Az előbb olvastam Markéta e-mailjét, aki felhívta a figyelmemet (köszönöm! :)), hogy az Ulpius immár sokadszorra is megváltoztatta a közeljövőben megjelenő Csokoládés barack borítóját, és végre egy normálisra, sőt, nagyon szépre! De nem dicsérjük meg őket, mert még elbízzák magukat.

Íme:


Ezek szerint eljutott hozzájuk, hogy többen egyszerűen Schwarzkopf-macának (mert olyan szép a haja, hogy minden pasi az ő sorában áll) tituláltuk a korábbi borítókon szereplő hosszú hajú leányzót. És valljuk be, tényleg olyan volt az a borító, mint a Schauma sampon reklámja. Arról nem is beszélve, hogy még mindig a Csokoládé dvd borítójáról levágott Juliette Binoche éppen csokival eteti Johnny Deppet képet is beszúrták a biztonság kedvéért, nehogy a csekély értelmű Olvasók eltévesszék, ugye...

Örülök, hogy az Ulpius is rájött, hogy az Olvasók egyáltalán nem csekély értelműek, és nem csak akkor rendelik elő vagy veszik meg a megjelenés után a könyvet, ha meglátják Juliette Binoche-t és Johnny Depp-et a borítón.

Elvileg egy hét múlva jelenik meg a könyv. Őszintén remélem, addig senkinek sem jut eszébe a kiadónál, hogy egy - ha jól számolom - ötödik borítót tervezzen neki, mert így lassabban kerül ki onnan, mint  ahogy a  Luca széke elkészül...

    Néhány hónapja, amikor szombat esténként a Duna TV-n színházi előadások voltak, egyik alkalommal a Bolha a fülbe került műsorra (hogy a sok közül melyik társulat előadása, arra nem emlékszem). Csak annyit tudtam a darabról, amit a teletexten sikerült elolvasni róla, hogy rengeteg humorral és félreértéssel tűzdelt. Vártam is az esti kezdést, de a teletexten szembesültem a műsorváltozással. Amit csak azért se néztem meg. Ezért is örültem meg, amikor egy hónapja felfedeztem az előrendelések közt könyvformában, és nem volt kérdés, hogy a virtuális kosaramban landol.
      Felhívnám a Kedves Olvasó figyelmét az idézetre, aminek a mindenféle - finoman fogalmazva - korhatáros kereső szavakkal a blogra akadók is valamelyest örülhetnek végre :).

    A három felvonás (az első és a második helyszíne Párizs) egyetlen nap története, mégis annyi minden történik ez alatt a néhány óra alatt! Raymonde egy postán érkezett nadrágtartó kapcsán szembesül azzal, hogy a férje megcsalja. Pedig éppen ő készült megcsalni a férfit! Mindezt legjobb barátnőjével, Lucienne-nel osztja meg, aki nem akar hinni neki. De mi más lehetne a legjobb bizonyíték, mint hogy Chandebise (a férj) jó ideje hanyagolja házastársi kötelességét, ráadásul megérkezik a már említett a nadrágtartó a Tüzes Kandúr nevű hotelből, melynek neve is árulkodó.

