb. harminc percen át) a programjáról beszélt még, milyen bónuszokat és ajándékokat kaphatok, ha most vagy a következő néhány napban jelentkezem.

Érthető, hogy Buda László is a saját módszerét reklámozza, azonban elmondja, hogy vannak más módszerek is, az azokat követőket sem ítéli el, neki ez vált be. Több esetet is részletesen elmesél, melyekben én is találtam fontos felismeréseket, pedig nincs vagy nem volt olyan betegségem, mint az adott szereplőnek. Így nem tartom kizártnak, hogy más is találhat valami közöst egy-egy történet szereplőjének helyzete és a sajátja között.

Azt a saját tapasztalatomból megerősíthetem, hogy a ki nem fejezett harag viszketést okoz a testünkben. Velem is megtörtént, hogy egyik nap nagyon elkezdett viszketni mindkét alkarom és combom. Arra gyanakodtam, hogy a tusfürdőmben lehet valami, elmentem mosdókrémet venni a gyógyszertárba, és az sem használt. Ekkoriban egy bizonyos környezetben voltam, ahonnan hamarosan kikerültem és elmúlt a viszketés is. Évekkel később ebből a könyvből jöttem rá, milyen helyzet váltotta ki a tünetet.

Nyilván nem mindenki számára megfelelő ez a módszer, mert nem mindenki nyitott arra, hogy egy kis csoportban feltárja az egészségügyi és egyéb problémáit. Buda László egyszer sem mondja azt, hogy: Gyere a csoportomba! Tisztában van vele, és el is mondja, hogy a SzomatoDráma a gyógyulás egyik állomása lehet.

Számomra az a legszimpatikusabb benne, hogy sem a csoportjaiban, sem a könyvében nem DR. BUDA LÁSZLÓként van jelen, hanem egy segítőként. Amióta én is tanultam csoportvezetést, egyébként pedig szuperérzékenyként nagyon jól tudom, hogy egy (bármilyen) csoportban a résztvevőknek biztonságra van szükségük, hogy bátran meg merjék mutatni magukat, el merjék mondani a véleményüket, ne kelljen a többiek negatív véleményétől tartaniuk, hogy a szájukat húzzák közben vagy utána jól kibeszélik őket egymás között. És Buda Lászlóban minden megvan, amivel egy tökéletes csoportvezetőnek rendelkeznie kell: intuitívan közelíti meg a dolgokat, nincs előregyártott forgatókönyv (csak egy séma), amit szó szerint be kell tartani, és ami a számomra a legfontosabb: ő is együtt él a szereplőkkel, bátorítja, segíti, ha kell megöleli őket, együtt sír és nevet velük. Tényleg egyenrangú velük.

Tisztában van azzal, hogy az önismeret, az önmagunk elfogadása és szeretete, a testünkkel és az önmagunkkal való bánásmód és kommunikáció folyamatos munka. Mesél önmagáról, elismeri, ha hibázik, tudja, min kell még javítania és hol ért már el szemmel látható javulást.

Közben pedig olyan, otthon és mindannyiunk számára is használható eszközöket ad, melyek segítségével már ma elkezdhetünk javítani az önmagunkkal való kapcsolatunkon. Nem ítélkezik, végig empatikusan szól hozzánk, végig éreztem, hogy valóban segíteni szeretne.

Ez a könyv nem regény, amit reggel elkezdek és estére befejezhetek. Ezt a könyvet emészteni kell, el kell gondolkodni azon, amit olvasunk és fokozatosan, a saját tempónkban haladni vele és közben elkezdeni gyakorolni az olvasottakat. Ami megérint, ami megszólít belőle.

Két dologgal nem értek egyet. Az elmúlt időszakban több online summiton vettem részt, ill. rengeteg videót láttam a trauma feldolgozásával kapcsolatban. Úgy érzem, Buda László nem tett különbséget a stressz és a PTSD tünetei között. Dr. Aimie Apigian elmondta, hogy nagyon hasonlóak, azonban mégsem tehetünk egyenlőségjelet közéjük.

A másik pedig a belső gyermek. Buda László úgy magyarázza meg két SzomatoDráma történeten keresztül, hogy a főszereplők a játék során kapcsolódtak egy bizonyos életkori önmagukhoz, amikor a két kislány nem kapott meg valamit (gondoskodást, odafigyelést), és ezt most rendezték az x éves énjükkel.

Én inkább Dr. Máté Gáborral és azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a belső gyermek folyamatosan ott van bennünk. Valóban kapcsolódhatunk hozzá pl. egy játék során, de akár otthon is. És ő az, aki mindig résen van:

Mire tanított meg ez a könyv? Hogy ismerjem fel és legyek hálás mindazért a folyamatos munkáért, amit a testem minden egyes másodpercben végez azért, hogy pl. megírhassam ezt a bejegyzést. Hogy jusson eszembe, testem is van, ne csak állandóan a fejemben legyek, mert sokan hajlamosak vagyunk mindenre a fejünkben választ keresni. Hogy jobban figyeljek oda, mit eszem és iszom, hogy mozogjak, és ha egy-egy tünettel vagy betegséggel üzen, azon gondolkodjam el és tegyem fel a kérdést: Mi a baj? Már egész jól megértem az üzeneteit, és intézkedem, hogy mielőbb megoldódjon a probléma.

A záró idézet kapcsán pedig eszembe jutott, amit Bruce Lipton egyik videójából tanultam tavaly: Az emberek folyton arról beszélnek, mit nem akarnak. Erre én is egyre jobban odafigyelek, már sok mindent kiirtottam a mondókáimból, és igyekszem folyamatosan résen lenni.

Egyetemi oktatóként eltöltött éveim során sok egészségszociológiai vizsgálatot, felmérést végeztünk. Számos dolgot kérdeztünk rengeteg embertől, sok éven át. Az egyik meglepő eredmény az volt, hogy ha meg akarjuk jósolni az adatainkból, hogy egy ember tíz év múlva is életben lesz-e, a legerősebb prediktor (előrejelző erejű adat) az lesz, hogy a válaszadó szerint milyen az egészségi állapota most, és mire számít a jövőben. Semmilyen más adat, életkor, betegség, szociális helyzet nem tudott ilyen pontos tippet eredményezni, mint az öndiagnózis. Ez az eredmény is arra intett, hogy nagy tiszteletben tartsam, amit valaki önmagáról gondol.