Gyarmati Andreát gyerekkoromban a tévéből ismertem meg, ő volt a kedves doktor néni, akit az egyik műsor ideje alatt felhívhattak a nézők a kérdéseikkel, és az adás végén elmondta, mely problémákkal keresték a leggyakrabban. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, ma viszont már igen: ő az a típusú orvos, sőt ember, aki már a kisugárzásával is gyógyít. Nem véletlen, hogy ennyire szeretik-szerették a kisebb-nagyobb betegei is.

   Csupán néhány gondolat mindez, estefelé. Arról, annak kapcsán, amit épp a napokban olvastam.

   Talán csak arra jó, hogy elgondolkozzunk, és jól lássuk egy-egy esemény helyét a teljes történetben. Abban a történetben, amit életnek hívunk és amivel sosem járhatunk rosszul. Se te, se én, se senki. Szerintem. 

A könyv egy jó értelemben vett sztorizós kötet, melyben nem időrendben, hanem ahogy a szerző eszébe jut egy-egy történet, elmeséli, tud önmagán is nevetni és ami még inkább szimpatikussá teszi: levonja belőle a tanulságokat, tisztában van a saját hibáival, képes belátni, ha tévedett, elgondolkodni rajtuk és tanulni belőlük, fejlődni. Mindezt olyan természetességgel, kedvességgel és őszintén teszi, hogy úgy éreztem olvasás közben, mintha mellettem ülne és nekem mesélne. 

München, 1972 - "csak ezüst"

   És akkor itt kérnék egy lehetőséget mindannyiunk nevében, akiket gyűjteményesen a magyar sportnak szoktak nevezni. Régen és ma. Nem kért rá ugyan senki, de elmondanám, hogyan néz ki ez belülről. Ezek a saját érzéseim, de hidd el, megbeszéltem sokszor a sporttársaimmal, tehát nem vagyok ezzel a hozzáállással egyedül. Sőt.

   Esélyesnek lenni jó.

   Esélytelennek lenni teher.

   Ha bíznak, hisznek benned, az szárnyakat ad.

   Ha érzed a tieid szeretetét, az megacélozza az akaratodat és pluszt ad a küzdelemben. Ezért is nagy dolog a hazai pálya, mert ott testközelből érezhető mindez.

   Egy versenyen lehet nyerni és veszíteni. Hogy ebből aztán mit hozol ki, vérmérséklet dolga, de hogy nem az az oka a vereségnek, ha hisznek benned, erre leteszem, ha kell, a nagyesküt.

   Néha a legnagyobb vereséged a legnagyobb győzelmeddé kovácsolódik, néha egy-egy győzelemtől megbicsaklik az életed, mert túl közel mész a naphoz. Ilyen is van, és az ellenkezője is.

   Nincs ez másképp a valódi Életben sem. Ezért ha adhatok egy jó tanácsot, hozd ki mindenből a lehető legjobbat. Tégy meg mindent a siker érdekében, de lépj tovább, és találj új célokat akkor is, ha nem vált valóra egy dédelgetett álmod.

   Hiszem, ha szeretetteljes vagy, mindaz, amit adsz, valamilyen formában visszatalál hozzád. Lehet, hogy nem ott és akkor és főleg attól, akitől nagyon vágynál minderre.

   Mosolyogj, és a világ vissza fog mosolyogni rád, olvasom naponta. Sajnos mára nagyon elcsépeltnek tűnik, pedig nem az. Ja, és soha ne add fel, ezt meg sportolóként elég hamar megtanultam, mert mindig van egy új nap és egy új lehetőség. Attól, hogy sokat mondunk valamit, és elcsépeltnek tűnik, azért még igaz lehet.

   Apu valamikor kislánykoromban azt kérdezte: - Minek örülsz ennyire, kislányom, hogy folyton mosolyogsz? 

   És én már akkor is, vagy akkor talán még jobban tudtam, mindig lehet valaminek örülni. 

   Most például éppen annak, hogy ezt leírtam, és talán jelent számodra valamit.

Nagyon sokan hallottunk már a flow-ról, hogy valaki flow-ban van, amikor annyira belemerül valamibe, hogy megszűnik számára a külvilág, és titkon talán mindenki arra vágyik, hogy megtapasztalja ezt az érzést.

