Idén a Színházi világnapot nem egy drámával, hanem George Sand talán legismertebb regényével, a Consuelóval ünneplem a blogban, melyben a színháznak is fontos szerep jut.
A regényt tavaly januárban kezdtem olvasni, mert ezzel akartam teljesíteni az akkori kihívásom első körét (egy télen beszerzett könyvet kellett elolvasnom az év első két hónapjában).
Egyáltalán nem zavart, hogy a két kötet közel 1200 oldal terjedelmű, mivel elsősorban azért választottam, mert a tördelése (nagyobb betűméret, átláthatóság) miatt akár este tíz után is könnyen olvasható és kíváncsi voltam Consuelóra.
Már az elején tetszett a regény, azonban Almási Kitti irigységről szóló könyve miatt félretettem már az első részt, majd később más könyvek miatt is. Nyáron folytattam, de megint csak félretettem, és februárban határoztam el, hogy most már tényleg befejezem. A halogatás oka nem a regény volt, és ma már nem is bánom, hogy így alakult, mert ezek nélkül a szünetek nélkül nem fedeztem volna fel néhány nagyon fontos dolgot a szereplőkkel kapcsolatban.
A 18. században játszódó regény címszereplőjét, Consuelót tizennégy évesen ismerjük meg, amint a velencei leánykórusban énekel. A spanyol lány, az ekkor már ismert zeneszerző, Nicola Porpora gyámleánya, - aki egyben a kórusban is tanítja -, ereiben cigány vér is csörgedezik (innen az olasz beceneve: zingarella = cigánylány), az apját nem ismerte, ám az anyja maga is énekesnő volt, és Consuelo is gyönyörűen énekel, ami irigységet vált ki jóval szebb, ám kevésbé tehetséges társnőiből.
Consuelo vőlegénye, az ekkor tizenkilenc éves Anzoleto, aki maga is szépen énekel, ám tudását a lánynak köszönheti. A fiú szeretné, ha szerződtetnék (őt, azaz Anzoletót) a San Samuele Színházhoz, hogy sikeres és az anyagi helyzete is biztosított legyen.
Négy évvel később Anzoleto sikeresen mutatkozik be a színház tulajdonosa, Zustiniani gróf estélyén, ahol az ekkor már befutottnak számító, Corilla is fellép. Corilla Consuelóval énekelt a kórusban. A gróf azonban csak Consuelót akarja szerződtetni, hogy elcsábítsa a lányt. Consuelo azonban hajthatatlan, csak akkor szerződik, ha Anzoleto is a társulat tagja lesz.
Consuelo dolgos volt és kitartó, úgy élt a zenében, mint madár a levegőben vagy hal a vízben, szeretett megküzdeni a nehézségekkel, s legfeljebb gyermeki módon gondolt győzelmei jelentőségére, mégis valami végzet hajtotta, hogy minden akadályon áttörve, a művészet titkaiba hatoljon, ahogy a növények csíráját is titokzatos ösztön löki a föld ellenállásán át a fény felé, egyszóval olyan ritka szerencsés természete volt, amelynek a munka csak öröm, igaz pihenés, természetes és szükséges állapot, és akinek a tétlenség pedig, ha egyáltalán tétlen tudna lenni, csupán fáradtság, kóros senyvedés, lassú elhalás volna. De nem ismeri a tétlenséget; látszólagos semmittevése is munka; álmodozása sem csapongó, hanem inkább elmélkedés. Ha cselekedni látjuk, azt hisszük, hogy alkot, pedig csak azt, amit már megalkotott, juttatja kifejezésre.
Consuelo ekkoriban még nagyon naiv, ám Anzoleto és Porpora odafigyel rá. Sajnos, Anzoleto nem az, akinek mutatja magát, így a lány nagyot csalódik benne, és Porporának köszönhetően, Csehországba menekül, ahol a a zeneszerző régi ismerősei, a Rudolstadt család kegyeibe ajánlja a lányt. Consuelo Porporina néven mutatkozik be, és Amélie bárókisasszony zenetanára lesz.
Csakhogy a Rudolstadt család sem nevezhető éppen mindennapinak. A családi kastély az idősebb férfitestvér, az özvegy Christian gróf tulajdona, aki fiával, Albert gróffal és nővérével, a púpos, kanonissza Wenceslavával és egy káplánnal él itt. Öccse, Friedrich báró és leánya, Amélie jelenleg csak vendégek.
Albert gróf harminc éves, jóképű, vagyonos, és ideje lenne, hogy megházasodjon a korabeli elvárásokhoz híven. Menyasszony-jelöltből sincsenek híján, azonban amint az ifjú hölgyek megismerik a grófot, megriadnak tőle. A család szerint Amélie-nek kellene feleségül mennie az unokatestvéréhez, azonban ő is belátja, nem lenne jó választás egyikük számára sem. A fiatal bárókisasszony meséli el Porporinának a család történetét.
" - Igaz - mondta néném -, az ilyen komoly kérő, mint Albert, fiatal koromban engem is inkább elriasztott, mintsem vonzott volna, s még a púpomat sem adtam volna az udvarlásáért."
