Nagyon sokan hallottunk már a flow-ról, hogy valaki flow-ban van, amikor annyira belemerül valamibe, hogy megszűnik számára a külvilág, és titkon talán mindenki arra vágyik, hogy megtapasztalja ezt az érzést.
Csíkszentmihályi Mihály könyve 1991-ben jelent meg 25 év kutatómunkája gyümölcseként, melyre azóta is folyamatosan hivatkoznak.
2022 tavaszán olvastam először a könyvet, és ekkoriban kezdtem szembenézni a saját dolgaimmal, jöttem rá, mekkora önszabotázsban voltam éveken át és kezdtem többféle megközelítésből górcső alá venni magam.
Így, az újraolvasás közben és után, ismét arra a következtetésre jutottam, hogy a Flow sem egészen lett az én könyvem, mert meglepő dolgokra bukkantam benne. Hamarosan el is árulom, mik voltak ezek, és Te is eldöntheted, egyetértesz-e velem vagy sem.
A magyar kiadás előszavában sokunk számára ismerős mondattal találkozunk: a munka/tanulás és a szórakozás nem összeegyeztethető. Ezt mondta Csíkszentmihályi Mihálynak is az édesapja, és én is hallottam nem egyszer az egyik családtagomtól.
Azonban a későbbi pszichológus felfedezte, hogy azokra a dolgokra emlékszik, amiket örömmel tanult meg, míg amikre kényszerítették, el is felejtette.
Elmesélek egy saját történetet: évekkel ezelőtt a (rigós) spanyol írásbeli nyelvvizsgámon ültem, és épp a feladatokat néztem: melyikkel kezdjem? A levélírásnál két lehetőség közül választhattam: az első témája a túrázás volt, hogy micsoda túrázó vagyok és erről lelkendezzem spanyol barátomnak. Nem vagyok túrázó, bár előtte olvastam újra Cheryl Strayedtől a Vadont, így onnan meríthettem volna némi ötletet. A második lehetőség egy közös barátunk esete volt, aki pár napra kórházba került (az ok szabadon választható volt), ahol nem érezte jól magát (a Miért?-re is nekem kellett választ találni), de már otthon van és sokkal jobban van. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy: Madre mía, miről fogok én írni?, aztán úgy döntöttem, ezt hagyom utoljára. Befejeztem a többi feladatot, és elkezdtem gondolkodni: melyiket válasszam? A túrázást elvetettem, majd megvilágosodtam: a mandulaműtétem! Azt fogom megírni! Ahogy bevillantak az emlékeim, magamban elkezdtem mosolyogni és kezdett a fejemben is körvonalazódni a levél, ráadásul az egyik kedvenc szavam (otorrinolaringólogo - fül-orr-gégész) is elsüthettem. Alapvetően végig jól éreztem magam a vizsga alatt, és ez volt a legszórakoztatóbb része. Ezek szerint mégis csak keverhető a szórakozás és a tanulás?
De ugyanilyen számomra egy prezentációt vagy egy blogbejegyzést is összerakni.
Csíkszentmihályi arra a következtetésre jutott, hogy az anyagi javak (pénz, otthon, ruhák, autó, utazás), a siker és a kívülről irigylésre méltónak tűnő egyéb dolgok (pl. párkapcsolat, nagy baráti kör) sem garantálja a folyamatos boldogságot. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, áramlatban (flow-ban) kell lennünk az életünk minden területén. De hogyan érhetjük el mindezt?
Erre ad választ a könyv 10 fejezetében, melyekből megtudhatjuk hogyan használjuk áramlatélményhez a testünket (sport, tánc, séta, szex, látás, zenehallgatás, ízlelés, harcművészetek, a meditációt még a jóga részeként említi), az elménket (gondolkodás, tudomány, történelem, filozófia stb.), a kapcsolatainkat, hogyan küzdhetünk meg a stresszel és hogyan adhatunk értelmet az életünknek.