   Ha azonosítani szeretnénk, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jobban meg tudjon birkózni a stresszel, mint mások, három különböző erőforrást kell figyelembe  vennünk. Az első a rendelkezésre álló külső támogatás, különösképpen a szociális kapcsolathálózat. Egy súlyos betegséget például könnyebb átvészelni, ha valakinek van egészségügyi biztosítása és szerető család veszi körül. A stressz ellen a második bástyát a pszichológiai erőforrások képezik, az intelligencia, a képzettség és más releváns személyiségjegyek. Ha egy introvertált embernek új városba kell költöznie és új barátságokat kell kötnie, az nagyobb stresszt fog átélni, mint egy extrovertált ember. Legvégül a harmadik erőforrástípus a stressz leküzdésére használt megküzdési stratégia. 

   A három tényező közül a mi szempontunkból a harmadik a leglényegesebb. A külső támogatás önmagában nem csökkenti hatékonyan a stresszt, mert a kapcsolatrendszer csak azokat erősíti, akik egyébként is tudnak segíteni önmagukon. A pszichológiai erőforrások pedig nagyrészt kívül esnek az általunk irányítható körön, nehéz sokkal okosabbá vagy sokkal nyitottabbá válni, mint amilyenek születésünktől fogva vagyunk. Ám az, hogy milyen módszerrel próbálunk megbirkózni a stresszel, nemcsak abban játszik fontos szerepet, hogy milyen hatással lesz ránk a stressz, hanem egyben a legfontosabb birtokunkban lévő személyes erőforrás is. 

Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázta volna Csíkszentmihályi az én, és a hozzám hasonlóak esetét:

A vártnál hat héttel korábban születtem, ráadásul kissúllyal, ezért életem első három hetét egy inkubátorban töltöttem, és hogy izgalmasabb legyen a dolog, tápszeres baba voltam. Anyukám a szülészeten maradt, engem pedig átvittek a gyerekosztályra, ahová anyukámat csak bizonyos időpontokban engedték be. Ezt követően még két hetet voltunk a kórházban (már együtt), és néhány nappal az eredetileg tervezett születésnapom előtt (amikor meg kellett volna születnem) engedtek haza bennünket, amikor már elértem a megfelelő súlyt. 

Később még bizonyos időközönként kontrollra vittek a gyerekorvoshoz, de behoztam a lemaradásom, és senki sem mondta volna meg, hogy annak idején hátránnyal indultam. És nem én vagyok az egyetlen, aki így kezdte, hiszen sokan vannak, akik nálam korábban jönnek/jöttek a világra és később ők is utolérik a kortársaikat. Milyen megküzdési módot választottunk újszülöttként? Úgy gondolom, ma már sokkal okosabb vagyok, mint az a nem sokkal több, mint kétkilós pici lány, aki a születésemkor voltam. Ezt vajon hogy csináltam? Igaz is, boszorkány vagyok!

Az az érzésem, amiről Elaine N. Aron is ír a könyvében, hogy a szuperérzékenyek (és hozzáteszem azok az introvertáltak, akik nem szuperérzékenyek) másként vannak összerakva. Hiába írja azt Csíkszentmihályi, hogy a börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek közül azok kerülnek ki sértetlenül vagy éppen élve, akik a külvilágra koncentrálnak. Részben igaz, de bármennyire nézi is le az introvertáltakat, mi belülről merítünk erőt, és nem kívülről. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy barlangban lakunk és nem tudunk másokkal kommunikálni.

Elaine N. Aron Csíkszentmihályi után néhány évvel jelentette meg a könyvét, és ha utóbbi megkérdezte volna azokat, akikkel valami nagy tragédia történt és példaként hozza a történetüket, bizonyára ők is a fentiek közé tartoznak, és ezért nem értette őket sem ő, sem mások, miért látták meg a helyzetük napos oldalát.  

Lényegében a könyvében arra akar kilyukadni, hogy legyünk tudatosak, tanuljuk meg a figyelmünket a jelen pillanatra és egy dologra irányítani (meglepő, hogy ez milyen jól megy az introvertáltaknak...), mindenben meglátni a pozitívumot és a fejlődés lehetőségét, tanuljunk és ne menjünk a nyáj után. 