Ha csak az lenne a probléma, hogy Albert túl komoly! Azonban a fiatal gróf látnoki képességekkel bír, Consuelo érkezését is megjósolja, szereti a zenét, nem érdekli a vagyon, idejét gyerekkora óta a szegényekkel és egy környékbeli bolonddal, Zdenkóval tölti, huszita nézeteket vall, és hisz a reinkarnációban.
A környéken őrültnek tartják, és a családja sem érti. Ráadásul van, hogy napokig nem szólal meg, ill. napokra eltűnik, és ilyenkor senki sem tudja, hol van.
Consuelo érkezése azonban mindent megváltoztat. Azonban a lánynak innen is menekülnie kell, és hosszú út és kalandok sora vár még rá Mária Terézia birodalmában.
A két legszórakoztatóbb szereplő a kastélyban töltött idő alatt Amélie és a kanonissza volt számomra. Amélie-ben egyértelműen felfedeztem a női féltékenységet, amikor észreveszi, hogy unokatestvére vonzódik az egyáltalán nem szép Porporinához, a kanonissza pedig sajátos nézeteket vall azzal kapcsolatban, milyen öltözékben illendő megjelennie egy nőnek egy férfi előtt:
Egyik éjjel Consuelo kopogtat be hozzá, mivel Albert megint eltűnt, és Zdenkót látta a folyosón, aki talán tud valamit, ezért a kanonissza segítségét kéri a kereséshez:
- Egy pillanat, egy pillanat - szólt a kanonissza, aki lefekvés előtt két szoknyáját levetette, s most illetlennek tartotta ruházatát, mivel csak három volt rajta -, így mégsem jelenhetek meg egy férfi előtt, kedvesem.
Az első fejezetekben megismert naiv, ám tehetséges Consuelo a regény során egyre szerethetőbbé vált számomra. Ma azt mondanánk rá: egy igazi self-made woman, hiszen önmagának köszönheti mindazt, amit elért. Consuelo - jó értelemben - igazi művészlélek, aki odafigyel másokra, megvan a saját értékrendje, amely sziklaszilárd, kitartó, jószívű, érzékeny és kedves.
Isten különleges életet szánt neked, nem keresem és nem látom körülményeit, de ismerem célját és végét. Nagy lelked rabja és áldozata vagy, és sosem lesz más jutalmad ebben az életben, csak erőd tudata és jóságod érzése. Szerencsétlen vagy a világ szemében, mégis és mindennek ellenére te leszel a legnyugodtabb és legboldogabb emberi lény, mert a legjobb és legigazságosabb vagy.
A Wikipedia szerint George Sand Consuelót Pauline Viardot énekesnőről mintázta, aki a regény megjelenésekor (1842-ben) huszonegy éves volt és már ünnepelt művész.
 |
| Carl Timoleon von Neff: Pauline Viardot (1842) |
Mivel nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit árulok el, van még egy számomra nagyon szimpatikus szereplő, akivel a második kötetben ismerkedhetünk meg, miután Consuelo elhagyja a Rudolstadtokat.
Consuelo mellett a regény legizgalmasabb szereplője számomra egyértelműen Albert gróf lett, és azt is megértettem, miért volt jó, hogy ekkora szünetekkel olvastam csak el. A Ki kicsoda az irodalmi művekben (Szalay Könyvek, 1998) szerint Albert gróf a romantikus regényirodalom legsokrétűbb szereplője. A fiatal gróf, akinek megvan a saját elképzelése a dolgokról, a gondolkodó és művész, aki közben nagyon is odafigyel másokra - ezért is tűnik el, hogy a nehéz pillanataiban ne legyen a családja terhére, ne lássák olyankor.
Tavaly fel is jegyeztem a neve mellé: HSP (szuperérzékeny)? Nagyon gyanús volt a számomra, majd jóval később bevillant, hogy Albert teljesen Ni-ul beszél, ő is INFJ, ezért nem értik meg! Ezért is olyan sokrétű, azaz komplex a személyisége. (Az olvasás közti szünetek jórészét azzal töltöttem, hogy jobban megismerjem a saját személyiségtípusom, így Albertét is.)
Most már minden világos, ugye? 😉
Ezt a Redditen talált listát elnézve, majdnem mindegyiket kipipálhatjuk (so intense, so weird, so quiet, misunderstood, a so attractive-et is ide vehetjük) a gróffal kapcsolatban.