Mindez nagyon jól is hangzik, és számos, több országból vett pozitív történet támasztja alá, hogy nem az anyagi helyzetünktől, nem is a testsúlyunktól és nem is az iskolai végzettségünktől függ, sikerül-e megtapasztaltunk az áramlatot.
Csakhogy közben több alkalommal is ellent mond saját magának!
Kezdjük ott, hogy Csíkszentmihályi szerint a születésünkkor elrendeltetett, milyen okosak vagyunk és milyen készségekkel rendelkezünk. Ez a rögzült szemléletmód tökéletes leírása, majd folyamatosan arról ír, hogy az áramlat egyik alaptényezője, hogy kihívás elé állítson bennünket, legyen az egy vizsga vagy egy megmászandó szikla stb. Ráadásul állandó tanulásra buzdít, hiszen minél több ismerettel gyarapodunk, annál jobban el tudjuk szórakoztatni magunkat külső források (tévé, rádió, mások társasága, ma már okostelefon és internet) nélkül is. Ez pedig már a fejlődő szemlélet.
Az a véleményem, hogy mindannyiunknak megvan a lehetősége, hogy jobbá váljon, hogy kihozza a benne rejlő potenciált - az, hogy megteszi-e, csupán rajta áll.
Szerinte a testalkatunkon sem tudunk változtatni, és az sem fog boldoggá tenni bennünket, ha lefogyunk. Nem ítélkezem senki fölött a testsúlya miatt, de a saját tapasztalatomból mondom (és mások is elmondták ugyanezt), hogy sokat segít. Két éve találtam ki, hogy szeretnék 4 kilóval (tudom, ez nem tűnik soknak, de nekem az volt) kevesebb lenni, le is ment rólam, és azóta sokkal jobban érzem magam, több energiám is van. Egy egészséges fogyásnak (amikor valaki nem két hét alatt akar 20 kilót leadni) köszönhetően könnyebben is fogunk mozogni. Vagy van, aki edzeni kezdett, izmot szedett fel, tehát többet mutat a mérleg, és köszöni, nagyon jól érzi magát, mert a pluszkilói átalakultak.
Felhívja a figyelmet a zenehallgatás fontosságára, majd később azt mondja, minek hallgassuk mások zenéjét, csináljunk mi magunk zenét! És ezt más tevékenységekre is kiterjeszti.
Hogy magamból induljak ki: nézzük az írást. Mindegy, hogy valaki könyvet, beszédet, jegyzőkönyvet, vagy csak egy blogbejegyzést ír, ahhoz, hogy jól tudjon írni, olvasnia is kell! Ráadásul nem mindegy, hogy mit. Nemcsak azért nem olvasok bestseller erotikus/romantikus regényeket, mert intellektuális sznob vagyok, hanem: 1. mert nem érdekelnek, csak a logikai hibákat fedezném fel bennük és a szemem forgatnám, 2. úgy gondolom, nem az ilyen tartalmaknak köszönhetően fejlődnek a nyelvi készségeim. Vagy: ha egy gyerek hegedülni szeretne, nem csak úgy, magától azt mondja, hogy: Hegedülni akarok!, hanem látott/hallott egy másik gyereket/felnőttet hegedülni, esetleg egy zenedarabot hallott, és az annyira megtetszett neki.
Amikor tavaly elkezdtem a trénerképzést, az elsők között tanultam meg, hogy minden tréningen vannak normák, amiket a csoport minden tagja elfogad, és ezek egyike: Érzésekkel nem vitatkozunk.
Megismerjük a 17 éves Jim történetét, akinek a szülei válófélben voltak, hétköznap az anyjánál, hétvégén az apjánál volt, akik azon veszekedtek, kinél maradjon a fiuk, és ha Jim valamelyikükhöz húzott, megpróbáltak bűntudatot kelteni benne, ill. egymásra is megjegyzéseket tettek. Jim nem bírta tovább és bevett egy üveg aszpirint. A nővére észrevette, így időben kórházba került.