LUCIENNE      Ha egyszer nincs bizonyítékod?
RAYMONDE    Nincs bizonyítékom? Te mit szólnál hozzá, ha a férjed, miután eddig teljes gőzzel a férjed volt... egyszer csak... - mintha elvágták volna... Vége! Máról holnapra!
LUCIENNE     (gyönyörrel) Azt mondanám: végre!
RAYMONDE   Mi? Mi? Végre? Így beszél az, aki még nyeregben van! emlékszem én! Tavasszal még sokalltam is! Hű, de fárasztó volt! Már azt mondtam magamban: "Csak egy kis felhő jönne már! Csak egy összeveszés, valami baj, akármi!" Már azon voltam, hogy szeretőt keresek magamnak, csak hogy valami komplikáció legyen.
LUCIENNE      Szeretőt!
RAYMONDE    Persze! Már választottam is!... A nevét persze nem mondom meg... Romain Tournel - tudod, az, akivel tegnapelőtt voltál itt vacsorán. Nem vetted észre, hogy udvarol nekem? Csodálnám! Egy hajszálon múlt, drágám, egy hajszálon, hogy nem lett a szeretőm.
LUCIENNE     Ne mondd!
RAYMONDE  De most már nem is lesz!... Nem kell szerető, nem - mióta a férjem megcsal... vége!
LUCIENNE     Mondhatok valamit?
RAYMONDE  Mit?
LUCIENNE    Te fülig szerelmes vagy a férjedbe.
RAYMONDE  Én?
LUCIENNE     Miért tiltakozol?
RAYMONDE  Mert dühös vagyok. Hogy én akartam megcsalni, az rendben van, de hogy ő megcsal!... Ez disznóság!

   Ekkor Raymonde tervet eszel ki, hogyan csalja tőrbe hűtlen urát. Lucienne segítségével levelet ír Chandebise-nek, akit aznap délutánra a Tüzes Kandúrba hív randevúra, ahol majd tetten érheti. A levél elkészül és el is juttatják a férjhez. Azonban itt kezdenek bonyolódni ez események.

  Megérkezik a korábbi szerető-jelölt, Tournel, Finache doktor, Lucienne borzasztóan féltékeny spanyol férje, de ne feledkezzünk meg Chandebise beszédhibás, ám nőcsábász unokaöccséről, Camille-ről sem vagy az inasról, Étienne-ről és annak feleségéről Antoinette-ről sem.

   És ha ez még nem lenne elég, a második felvonásban végre bepillanthatunk a Tüzes Kandúr életébe is, ami számtalan meglepetést tartogat...


   A kedvenc szereplőm a már említett Camille és a Tüzes macskában szobát bérlő angol, Rugby volt. Utóbbi csak angolul beszél, ami még több kalamajkát okoz, ill. Camille, akinek érthetetlen beszéde számtalan galiba forrása. De a többiek sem hagyják unatkozni az olvasót, ha egy szürke délutánon vagy estén a kezébe veszi. 

 
Georges Feydeau: Bolha a fülbe
Eredeti cím: La puce à l’oreille
Fordította: Mészöly Dezső
128 oldal
Kortárs Kiadó, 2012
1900 Ft

Mióta megláttam néhány hónapja, hogy előbb-utóbb jön a folytatás, tervben volt, a második rész újraolvasása. Elvégre nem árt, ha frissek lesznek az emlékeim. Ráadásul elég régen volt már, amikor három éve a nyári szünetben először került a kezembe.

Ahogy elkezdtem az olvasást, újra magával ragadott. Azt hiszem, most jobban időzítettem, hiszen az első dátum a regényben október 31. csütörtök.

 Október 31-én ismerkedhetünk meg Zozie de l' Alba-val, aki emberek életét lopja el. Zozie ugyanis árgus szemekkel vizslatja már elhunyt emberek postaládáját, melyeknek egyszerűen elemeli a tartalmát és felbontja, amit bennük talál. Nem is gondolnánk, hogy egy-egy postaláda micsoda kincseket tartogat Zozie számára! Elég neki egy bankszámlakivonat vagy egy számla, és voilà, már meg is van az új neve, az új élet, amit megkaparinthat.
Éppen egyik korábbi személyiségének nyomait igyekszik eltüntetni, amikor útja a Montmartre-ra vezet, ahol megpillant egy kamaszlányt egy chocolaterie előtt. A kamaszlány az immár 11 éves Anouk, aki szóba elegyedik az extravagáns külsejű nővel, aki azonnal felfigyel a lány anyjára és húgára.