   Az utóbbi néhány évtizedben virágzásnak indult szabadidőipart arra találták ki, hogy segítsen üres óráinkat kitölteni élvezhető foglalatosságokkal. A legtöbben azonban ahelyett, hogy felhasználva szellemi és fizikai és szellemi képességeinket áramlatba kerülnénk, azzal töltjük üres óráinkat, hogy stadionokban szaladgáló híres sportolókat nézünk, vagy ahelyett, hogy saját magunk zenélnénk, milliomossá lett zenészek platinalemezeit hallgatjuk, s ahelyett, hogy mi magunk festegetnénk, a legutóbbi aukción méregdrágán elkelt festményeket megyünk megcsodálni. Nem merjük vásárra vinni a bőrünket, de mindennap órákat töltünk azzal, hogy olyan színészeket nézünk, akik úgy tesznek, mintha valami jelentősége lenne annak, amit csinálnak, és csuda kalandokat élnének át. 

Tersánszky Józsi Jenő neve sokunk számára a Misi mókus kalandjai kapcsán lehet ismerős, amit a tévéből ismertem meg, ill. az egyik részét nagyon sokszor láttam diafilmen is. 

Mivel korábban  két könyvet is beszereztem tőle, teljesen logikus volt, hogy megveszek egy harmadikat is, akkor is, ha az előzőeket sem olvastam még. 

Ez is akkor történt velem, mikor Kukházy úrnál voltam inas. Kukházy úr még külön élt akkor a feleségétől, én főztem neki, még mostam is rá, én jártam mindenért a városba. 

(....)

Ő, mint szokta nemigen ült otthon. Nagyon féltette mindig a szegény kocsmárosokat, hogy tönkremennek, ha nem pártolja őket; meg a bandák meg a  kasszíroskisasszony meg a kártyacsinálók. Pípet kapott volna értük, ha egy nap otthon ül. 

   No de, egyszer, egy éjszaka Kukházy úr nagyon bekámforolt valamelyik vendéglőben, és hazajövet összetévesztette az ágylepedőjét a hóval. Ott feküdhetett jó sokáig abban az istentelen hidegben, míg az éjjeli őrök észrevették, mert mikor hazahurcolták nekem, eladhattam volna viaszembernek valamelyik panorámásnak. Úgy nézett ki. 

Ember nem ismerte fogékonyság és érzékenység lakik egymással szemben az állatokban.

- Lásd, milyen kevésből áll össze az, hogy örülhessünk az életnek?

Alkonyat felé

Akár Pimpi is lehetne - eurázsiai csíz

   Ejnye az irgalmát! Rózsi, te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk a csüggedést, az átkot!

A Rózsit elsiratom

Kilenc évvel ezelőtt azt írtam erről a könyvről miután újraolvastam, hogy nagyon sokat kaptam tőle, és megosztottam néhány gondolatot az önmegvalósítással és az önmeghaladással kapcsolatban magamról is. 

legfelül transzcendentális az a szint

„Ne légy önmagad!” A szülő folyton példákat hoz fel mások megfelelőségéről. „Bezzeg a szomszéd gyereke!" Mindez önértékelési zavarokhoz vezethet. 

„Ne bízz!” A szülő azt sugallja, hogy a világ veszélyes és gonosz, a többiek rosszindulatúak, irigyek, mindenki csak magára számíthat. 

„Ne érezz!” A szülő azt tanítja, hogy az érzések megélése és kifejezése a gyengeség jele. „Ne bőgj, mint a lányok!” - mondják a kisfiúknak, akik később képtelenek lesznek a szomorúságot és az agressziót megkülönböztetni. 

„Ne légy gyerek!” A szülő nem tűri, nem tolerálja a gyerekséggel együtt járó viselkedési formákat, mint a bohóckodás, a hiszti, a dac, a füllentés, vagy épp a ruhák bekoszolása. 

„Ne csináld!” A szülő azzal, hogy mindent megtesz a gyerek helyett, semmit nem bíz rá, arra neveli, hogy tehetetlen legyen, a gondjai megoldását másoktól várja. 

„Ne légy egészséges!” Mivel a betegséggel jól lehet manipulálni - a pici egészségügyi problémája például összefoghatja az egyébként marakodó szülőket -, sok gyerek ráébred arra, hogy jobban megéri betegnek lenni, mint egészségesnek. 

„Ne gondolkozz!” A szülő az „okos”, aki tudja mi a jó és mi a rossz. A gondolkodás a felnőttek dolga, a gyerek legfeljebb megmosolyogni való következtetésekre juthat. 

„Ne légy fontos!” A szülő azt sugallja, hogy aki fontos, az bajt okozhat a másiknak. „Látod, mennyi szomorúságot okoz nekem az apád, de mit tehetek, úgy szeretem!” - sóhajt fel elkeseredetten az anya.   