Ugyanígy, ha Jim önálóbb, a válás nem érinti olyan mélyen, az ő korában azonban még a célok szorosan összefonódnak az apa és az anya céljaival, így a szülők szétválása egyben az énjét is kettévágta. Ha több közeli jó barátja vagy sikeresen elért célja van, akkor eleve erővel bír ahhoz, hogy fenntartsa személyisége integritását.
Hogy mondhat egy pszichológus végzettségű ilyet? Ha Jim lett volna az iskola legjobb tanulója és sportolója, akkor nem érintette volna olyan mélyen, hogy a szülei egymást ölik és benne is folyamatosan bűntudatot keltenek? Ha meg tudta volna beszélni a barátaival, picit segíthettek volna neki, de azt gondolom, ugyanúgy megrázta volna a dolog. Hogy lehet egy pszichológus ennyire érzéketlen?????????
Az otthonülés unalmas, de tanuljunk meg egyedül lenni és később önreflexióra is buzdít.
Sok primitív kultúrában a magány olyan rettenetes dolognak számít, hogy az emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy soha ne legyenek egyedül; csak a boszorkányok és a sámánok érzik jól magukat magányosan is.
Mindenki elevenebbnek érzi magát, ha mások is vannak körülötte.
Mindenki örömét leli abban, ha néha elpletykálgat valakivel egy órácskát
Kivéve a boszorkányokat és a sámánokat. Újra csak az introvertált és/vagy szuperérzékeny társaim nevében mondom: Jobb egyedül, mint rossz társaságban. És sokan el sem tudják képzelni, milyen jó, amikor senki sem zavar, milyen jó a csend.
Ír arról, hogy régen, ha valakit kitaszítottak, az előbb-utóbb valóban meghalt. Csakhogy ennek az okáról nem: amikor törzsekben éltünk, ha valakit valamilyen okból kivetettek maguk közül, tényleg hamarosan meghalt, hiszen védtelenül állt a vadonban. De ma már senkit sem fenyeget ez a veszély, csak bennünk maradt meg ez az ősi érzés, és ezért vannak emberek, akik folyamatosan keresik mások társaságát.
A könyvben Csíkszentmihályi által is idézett Seneca pl. így ír anyjának a száműzetéséből:
Hősi elhatározással tettem meg ezt, mert eltökéltem magam nem dédelgetni, hanem legyűrni fájdalmadat. S véleményem szerint úgy gyűrhetem le, ha mindenekelőtt bebizonyítom, hogy semmi olyant sem szenvedek, ami miatt szerencsétlennek mondhatna akárki is, vagy amivel szeretteimet szerencsétlenségbe dönteném, azután pedig: ha áttérek reád és bebizonyítom, hogy a te sorsod sem súlyos, hiszen mindenestül az enyémnek függvénye csak.
Azzal kezdem tehát, amit anyai szíved leginkább óhajt hallani, hogy én semmit sem szenvedek. Erőmtől telhetőleg bebizonyítom neked, hogy mindaz, ami itt rám súlyosodik elképzelésed szerint, cseppet sem elbírhatatlan; ha pedig ezt hihetetlennek tartanád, akkor bizony én még büszkébb leszek, hogy boldognak érzem magam oly viszonyok között, amelyek másokat boldogtalanná keserítenek rendszerint. Semmi értelme sincs, hogy az én ügyemben más szavának adj tán hitelt: nehogy mindenféle megbízhatatlan szóbeszéd megzavarjon, íme én magam közlöm veled, hogy nem vagyok boldogtalan. S hogy annál jobban megnyugtassalak, hozzáteszem: nem is lehetek boldogtalan.
Neki ment, és nem száműzetésben halt meg.