A Csokoládé óta eltelt öt év alatt Vianne életében gyökeres változások történtek: a legfontosabb esemény, hogy megszületett Rosette, aki azonban más. A kislány nem beszél, kizárólag jelbeszéddel, ill. hangokkal kommunikál és sokszor történetek Balesetek. Vianne - aki most Yanne Charbonneau-ként mutatkozik be - egy ideje már Párizsban él a lányaival, sutba vágta  a kártyákat és a mágiát, így próbál átlagos életet élni. Emiatt is fogadta el a házi ura a nála jóval idősebb Thierry udvarlását. Ebbe az életbe csöppen bele a nyalókacipőben érkező Zozie, akinek tervei vannak a családdal. Azonban Vianne is nyitott szemmel jár:

De kicsoda Zozie?, teszem fel magamnak a kérdést? A szeme messzebbre lát, mint a mosogatásra váró edények vagy a tányér széle alá csúsztatott bankjegy. A kék szemben könnyebb olvasni, de a szakmai fogás, ami oly sokszor volt hasznomra, ha nem is a legjobban, valamiért nála mégsem válik be. Vannak ilyenek, mondom magamban. De akár keserű, akár tej, puha közepű vagy ropogós, a legkeserűbb narancs- vagy rózsakrémes, Manon blanc vagy vaníliás trüffel, még azt sem tudom, hogy egyáltalán szereti-e a csokoládét, még kevésbé, hogy melyik a kedvence.

Párisi kis kávéház,
Túl a Szajna hídján,
Keserű a cigaretta,
A fekete hitvány.
Magam elé bámulok
A csillagos éjbe,
Hátam mögött domborul a
Panthéon sötétje.

Előttem a papiros,
Kezemben a tollam,
Úgy ülök itt, mint a költő,
Aki egyszer voltam.
Még a szívem tele van,
De a kezem fáradt,
Előttem a kalamáris
Örökre beszáradt.

Fejem fölött százszorszép
Tűzben égő reklám
Zöld, piros, kék fényszalagja
Vad szivárványt vet rám.
Lárma, zene, kacagás,
A boulevard hangos...
gondolatom vén házak közt
Messze elkalandoz.

Szűk utcákon, tereken,
Meg-megáll egy percre,
Régi évek emlékeit
Szedegeti össze.
De sok emlék! De sok év!
Jólesik is, fáj is...
Mikor én még legény voltam,
De szép voltál, Páris!

Könnyű volt a szerelem,
Üde volt a hóbort...
Arcok, harcok és kudarcok...
Még a rossz is jó volt.
Tréfa volt a koplalás,
Játék az adósság...
Odaát a Luxembourg-ban
Most nyílnak a  rózsák.

Hova lett, ki akkor nyílt,
A virág a kertben?
Jaj, ha merném... nem merem már,
Amit akkor mertem.
Kenyeremnek a javát,
Rosszát is megettem.
Oly kevés van már előttem,
Annyi sok mögöttem.

Ütött-kopott kalapom
A szememre vágom,
Nincs nekem már mit keresnem
Ezen a világon.
Lassan-lassan kifelé
Megyek is belőle,
Lengetem a zsebkendőmet,
Úgy búcsúzok tőle.

Úgy búcsúzok, úgy megyek,
Hogy vissza se nézek,
Isten veled kis kávéház,
Régi kedves fészek!
Isten veled kopott toll,
Üres kalamáris,
Régen elmult ifjuságom
Temetője: Páris!

A Duna International Kiadó tavaly indította útjára 26 részes Magyar királynék és nagyasszonyok sorozatát, ami szerény véleményem szerint hiánypótló a könyvpiacon, ugyanis olyan nőkről is szó esik egy-egy kötetben, akik valamiért a feledés homályába merültek, pedig többen közülük a  maguk korában letettek valamit az asztalra, ahogy mondani szokás.

 A sorozat 10. kötete, mely a Magyar Múzsák címet viseli a 18. század végére és a 19. századba kalauzolja el az Olvasót, és nemcsak költőink, hanem zeneszerzőink és festőink szerelmi életébe is bepillantást nyerhetünk.

