Dr. Gyarmati Andrea - Szívdobbanások

Gyarmati Andreát gyerekkoromban a tévéből ismertem meg, ő volt a kedves doktor néni, akit az egyik műsor ideje alatt felhívhattak a nézők a kérdéseikkel, és az adás végén elmondta, mely problémákkal keresték a leggyakrabban. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, ma viszont már igen: ő az a típusú orvos, sőt ember, aki már a kisugárzásával is gyógyít. Nem véletlen, hogy ennyire szeretik-szerették a kisebb-nagyobb betegei is.
Annak idején semmit sem tudtam a sportolói múltjáról, sem a családjáról, csak a kedves doktor néni volt, akit ugyanúgy Andreának hívnak, mint engem. Később  természetesen mindezt sikerült pótolni. 

A Szívdobbanásokat 2019 elején olvastam először, és nagyon szerettem. Nemrégiben pedig újra ott motoszkált bennem az újraolvasás gondolata, úgyhogy ismét elővettem. 

Ebben a könyvében egy-egy hosszabb-rövidebb történetet mesél el a jelenéből, a múltjából, melyekből megismerjük a családtagjait, az olimpiai bajnok szülőket: Székely Évát és Gyarmati Dezsőt, a fiát, Hesz Mátét; a nagyszüleit, az osztálytársait, sportolókat, barátokat, ismerősöket és ismeretleneket egyaránt, ill. a gondolatait egy-egy témával kapcsolatban, melyekhez többször egy-egy régi-új fekete-fehér fényképet is kapunk.

   Csupán néhány gondolat mindez, estefelé. Arról, annak kapcsán, amit épp a napokban olvastam.
   Talán csak arra jó, hogy elgondolkozzunk, és jól lássuk egy-egy esemény helyét a teljes történetben. Abban a történetben, amit életnek hívunk és amivel sosem járhatunk rosszul. Se te, se én, se senki. Szerintem. 

Nagyon örültem ezeknek, ugyanis - hozzám hasonlóan - ő is szeret elgondolkodni a dolgokon és nem fél mélyre menni egy-egy témában, legyen szó vallásról, gyereknevelésről, önismeretről vagy az élet dolgaihoz való hozzáállásáról. 






A könyv egy jó értelemben vett sztorizós kötet, melyben nem időrendben, hanem ahogy a szerző eszébe jut egy-egy történet, elmeséli, tud önmagán is nevetni és ami még inkább szimpatikussá teszi: levonja belőle a tanulságokat, tisztában van a saját hibáival, képes belátni, ha tévedett, elgondolkodni rajtuk és tanulni belőlük, fejlődni. Mindezt olyan természetességgel, kedvességgel és őszintén teszi, hogy úgy éreztem olvasás közben, mintha mellettem ülne és nekem mesélne. 

Közben pedig felvállalja a sebezhetőségét (ami sokaknak nem megy, nem merik megmutatni önmagukat, mert jaj, akkor mi lesz?! Mit gondolnak majd rólam mások?!), mely szintén példaértékű. 

Mindig is azon voltam, hogy jól álljak a dolgokhoz, és kihozzam abból, amim van, a legjobbat. Ha így adódott, akkor ez is megfelel.

Külön pozitívum volt számomra, hogy mindig mindenből kihozza a maximumot, és nem panaszkodik. Egyszer sem írja azt, hogy: Jaj, én voltam a szegény anyuka, aki egyedül maradt a gyerekével, mellette dolgoznom is kellett meg tanulni, nyaf, nyaf. Ugyanúgy dolgozott, sőt folyamatosan tanult, minőségi időt töltött a fiával és minden este elkészítette másnapra a vacsorát, hogy főtt étel kerüljön az asztalra. Természetesen a szüleire mindig számíthatott, de így is megérdemli, hogy megemeljük a kalapunkat a hozzáállása előtt. 

Kiemelném még a sportól szóló részeket, hiszen mi, szurkolók, azt szeretnénk, hogy a kedvenceink mindig nyerjenek és ők álljanak a dobogó legfelső fokán, és ha csak ezüstérmet vagy bronzot nyernek, nagyon csalódottak vagyunk. Közben pedig nem látjuk azt a rengeteg, többéves munkát, ami a csak ezüst vagy csak bronz mögött van.