Emellé jönnek a tipikus ennegramm négyes tulajdonságai is, amik a sztereotípiákat erősítik (a megmentőre vár (bár neki megjósolták, hogy harminc éves lesz, amikor megérkezik hozzá, és Consuelo neve vigasztalást jelent spanyolul), folyton melankolikus és szenved), azonban George Sand itt tökéletesen leírja az INFJ-k Ni-Fe együttműködését még Jung és Katharine Briggs és Isabelle Myers előtt:
A nemes Albert nem gondolt önmagára; szívében nem támadt gyanú, sem féltékenység. Consuelót fenyegeti veszély; mert ez a férfi, akinek tétova pillantása és érzékeny tekintete nem viselte el a napfényt, aki nem látta a formákat és színeket, világos szemmel olvasott a lelkek mélyén, és jövőbe látásának rejtelmes hatalmával a gonosz és agyafúrt emberek legtitkosabb gondolatait is kitalálta. Természetes módon nem tudom megmagyarázni ezt a különös adományát, amely nem mindig nyilvánult meg. Egyes képességei (amelyeket a tudomány még nem vizsgált meg elég alaposan, és nem határozott meg) érthetetlenek voltak hozzátartozói számára, és érthetetlenek annak is, aki most elmondja őket, és e dolgok megítélésében száz év elmúltával sem tudósabb, mint századának nagy szellemei. Albert meglátta vetélytársa önző és hiú lelkét, de nem azt mondta magában: "Ez az én ellenségem"; hanem azt mondta: "Ez az ember Consuelo ellensége".
Milyen érdekes, hogy Albert utolsó mondata ellentmond az enneagramm típusának (legalábbis Richard Rohr és Andreas Ebert szerint), mert aszerint a saját vetélytársának kellett volna az illetőt látnia.
Nagyon kíváncsi vagyok, George Sand kiről mintázta Albertot, mert sajnos nem találtam semmit ezzel kapcsolatban az interneten, viszont itt is tökéletesen leírja az Ni-t, ami eszembe juttatott egy másik mémet. (Albert, ezt hogy csinálod?)
Mit mondott spanyolul? Úgy tudom, kitűnően beszéli ezt a nyelvet, s más nyelveket is, meglepő könnyedséggel tanulta őket utazása közben. Ha megkérdezik tőle, hogyan tud a fejében tartani ilyen sok különböző nyelvet, azt feleli, már születése előtt ismerte őket, egyiket ezerkétszáz évvel ezelőtt beszélte, a másikat, amikor keresztes hadjáraton, meg, sajnos, Isten tudja, hol járt, és most csak fel kell idéznie. őket.
Erős a gyanúm, hogy Consuelo is közénk tartozik, már az első idézetet olvasva is, és ő máshogy használja az Ni-át, mint Albert. Consuelo a művészete tökéletesítésére törekszik, hiszen ebben nőtt fel, és ez kapcsolódik is a mai naphoz.
A beszélgetés az után hangzik el Zustiniani gróf és Consuelo között, miután hallották Corillát énekelni:
- Ez a siker - mondta - semmi ahhoz képest, amilyen a magáé lesz, s csak arra jó, hogy elképzelhesse, milyen diadal várja, ha majd a közönség előtt is úgy szerepel, ahogy előttünk énekelt. Remélem, nem ijed meg attól, amit lát.- Cseppet sem, kegyelmes uram - felelte Consuelo mosolyogva. - Nem félek a közönségtől, mert sohasem gondolok rá. Arra gondolok, hogyan tehetném teljessé ezt a szerepet, amelyet Corilla olyan ragyogóan énekel, de amelyben több is van, nem csak az, amit ő lát benne.- Hogyan? Nem gondol a közönségre?- Nem: a partitúrára gondolok, a szerző szándékára, a szerep szellemére, a zenekarra, amelyben van jó és rossz, az előbbire támaszkodni kell, az utóbbit túlszárnyalni, bármilyen erőfeszítésbe kerül is. A kórusokat figyelem, nem mindig kielégítők, s határozottabban kéne fogni őket; azokra a részekre ügyelek, amelyeknél szükség lesz minden képességemre, tehát erőt kell gyűjtenem számukra. láthatja, gróf úr, mennyi mindenre kell gondolnom, mielőtt a közönségre gondolhatnék, mert a közönség semmit sem tud minderről, és nem is taníthat meg rá.
A Consuelo kalandokban, fordulatokban, érzelmekben és számos nagyszerű gondolatban gazdag regény, amely hol megnevetett, hol pedig elszomorít, de biztosan nem hagyja unatkozni az olvasót. George Sand nagyszerű korrajzot tár elénk, ahol számos korabeli személlyel is találkozunk a zingarella kalandjai során, ill. a színházi világ intrikáiról és mindennapjairól sem feledkezhetem meg, mindezt pedig rendkívül szórakoztatóan. Akadt némi hiányérzetem, ám a regény folytatásában biztosan választ kapok minden megválaszolatlan kérdésemre, úgyhogy hamarosan azt is elolvasom, mert nagyon kíváncsi vagyok Consuelo további sorsára.
Neked jutott osztályrészül, hogy tudasd a világgal, amit még sosem hallott, hogy olyan érzéseket ébressz benne, amilyeneket még egyetlen ember sem érzett.
George Sand: Consuelo I-II.
Eredeti cím: Consuelo
Fordította: Szávai Nándor
622 + 569 (1191) oldal
Palatinus Kiadó, 2004
Pauline Viardot portréje: Wikipedia
.jpg)
Bejegyzések
0 hozzászólás