 A kötet nagy részében a költőink, íróink életére nagy hatást tett nőkről olvashatunk. Közülük bár voltak, akik nem múzsaként léteztek a művész életében, mégis rendkívüli volt a jelenlétük vagy éppen az utánuk való epekedés.

 Szó esik többek között Csokonai Lillájáról és a gyűrű-legendáról, Vajda János Ginájáról, Himfy szerelméről, Vörösmarty Laurájáról, Arany János feleségéről és a sokat ostorozott Szendrey Júliáról.

Mindannyian hallottuk már legtöbbjük nevét az irodalomórákon, de mégsem tudtuk meg, hogyan élt Lilla vagy hogyan fejezte be életét Szendrey Júlia, aki eldobta az özvegyi fátylat.

 Az ember tragédiáját sem kell bemutatni senkinek (legalábbis mindenki hallott már róla), az azonban kevésbé ismert tény, hogy Fráter Erzsébet Madách felesége milyen hatással volt Éva alakjára a műben.

Szinyei Merse Pál: Lila ruhás nő

Az irodalmi múzsák után Liszt Ferenc szerelmei következnek, majd a magyar festők ihletői. Megtudhatjuk, miért nehéz például a kiállítók és a restaurátorok dolga egy-egy Munkácsy-festménnyel, ki volt a Lila ruhás nő és milyen kapcsolat fűzte Lotz Károlyt nevelt lányához, Kornéliához.

 Az aktuális múzsát bemutató fejezet rengeteg információval szolgál korabeli forrásokkal (versekkel, levelekkel) kiegészítve, és nemcsak az adott hölgyről és művészről, hanem a korról is. Olvashatunk például a cirkuszról Gina kapcsán vagy George Sandról, aki a kötet két szereplőjének életében is meghatározó szerepet játszott.


Bevallom, picit meglepett a néha kicsit lazább stílus, de ennek oka valószínűleg az, hogy a tizenéves korosztály - aki éppen most ismerkedik költőinkkel, festőinkkel - is bátran kezébe vegye a kötetet és ne érezze úgy, mint ha egy tankönyvet olvasna.

A kiadás igényes, és a képek száma nem megy a tartalom rovására. Nem kell attól félni, hogy egy album került a kezünkbe, amelyben a számtalan képhez csupán néhány soros információ tartozik.

A sorozat májusban elnyerte az oktatást-nevelést segítő kategóriában a Budai-díjat, ezért a fiatalabb korosztály is bátran fellapozhatja.

A kötet végén nemcsak bibliográfiát, hanem a sorozat többi kötetéről is találunk információt.


Szilágyi Rita: Magyar múzsák
Magyar királynék és nagyasszonyok sorozat - 10. kötet
96 oldal
Duna International Kiadó, 2012
1695 Ft
A sorozat a Facebookon

Nagyon szégyellem magam, mert Ady-rajongó lévén eredetileg Krúdy Gyula Adyról írt regényéről terveztem bejegyzést a mai napra. Hiába kezdtem el időben olvasni, egyszerűen nem voltam ráhangolódva és félretettem. De ígérem, később pótolni fogom. Helyette inkább egy verset hoztam a jeles alkalomból, aminek kiválasztásában a most elhatalmasodott Párizs-mániámnak is szerepe volt.


Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz,
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.

Ahogy sokan mások, én is az Angyalok városa c. filmben hallottam erről a regényről. Ennek már több, mint tíz éve, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon megtetszett a címe. Aztán néhány hónapja újra felbukkant, amikor több ismerősöm a Molyról is elolvasta és ódákat zengtek róla. Ekkor érkezett el a pillanat, hogy be kell szereznem. Ezt csak kigondolni volt egyszerű, ugyanis a könyv szinte beszerezhetetlen, vagy ha valahol rá is bukkanunk, annyit kérne érte, mint egy újért. Bevallom, annyi pénzt sajnáltam érte, így nagyon megörültem, amikor rátaláltam erre a gyűjteményre 1600 Ft-ért, és máris a virtuális kosaramban landolt.