Ha azonosítani szeretnénk, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jobban meg tudjon birkózni a stresszel, mint mások, három különböző erőforrást kell figyelembe vennünk. Az első a rendelkezésre álló külső támogatás, különösképpen a szociális kapcsolathálózat. Egy súlyos betegséget például könnyebb átvészelni, ha valakinek van egészségügyi biztosítása és szerető család veszi körül. A stressz ellen a második bástyát a pszichológiai erőforrások képezik, az intelligencia, a képzettség és más releváns személyiségjegyek. Ha egy introvertált embernek új városba kell költöznie és új barátságokat kell kötnie, az nagyobb stresszt fog átélni, mint egy extrovertált ember. Legvégül a harmadik erőforrástípus a stressz leküzdésére használt megküzdési stratégia.
A három tényező közül a mi szempontunkból a harmadik a leglényegesebb. A külső támogatás önmagában nem csökkenti hatékonyan a stresszt, mert a kapcsolatrendszer csak azokat erősíti, akik egyébként is tudnak segíteni önmagukon. A pszichológiai erőforrások pedig nagyrészt kívül esnek az általunk irányítható körön, nehéz sokkal okosabbá vagy sokkal nyitottabbá válni, mint amilyenek születésünktől fogva vagyunk. Ám az, hogy milyen módszerrel próbálunk megbirkózni a stresszel, nemcsak abban játszik fontos szerepet, hogy milyen hatással lesz ránk a stressz, hanem egyben a legfontosabb birtokunkban lévő személyes erőforrás is.
A külső támogatás valóban semmit sem jelent, főleg, ha abból áll: Ne vedd úgy magadra! Más is járt már így!
Megint itt a rögzült szemlélet. Korábban azt írta, hogy nem véletlenül népszerűek a Hogyan szerezzünk barátokat? és Tanuljunk meg hatni az emberekre c. könyvek, hiszen az ember életében óriási változás áll be, ha megtanulja, hogyan tud kijönni másokkal. Ezt 40 oldallal korábban írja. Ezek szerint mégis fejleszthetőek bizonyos készségeink? Introvertált vagyok, és ezt sokan, akik ismernek vagy először találkoznak velem, általában nem hiszik el, mert kedves, nyitott és barátságos vagyok. Sőt, évekig laktam kollégiumban is. De egy sokkal introvertáltabb is megtanulhat fokozatosan nyitottabbá válni.
Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázta volna Csíkszentmihályi az én, és a hozzám hasonlóak esetét:
A vártnál hat héttel korábban születtem, ráadásul kissúllyal, ezért életem első három hetét egy inkubátorban töltöttem, és hogy izgalmasabb legyen a dolog, tápszeres baba voltam. Anyukám a szülészeten maradt, engem pedig átvittek a gyerekosztályra, ahová anyukámat csak bizonyos időpontokban engedték be. Ezt követően még két hetet voltunk a kórházban (már együtt), és néhány nappal az eredetileg tervezett születésnapom előtt (amikor meg kellett volna születnem) engedtek haza bennünket, amikor már elértem a megfelelő súlyt.
Később még bizonyos időközönként kontrollra vittek a gyerekorvoshoz, de behoztam a lemaradásom, és senki sem mondta volna meg, hogy annak idején hátránnyal indultam. És nem én vagyok az egyetlen, aki így kezdte, hiszen sokan vannak, akik nálam korábban jönnek/jöttek a világra és később ők is utolérik a kortársaikat. Milyen megküzdési módot választottunk újszülöttként? Úgy gondolom, ma már sokkal okosabb vagyok, mint az a nem sokkal több, mint kétkilós pici lány, aki a születésemkor voltam. Ezt vajon hogy csináltam? Igaz is, boszorkány vagyok!