München, 1972 - "csak ezüst"

   És akkor itt kérnék egy lehetőséget mindannyiunk nevében, akiket gyűjteményesen a magyar sportnak szoktak nevezni. Régen és ma. Nem kért rá ugyan senki, de elmondanám, hogyan néz ki ez belülről. Ezek a saját érzéseim, de hidd el, megbeszéltem sokszor a sporttársaimmal, tehát nem vagyok ezzel a hozzáállással egyedül. Sőt.
   Esélyesnek lenni jó.
   Esélytelennek lenni teher.
   Ha bíznak, hisznek benned, az szárnyakat ad.
   Ha érzed a tieid szeretetét, az megacélozza az akaratodat és pluszt ad a küzdelemben. Ezért is nagy dolog a hazai pálya, mert ott testközelből érezhető mindez.
   Egy versenyen lehet nyerni és veszíteni. Hogy ebből aztán mit hozol ki, vérmérséklet dolga, de hogy nem az az oka a vereségnek, ha hisznek benned, erre leteszem, ha kell, a nagyesküt.
   Néha a legnagyobb vereséged a legnagyobb győzelmeddé kovácsolódik, néha egy-egy győzelemtől megbicsaklik az életed, mert túl közel mész a naphoz. Ilyen is van, és az ellenkezője is.
   Nincs ez másképp a valódi Életben sem. Ezért ha adhatok egy jó tanácsot, hozd ki mindenből a lehető legjobbat. Tégy meg mindent a siker érdekében, de lépj tovább, és találj új célokat akkor is, ha nem vált valóra egy dédelgetett álmod.

Nagyon sok közös tulajdonságot fedeztem fel a doktornőben és bennem, mert én sem tudok diétásan lelkesedni (nem így vagyunk összerakva), szerintem is úgy van értelme valamit csinálni, ha azt rendesen csináljuk, abba mindent beleadnunk és az érzelmi intelligencia ugyanolyan fontos, mint az IQ. Sőt, olykor talán még inkább. Hogy csak néhány dolgot említsek. 


Gyarmati Andrea az Utószóban azt írja, reméli, sikerült megnevettetnie, néha meghatnia és elgondolkodtatnia az olvasottak felett. Mindezt tökéletesen sikerült, mert bár emlékeztem néhány történetre, ám most még nagyobb örömmel nyitottam ki a könyvet naponta, mint öt évvel ezelőtt. Elárulom, akkor nem oldaljelölőztem, most viszont számos kék nyilacska került a könyvbe, hogy ezeket a gondolatokat vagy történeteket máskor is könnyen megtaláljam, mert megérintettek, mert fontosak a számomra. Köszönöm, és nagyon kíváncsi lettem az azóta megjelent újabb könyvekre is.

   Hiszem, ha szeretetteljes vagy, mindaz, amit adsz, valamilyen formában visszatalál hozzád. Lehet, hogy nem ott és akkor és főleg attól, akitől nagyon vágynál minderre.
   Mosolyogj, és a világ vissza fog mosolyogni rád, olvasom naponta. Sajnos mára nagyon elcsépeltnek tűnik, pedig nem az. Ja, és soha ne add fel, ezt meg sportolóként elég hamar megtanultam, mert mindig van egy új nap és egy új lehetőség. Attól, hogy sokat mondunk valamit, és elcsépeltnek tűnik, azért még igaz lehet.
   Apu valamikor kislánykoromban azt kérdezte: - Minek örülsz ennyire, kislányom, hogy folyton mosolyogsz? 
   És én már akkor is, vagy akkor talán még jobban tudtam, mindig lehet valaminek örülni. 
   Most például éppen annak, hogy ezt leírtam, és talán jelent számodra valamit.
 
Dr. Gyarmati Andrea: Szívdobbanások
281 oldal
Saxum Kiadó, 2016
2800 Ft
A Tartalomjegyzékben a II. fejezettől kezdve elszámozták az oldalakat, így az innen kezdődő szívdobbanásokat néhány oldal csúszással találjuk meg. 

0 hozzászólás