Anette von Droste-Hülshoff: Fűben
Fordította: Szabó Lőrinc

 Amikor megláttam ezt a gyönyörű borítót, tudtam, hogy nekem ez a könyv KELL. Aztán megláttam az árát, és kicsit (na jó, nagyon) megijedtem. Aztán megláttam, hogy elértem a +7%-ot a Lírában, így már kicsit nyugodtabb szívvel nyomtam meg az előrendelés gombot, és csak várni kellett, hogy végre megjelenjen.

Ekkor tudtam meg, hogy Nyáry Krisztián ezeket a történeteket eredetileg a Facebookon (amit finoman fogalmazva sem szeretek és e miatt sem vagyok hajlandó visszatérni) tette közzé, ahol hamarosan komoly rajongótábort szerzett magának, így elérkezett az idő, hogy nyomtatásban is megismerjék őket az olvasók.


 A könyv borítója élőben sokkal szebb, valóban igényes kiadás. Úgy bontottam ki a dobozból, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát, elkezdtem lapozni és ámultam-bámultam. Átfutottam a tartalomjegyzéket és nagyon örültem, hogy több olyan író és költő is helyet kapott, akik szóba sem kerültek az iskolában.


 Olvashatunk többet között Tóth Árpádról, Tamási Áronról, Fekete Istvánról, de Gozsdu Elekről vagy a feledés homályába merült Vay Sándorról is. Ahogy azt már más is említette, olyan titkokra derül itt fény, amelyek kimaradtak az irodalomkönyvekből, de az is lehet, hogy a magyartanárok sem ismerték.

Régi friss reggeleim nem fogytak el egészen
még néha villan elém bús napjaim sorábul
egy nap mely mint aranyos kapú, vakítva tárul
s jövők nyílt csarnokait igérgeti nekem;
mikor, mint gyermek előtt az almát, tartja sorsom
a célt, és emeli, hogy ne érjem el, de lássam
s életem vonata áll veszteg únt állomáson:
egyszerre felsüt a nap, s megindul életem.
Ó jéggel béllett barlang! résed nyíl, szomoru szív,
melyen benéz a napfény, és lánggá csurran a jég!
Jön egy nemes tanítvány, és hozza ifju szivét; -
jön messze szeretetről levél, izenet; -
jön szomorú barátom, kit vigasztalni vigasz; -
jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket
- mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked,
s elindítád a lankadt órát, szivemet!
S most úgy peregnek azon percek és másodpercek,
mint dobon a diadal! és életem vonatja
zúg boldog völgyeken át, mert mámor gőze hajtja
és izzó drága szivek fűtik; és fut merészen,
és kattog és kanyarog vígan, ütemre, mintha
nem is tátongana mély se balrul ott, se jobbrul,
amelybe belezuhan talán egyszer, ha fordul...
Régi friss reggeleim nem fogytak el egészen.





Vers: innen. 
Kép: Pinterest

A szokásosnál is vegyesebb lesz az a mostani Mustra, ugyanis ezúttal nem szedtem megjelenés szerint időrendbe a könyveket, hanem szubjektíven csoportosítottam őket (még így is kimaradt jó pár, de majd egy másik alkalommal bepótolom), kivéve két könyvet, melyek a legfontosabbak számomra:

Az Európa  a tervek szerint jövő hónap elején jelenteti meg Nabokov utolsó regényét. Őszintén? Nagyon örülök neki, de ez a borító egy förtelem! Miért kellett szerencsétlent gyászhuszárnak öltöztetni???

Évekkel ezelőtt láttam a filmváltozatot, de csak arra emlékszem, hogy nem tetszett. Tavaly viszont a Cartaphilusnak hála, ismét visszakerült a boltok polcaira a regény. Azt már mondanom sem kell, hogy az első akció alkalmával lecsaptam rá, de eddig váratott magára.