Az az érzésem, amiről Elaine N. Aron is ír a könyvében, hogy a szuperérzékenyek (és hozzáteszem azok az introvertáltak, akik nem szuperérzékenyek) másként vannak összerakva. Hiába írja azt Csíkszentmihályi, hogy a börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek közül azok kerülnek ki sértetlenül vagy éppen élve, akik a külvilágra koncentrálnak. Részben igaz, de bármennyire nézi is le az introvertáltakat, mi belülről merítünk erőt, és nem kívülről. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy barlangban lakunk és nem tudunk másokkal kommunikálni.
Elaine N. Aron Csíkszentmihályi után néhány évvel jelentette meg a könyvét, és ha utóbbi megkérdezte volna azokat, akikkel valami nagy tragédia történt és példaként hozza a történetüket, bizonyára ők is a fentiek közé tartoznak, és ezért nem értette őket sem ő, sem mások, miért látták meg a helyzetük napos oldalát.
Ahhoz képest, hogy lenézi az introvertáltakat, szinte devianciának vagy gyógyíthatatlan betegségnek tartja, elég sokat hoz a példáiban. Nyilván erről nem tudott, különben nem írt volna zöldségeket. Pl. Eleonore Roosewelt, Albert Einstein, Teréz anya, a filozófusok (Seneca, Marcus Aurelius, Kant is), hiszen nem feltétlenül csapatosan elmélkednek/tek. Arról nem is szólva, hogy ahhoz, hogy valaki egyedül éljen akár önként vállalt csavargóként, akár a hegyekben állatokat tartva, valószínűleg egyetlen extrovertált sem vállalkozna.
Mivel annyira függünk mások szeretetétől és elismerésétől, érzékenyek vagyunk arra, hogyan bánnak velünk.
Ez valóban így van, hiszen gyerekként nem tudjuk eltartani magunkat, ezért a családunkhoz, gondozóinkhoz alkalmazkodunk, megtanulunk nekik megfelelni, és ezt visszük tovább később is. Feladjuk önmagunkat, hogy másoknak megfeleljünk, mert a valódi énünk nem tetszene nekik. És ne mondja, hogy a házasságokban az okozza a legtöbb problémát, hogy a nők is elkezdtek dolgozni. Pszichológus létére elég szűk látókörű és tudatlan.
Az egyik kedvenc példám volt, amikor a családdal való közös élmények kapcsán Lee Iacoccát említi, akiről Carol S. Dweck Szemléletváltás c. könyvében elsőként ír a rögzült szemléletmóddal rendelkező vezetőkről szóló részben. Csíkszentmihályi azt mondja, hogy Iacocca büszke arra, amit elért (rögzült szemléletével mennyi kárt okozott a Fordnak...), de a legbüszkébb a családjára. Talán ott nem okozott akkora károkat, mint a munkahelyén.
Lényegében a könyvében arra akar kilyukadni, hogy legyünk tudatosak, tanuljuk meg a figyelmünket a jelen pillanatra és egy dologra irányítani (meglepő, hogy ez milyen jól megy az introvertáltaknak...), mindenben meglátni a pozitívumot és a fejlődés lehetőségét, tanuljunk és ne menjünk a nyáj után.
Tanuljuk meg mi is, hogy szeretjük a tojást, és ne úgy együk, mint az aktuális vőlegényünk, ahogy Maggie Carpenter teszi az Oltári nőben, hogy egy filmes hasonlatot hozzak. Azaz fedezzük fel, kik is vagyunk valójában és mit szeretünk és mit nem.
Mielőtt véglegesítettem ezt a bejegyzést, megnéztem Dr. Aimie Apigian beszélgetését Dr. Máté Gáborral, melyben utóbbi elmondta, amit fentebb írtam, hogy gyerekként meg kell felelnünk, és így feladjuk önmagunkat, és ide kell visszatalálnunk. Ha elhanyagoljuk, nem foglalkozunk vele, akkor a testünk fog előbb-utóbb valamilyen formában jelezni. A Csíkszentmihályi példáiban szereplő emberek nemcsak autotelikusak (azaz a cselekedeteik magukból, belőlük fakadnak), hanem autentikusak is (ha a szerző is az lett volna, nem mondott volna ellent többször is önmagának a könyvében). És van, hogy egy tragédia, egy veszteség segít ebben. Ezzel is tökéletesen egyetértek.