„Ne tartozz sehová!” Ha a családhoz, mint első közösséghez tartozás fájdalmas, könnyen kialakulhat a kötődéstől való szorongás. 

„Ne nőj fel!” A szülő saját félelmei miatt sokszor azt a képzetet kelti a gyerekben, hogy a felnőttek világa rossz, veszélyes. Például az serdülőkori anorexia egyik jellegzetes oka a felnőtt női szereptől való irtózás. 

„Ne légy sikeres!” A szülők egy része profi abban, hogyan neveljen önértékelési gondokkal küzdő gyereket, azáltal, hogy teljesítményeit lekicsinylik, erőfeszítését bagatellizálják. A sikerfélelem hátterében állhat a szülőkkel való rivalizálás veszélye, a gyerek nem akar „túlnőni” a szülőn, meg kívánja őrizni azt az egyensúlyt, amiben a szülő fölérendelt és büszke maradhat.

Forrás: Fedezd fel magad!

Hánnyal sikerült azonosulnod? Ezeket természetesen kiegészíthetjük a sajátjainkkal is. Szuperérzékenyként elmondhatom, hogy az én családomban is van, aki még felnőttként is rám szólt, mert egy-egy vizsgám után annyira örültem, mint Elle Woods, és - egészségesen - büszke voltam magamra, így azonnal megkaptam: Az öndicséret öngyalázat. 

Mivel ilyenkor rosszul éreztem magam, de magamban továbbra is örömködtem, meg kellett tanulnom és másoknak is mondtam már, hogy nyugodtan dicsérd meg magad. 

Ezek az előírások transzgenerációsak, így ki tudja, hány generáció óta bénítják meg a családtagok életét anélkül, hogy tudatában lennének. 

Ilyenek bizonyos viselkedési minták, mint pl. amikor egy pár folyton veszekszik egymással, majd néhány év múlva a gyerekeik is folyton veszekednek, amit ők természetesen nem értenek...

A héten bukkantam a Fejtörők - Az érzelmekről kártyacsomagra, és ezt a kártyát látva eszembe jutott, hogy vannak családok, akik kiabálással és mutogatással (a gyerek a bűnbak, hiszen: Te vagy az oka, hogy elváltunk/hogy beteg vagyok/hogy alkoholista vagyok stb.) mutatják ki a szeretetüket.  

Egyértelmű, hiszen minden kisbaba azzal az elhatározással jön a világra, hogy tönkre tegye a szülei vagy mások kapcsolatát/egészségét, akármijét, és már a kórházban, majd otthon is folyamatosan ezt tervezgeti. Ilyen szinten nem tudatosak az emberek, ennyire nem képesek felelősséget vállalni önmagukért, önvizsgálatot tartani. 

Azért hoztam múlt héten Kosztolányi Dezső Ali c. novelláját, mert eszembe jutott ehhez a részhez kapcsolódóan. A teljesítménymániás szülők esetén (akiknek mindig csak ötöst hozzon a gyereke és lehetőleg DR. is legyen majd) a pszichológus felteszi a kérdést: A diplomája miatt fogja szeretni a gyereket?. Vagy, akik úgy gondolják, ha a gyereknek enni-inni adnak, megveszik nekik az aktuálisan népszerű mesefigurás cuccokat, akkor rendben is vagyunk. Valóban szüksége van ezekre, hiszen még gyerek, de ha nem kap mellé érzelmi támogatást, az miért van rendben? Tudom: gyermek az, nem kell vele foglalkozni. És ahogy F. Várkonyi Zsuzsa említi a hasonló eseteknél: az ilyen felnőtt/szülő azt mondja, hogy ő is így nőtt fel és mégis ember lett belőle, csakhogy milyen. Ez nem mindegy. 

Kosztolányi a novellában nagyon jól mutatja be, milyen az, amikor a szülők elválnak, de nem békésen, és egyes családtagok között kialakul a verseny, miközben megfeledkeznek a legfontosabbról - a gyerekről, aki nem érti az egészet, csak arra következtet belőle, hogy biztosan vele van a baj, mert  az ő szemében a felnőttek tökéletesek. 

Eszembe is jutott, hányan vannak, akik szeretnének gyereket, de valamilyen okból nincs, vagy nem lehet nekik, akiket nem zavarna, ha nem matekzseni, esetleg fiú létére szuperérzékeny, hogy kire hasonlít, hogy nyüzsög, hogy kíváncsi, és hányan vannak, akiknek van akár több gyerekük is, és úgy bánnak velük, mint a kapcával. 