Az első 130 oldal picit kusza volt: több szálon indult a történet, de aztán ezek a szálak szépen lassan összeértek és innentől minden világossá vált.

Az 1920-as években  a Maine állambeli St. Cloud's árvaházban él egy kisfiú, Homer Wells, akinek bár rendszerint sikerül nevelőszülőket találni, Homer mindig visszakerül az árvák közé. Az árvaházban dolgozó, már ekkor sem fiatal Wilbur Larch doktor belátja, a fiúnak itt a helye, esze is van, ezért bevezeti szakmája fortélyaiba. Larch doktor ugyanis szülész, aki fiatalon került St. Cloud'sba, ahol a naponta vonattal érkező nőkön vagy abortuszt hajt végre vagy levezeti a szülésüket, és az újszülöttjeiket elhelyezi az árvaházban, ahol Angela és Edina nővér, ill. a leányszárnyban Groganné gondozza őket, míg otthonra nem találnak.

Larch doktor mottója, hogy hasznosak legyünk a világban, ezért Homer a fiúszárnyban olvas fel esténként a Copperfield Dávidból vagy a Szép reményekből, majd később a leányszárnyban a Jane Eyre-ből, ahol a hatalom egy nála néhány évvel idősebb lány, Farby kezében van.
 
Farby (valamiért neki sem sikerül nevelőszülőket találni) a leányszárny legidősebbjeként tartja rettegésben a lányokat, és kerül barátságba Homerral.

Egy napon azonban, amikor egy ismeretlen fiatal pár érkezik St. Cloud'sba, minden megváltozik. A pár férfitagja, Wally Worthington családja a Tengernéző almáskert tulajdonosa, barátnője, Cuncy pedig Larch doktor segítségét kéri. Mivel mindketten megkedvelik Homert, meghívják a fiút vendégségbe. Az immár húszas évei elején járó Homer Wells számára ekkor nyílik ki igazán a világ, ekkor ismeri meg annak más tájait. Mindezt Farby sem nézheti tétlenül és döntésre szánja el magát.


A főszereplő, Homer életét egészen a negyvenes éveiig, az 1950-es évekig követhetjük nyomon, csakúgy mint Farbyét, az almáskertét és az ekkor már matuzsálemi korú árvaházi dolgozókét. Eközben kitör a II. világháború, ami a három fiatal életét gyökeresen felforgatja.


A kezdeti kuszaság után nagyon szerettem olvasni a könyvet, ami a humort sem nélkülözte. A kedvencem az a rész volt, amikor Larch doktor egy hullát szerez Homernak, hogy a fiú azt tanulmányozza, de az állomásfőnök nincs elragadtatva az ötlettől (többet nem szeretnék elárulni az esetről).

Szívembe zártam az árvaházat, ahol a fiúgyerekek a két nővértől, a lányok pedig Grogannétől kapják nemegyszer nem mindennapi nevüket. Imádtam a kis kópékat, akik kartondobozzal szánkóznak az árvaház melletti domboldalon vagy abban húzza végig  a kisebbet a nagyobb a folyosókon, és akik mindent megtesznek azért, hogy őket fogadja örökbe, ha ismeretlen érkezik St. Cloud'sba.

Az egyik kedvenc szereplőm a kezdetben ellenszenves Farby lett, aki kitartásával és szívósságával mindig feltalálta magát, és sokadszor is elolvasta a Jane Eyre-t, ami végig elkísérte bárhová is ment, és amiből mindig útmutatást kapott.

A másik kedvencem Larch doktor volt, aki mindvégig rendületlenül kitartott az eszméi mellett: nemcsak ingyen ellátta a St. Cloud'sba érkező nőket (akiktől cserébe némi adományt természetesen elfogadott), de emellett belekezdett a St. Cloud's rövid történetébe, mely az évek alatt jelentősen bővült.
A külvilág számára bogaras orvos nemcsak szaktudásával, de a gyerekek iránti szeretetével is kivívja az olvasó szimpátiáját.