Dr. Máté Gábor szavaival tökéletesen összecseng, amit Misa Hopkinstól tanultam a múlt héten: a titok nyitja a gyermeki állapot (nem egyenlő a gyerekességgel!), mely mindenki számára adott, hiszen ott él benned és bennem is az a kislány vagy kisfiú, aki annak idején annyira bele tudott merülni a rajzolásba, a játékba, az olvasásba, a futkározásba, akármibe. Mert a belső gyermek alapállapota a flow. A belső gyermek pedig az igazi énünk.
Érdekes, hogy a belső gyermek fogalma már 1976-ban megjelent, és Csíkszentmihályi kizárja a gyermeki létet, szerinte az már nem visszaszerezhető. Ebből is látszik a zárt gondolkodása, hogy csak a saját területére koncentrál és minden mást kizár.
Ír az életközepi válságról, példaként hozza az Isteni színjátékot, mely szintén arról szól, hogy Dante rájött, a kereszténység nem ad választ a kérdéseire, ezért annak és az ókori filozófusok számára megfelelő gondolatait egyesítette a művében. Mellette pedig elbagatellizálja a lélek sötét éjszakáját, mert úgy hivatkozik rá. mint az egyedüllét szörnyű állapotára, amikor az emberre rátörnek a sötét gondolatai. A lélek sötét éjszakája ugyanaz, mint Dante sötét erdeje.
Már csak azért sem vicces, mert véletlenül sem csupa móka és kacagás, amikor az ember szembesül a saját helyzetével, a korlátozó hiedelmeivel és mindennel, ami aktuálisan az életében jelen van és volt. Tudom, mert megtapasztaltam. Csíkszentmihályinak nyilván nem volt benne része, mindenesetre, ha lett volna, nem így írt volna róla. És valóban ott kezdenek összeállni a dolgok:
Eme oly népszerű és sokat idézett alapmű helyett ajánlom Senecától a Vigasztalásokat és az Erkölcsi leveleket. Ill. A Citromból limoncellót c. könyvet, mert az is holisztikus szempontból közelíti meg a veszteségek feldolgozását.
Az utóbbi néhány évtizedben virágzásnak indult szabadidőipart arra találták ki, hogy segítsen üres óráinkat kitölteni élvezhető foglalatosságokkal. A legtöbben azonban ahelyett, hogy felhasználva szellemi és fizikai és szellemi képességeinket áramlatba kerülnénk, azzal töltjük üres óráinkat, hogy stadionokban szaladgáló híres sportolókat nézünk, vagy ahelyett, hogy saját magunk zenélnénk, milliomossá lett zenészek platinalemezeit hallgatjuk, s ahelyett, hogy mi magunk festegetnénk, a legutóbbi aukción méregdrágán elkelt festményeket megyünk megcsodálni. Nem merjük vásárra vinni a bőrünket, de mindennap órákat töltünk azzal, hogy olyan színészeket nézünk, akik úgy tesznek, mintha valami jelentősége lenne annak, amit csinálnak, és csuda kalandokat élnének át.
Elmondom, mit csináltam tegnap este: miután két órát töltöttem ezzel a bejegyzéssel, elfáradtam és tudatosítottam, hogy túlingerelt vagyok. Ettem, és elhatároztam, hogy netezni sem fogok, eltettem a laptopot és jó boszorkányhoz híven meggyújtottam egy füstölőt és egy gyertyát, és lefeküdtem. Kb. 15-20 percig aludtam, utána pihentem még egy kicsit és folytattam a Consuelót.