Orosz Katalin fejezetét az 1970-es években felbukkanó új mozgalommal, a kulturális kreatívokkal indítja. Ők azok, akiknek újfajta igényeik keletkeztek: a párkapcsolat intimitása, a felszabadultság érzése, és ezekhez keresik a támogatókat. Azt hangsúlyozza, amit minden spirituális vezető (idetartoznak a nagy világvallások vezetői és hirdetői is!), hogy mindannyian összetartozunk, egy nagy egység részei vagyunk.

   Amíg valakinek nem jut eszébe, hogy azzal, ahogyan él másokra is hat, vagy hogy személyisége fejleszthető, és mindezért felelősséggel tartozik, addig nem tud erről az "ön"-ről. Ilyen például, amikor valaki csak követel a házastársától (...). Nyilván nem veszi észre, mi történik vele és mi történik a kapcsolatban. Szakkifejezéssel azt mondjuk, nem tud önmagára reflektálni. Nincs egy "reflektora", amit önmagára tudna irányítani, hogy lássa saját szemével, mit tesz. Más szemének pedig nem hisz, csak belülről átélt szubjektív, és így előbb-utóbb önössé, sőt önzővé váló meggyőződései vezetik. 

Nagyon örültem, hogy a következőkben kitér a test és a lélek kapcsolatára, amit Bagdy Emőke is említett korábban, és Orosz Katalin az autogén tréninget hirdeti. Ez szép és jó, elmondja a saját életére milyen hatással volt a relaxáció, ill. egy kliense történetét is elmeséli, akinek segített, azonban nem ad konkrét eszközt, pl. egy légzőgyakorlatot. Barbara (a kliens) esetéből sem derül ki, mi váltotta ki benne azt, hogy folyamatosan értéktelennek érezte magát (gyomorgörcsei voltak) és elvárta, hogy a párja is folyamatosan elmondja neki az ellenkezőjét. 

   Nem mindegy, hogyan tekintünk a betegségünkre: elvisszük a testünket egy doktor bácsihoz, hogy végezze el rajtunk a megfelelő műveleteket, amelyektől aztán meggyógyulunk? A betegség mindig kiegyensúlyozatlanságra utal, úgy is mondhatnánk, hogy a szervezetünk megfelelő reakciója egy kezelhetetlen helyzetre. Ha a beteg elkezdi megvizsgálni, mi is ez a kezelhetetlen helyzet, és orvosával együttműködve igyekszik megérteni testének üzenetét, önmaga is felelősséget vállal saját gyógyulásáért. Nagyon sokszor olyan mélyre van elrejtve a lelki tényezők, okok hosszú láncolata, hogy azt szinte nem tudjuk kibogozni - különösen egyedül nem. 

Kíváncsi vagyok, ha ezt elmondanánk az orvosi rendelőkben üldögélő és a gyógyszertárakat az aktuálisan reklámozott csodaszerekért felkeresőknek elmesélnénk, mit szólnának? Valószínűleg hárítanának, és ugyanúgy csak az orvostól és a varázspirulától/-kenőcstől várnák a csodát. 

Már pici babaként az önmegvalósítás útját járjuk, hiszen folyamatosan gyakoroljuk a mozgást, és amennyiben ebben nem segítenek, később egészségügyi problémákhoz is vezet. 

Megjegyzem, hogy a későbbi egészségügyi problémák nem biztos, hogy mindig innen erednek. Pl. a folyamatos negatív gondolkodás és a meg nem élt érzelmek is hatással vannak pl. a tartásunkra, mert a súlyuk nyom. Ráadásul a különböző traumák is többféleképpen jelentkeznek előbb-utóbb. Tényleg igaz, ha szembenézünk velük, szó szerint megkönnyebbülünk. Ezt én is megtapasztaltam.

Sokan még mindig nem ismerték fel, hogy önnön lényükkel törődni kell, hogy az ebbe befektetett munka értékes, és hogy ezáltal személyiségünk egyre inkább a maga egyediségében nyilvánul meg, változásra és fejlődésre képes.