Holnap este pedig megnézem a meccset is, mert a Csíkszentmihályi skálája szerint kb. 7-es szinten voltam, amikor csapatot választottam magamnak, és akkor rengeteget segített - a szó szerinti - lábadozásomban, hogy hétről hétre meccset néztem. Mert ez is az énem részem, akár tetszik másnak, akár nem. És nem kell az életünk minden pillanatát produktívan tölteni, lehet pihenni is, filmet, sorozatot nézni (ki tudja, mit hasznosíthatok belőle később?), zenét hallgatni, gondolkodni (ez sokaknak nem az erőssége), játszani, vagy bármi mást csinálni, ami örömöt okoz. Az örökös produktivitásnak is előbb-utóbb meglesz a hátulütője.
Hogy vannak emberek, akik továbbra is a tévét bámulják, vagy valamelyik közösségi oldalt görgetik? Hogy ugyanazt a könyvet/filmet/sorozatot/zenét/akármit/akárkit imádják? Hogy ugyanazokat a trendeket követik folyamatosan, mint a többség? Hogy azt sem tudják, kik is ők valójában? Ha nem hajlandóak változtatni a szokásaikon, az ő bajuk, hogy buták, kihasználhatóak és befolyásolhatóak maradnak.
Üzenem azoknak, akik a különböző oldalakon Csíkszentmihályit INFJ-nek kiáltották ki, hogy nem az. A fenti negatív észrevételeim alaposan alátámasztják mindezt. Egyértelműen ENTJ, domináns Te-vel (minden percet hasznosan kell eltölteni) és inferior Fi-jal (Jim esete). A félreértések elkerülése végett: semmi bajom az ENTJ-kkel, de látszik, hogy a Csíkszentmihályi érző funkciója nem túl erős és nem is extrovertált.
Frissítés: Rájöttem, hogy Csíkszentmihályi Mihály ENTJ sem lehetett, hiszen a második kognitív funkciója az Ni lenne, amely többek között rendszerezi a külvilágból érkező adatokat, és ahogy már említettem, többször is ellent mond saját magának, és ezt az Ni nem engedné. Domináns Ni-használóként észreveszem, ha valami gubanc akad a mondókámban, és ez a könyv írásakor a szerzőnek nem tűnt fel.
Ha már annyira értelmet kell adni az életünknek, miért nem árulta el, ő miért lett pszichológus????
A hab a tortán a könyvben található számos szerkesztési, helyesírási és gépelési hiba.
Hivatkozik Pitirim Sorokinra, aki a nyugati civilizációt három különböző korszakra (érzéki, gondolati, idealista - ez az előző kettő jó hozadékait egyesíti) osztja, melyek 2500 éveként váltják egymást, majd a példákban már kb. 250 évig tart egy-egy, később pedig azt mondja, hogy az idealista nem késztet gondolkodásra.
Az egyik kedvencem, hogy az észszerűt még mindig ésszerűnek írták, a másik pedig, hogy Csíkszentmihályi elmeséli Vladimir Nabokov A Luzsin-védelem c. kisregényének teljes cselekményét, mely a könyvben nemcsak novellaként, de A Luchin-védelemként szerepel. Bár még nem olvastam, megvan a 2008-ban, az Európánál ezen a címen először megjelent kiadás, melynek az eredeti címe The Defense. Megnéztem a Wikipedián, és ott is ez, ill. The Luzhin Defense cím szerepel. Mindez annak a kiadónak a könyvében, amely a helyesírási szabályzatot is megjelentette.
Valahogy nem voltam flow-ban, míg ezt a bejegyzést írtam. Sajnos a könyv nem igazán járult ehhez hozzá. Szívesebben írok pozitív tartalmú bejegyzéseket.
Csíkszentmihályi Mihály: Flow - Az áramlat
A tökéletes élmény pszichológiája
Flow - The Psychology of Optimal Experience
Fordította: Legéndyné Szabó Edit
371 oldal
Akadémiai Kiadó, 2016
Bejegyzések