Kádár Annamária a pillangóhoz hasonlítja a kötet három alapgondolatát. Példaként rögtön Fodor Sándor Csipike c. meseregényének címszereplőjét említi, aki végigjárja az önmegvalósítás rögös útját. Mert ez sem egyik pillanatról a másikra történik. Mindenki a saját tempójában halad, és jó, ha odafigyelünk, milyen emberek társaságában töltjük az időnket. 

Ahogy Mark Twain fogalmaz: őrizkednünk kell azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket, mert „a törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk”.

Amióta én is sokat foglalkozom ezzel a témával, azt látom, hogy a világ minden táján vannak, akik azért nem jutnak előrébb, mert félnek, hogy mit szólnak majd a szüleik, a rokonaik, a barátaik (ez kapcsolódik F. Várkonyi Zsuzsához is). Ebben a videóban Vickita elmesélte, hogy amikor kezdett több lenni, a barátnője ezt megjegyezte neki, mire ő felismerte, hogy az ő többsége zavarja, és rájött, hogy ez nem az ő problémája, hanem a barátnőjéé, és ha ezt nem tudja elfogadni, akkor már nincs közük egymáshoz. 

Kádár Annamária a továbbiakban áttér Maslow hétlépcsős piramisára, aki maga is sokáig úgy vélte, hogy minden lépcsőfokot egymás után kell végigjárni, hogy megvalósíthassuk önmagunkat, azonban rájött a tévedésére és korrigálta. Maslow összegyűjtötte az önmegvalósító emberek tulajdonságait, melyeket olvasva már gyanakodtam, és a teljes skálát az alábbiakkal egészíteném ki:

Az ilyen emberek képesek órákon át úgy belemerülni az adott tevékenységbe, hogy teljesen megfeledkeznek a külvilágról, beleértve önmagukat is. Egyszer csak azon kapják magukat, hogy eltelt x óra és azóta nem ettek, nem ittak és a mosdóban sem voltak. 

Nagyszerűen működnek remete üzemmódban. 

Valóban nem félistenek és nem tökéletesek, de a makacsságuk éppen a pozitív tulajdonságaik közé tartozik, mert hajtja őket. Valóban unalmasak és irritálóak lehetnek egyesek számára, és idesorolnám azt is, hogy sok(k), sőt ijesztőek lehetnek azok számára, akik szembesülnek az eredményeikkel. A sokk hatás alatt lévő emberek nem gondolnak arra, hogy ugyanezt ők is elérhetnék. 

Természetesen utánanéztem az interneten, mennyire igaz a gyanúm, és akiket Maslow tanulmányozott, majdnem mindannyian introvertált intuitívak, és ez nemcsak nekem tűnt fel, hanem a tigerlilyy nevű felhasználónak is a Personality Database-en.  

Az már csak a hab volt a tortán, hogy a Kádár Annamária által is példaként említett személyek (valósak és fiktívek egyaránt) többsége is INTJ vagy INFJ. 😂 Gandhi, Amélie, az Amélie csodálatos életéből (őt INFP-nek tartják, de az Elizabeth Bennetről írt töltelékbejegyzésem végén van egy kép, amin ő is ott van a sok-sok INFJ nő között és múlt héten láttam róla egy videót is), Philippe az Életrevalókból, a Veszélyes kölykök tanárnője, Louanne is tipikus INFJ (ráadásul Michelle Pfeiffer szerintem teljesen önmagát játssza ebben a filmben), és bár A remény rabjait eddig még nem láttam, de meg fogom nézni, mert nagyon kíváncsi voltam, és utánanéztem, a felhasználók szerint Andy Dufresne melyik személyiségtípushoz tartozik, és micsoda meglepetés: INTJ! 😁

Frissítés: Megnéztem a filmet, és a hab a tortán, hogy az Andyt játszó Tim Robbins is INTJ! 😁 Ú, de tudtam már a film elején. 

Még nem tudom, hogy fogom csinálni, de meglesz. És minden rendben lesz.

Molnár Ferenc: A hattyú

Az önmegvalósító személyek rendkívüli emberek, gyakran mégis a hétköznapiság benyomását keltik, mert egyszerűen nincs szükségük arra, hogy bármit bizonygassanak, hogy mások figyelmét felhívják magukra, ezért kerülik a feltűnést, és mernek önmaguk lenni. Az egyéni meglátásokban, a kreativitásban, az aktív életvitelben, a sokoldalúságban, az őszinteségben és hitelességben mutatkozik meg elsősorban az önmegvalósító személy mélységes szabadsága.

Engedd ki a denevéreket!

Szívesen 😘