Wilbur Larch úgy szerette Homer Wellst, hogy a történelemhamisításig elment, amely tevékenységet, bár kontár módra űzte, fölötte nagyon szeretett és becsült. (Homer Wells aktájának egyik bejegyzését, mely szerint: "Senki és semmi mást nem szeretek úgy, mint Homer Wellst. Ennyi." Larch doktor helytelen hangvétele, pontosabban a történelemhez nem illő hangvétele miatt nyomtalanul eltüntette.)

Homer ugyanígy érez a doktor iránt, aki apja helyett apja, mentora és barátja is egyben. Az árvaház falain belül ő a tipikus jófiú, de mint rangidős ez el is várható tőle. Mindenki - az árvaházon kívül is - a szívébe zárja és igyekszik kerülni a konfliktusokat. A kinti élet azért számos meglepetést és ismeretlen dolgot tartogat a számára. A kívülállók számára talán túlontúl jófiú.
Engem viszont roppant zavart, hogy minden mondat végét megismételte, de az állandó perszézés még jobban. Hogy lehet mindenre azt mondani, hogy persze??? Aztán eljött a pillanat, amikor nem voltam egyedül ezzel az érzéssel és a kisördög nagyon vigyorgott bennem.


Két dologról olvashatunk nagyon sokat a regényben: az abortusz pontos menetéről és az almatermesztésről. Az előbbi taglalásakor az jutott eszembe, hogy minden magát 10-18 évesen nagylánynak érzővel elolvastatnám.
Mindezek mellett kiemelt helyen szerepel a barátság, az emberség és a bizalom is.

Bevallom, kicsit csalódottan csuktam be a könyvet, ugyanis rengeteget olvashattam Homer, Cuncy és Wally életéről, de történt valami (igyekszem virágnyelven leírni), amiről nem tudták, hogy mondják el a másiknak. Erre a pillanatra éveken át készülnek, végül mégsem tudunk meg róla semmit. Úgy éreztem, az író egyszerűen elsumákolta a dolgot. Egyébként tetszett a lezárás, annak ellenére, hogy maradt egy kis hiányérzetem.

A regény végén található szerzői jegyzetek pedig nemcsak hasznosak, de érdekesek is. Pl. megtudhatjuk, John Irving miért ilyen járatos az orvosi szakkifejezésekben.


A filmről: ha nem olvastam volna a könyvet, biztosan nagyon tetszett volna. Ha nem a saját négy szememmel látom az elején, hogy a forgatókönyvet is John Irving írta, talán el sem hiszem. Miért? Mert az alaptörténetet meghagyta, de a többit szépen átírta. Pl. hol van Groganné és Farby? Elég gyenge húzás volt, hogy a szende Mary Agnesből csinált Farbyt. Aztán Cuncy miért lett Candy? Csak néztem nagyokat, amikor meghallottam a gyerekek neveit és nem értettem, ki kicsoda a regényben, mert őket is átkeresztelték. Megértem, hogy 20-30 évet nehéz belesűríteni két órába, de hogy csak két évbe hellyel-közzel bedobni, ami belefér és fontos szereplőket kihagyni???
A film inkább a regény alternatív változata. Annak viszont jó.


John Irving: Árvák hercege
Eredeti cím: The Cider House Rules
Fordította: Pásztor Péter
572 oldal
Cartaphilus Kiadó, 2011
3490 Ft

Azóta fájt a fogam Agatha Christie regényére, mióta tavaly az Európa azzal a gyönyörű borítóval megjelentette. De gyönyörű borító ide, gyönyörű borító oda, ha olcsóbb, de kevésbé szép borítóval is megveheti az ember lánya. Így csaptam le a nyáron végre a regényre, amikor egy akciónak hála rábukkantam.
Vasárnap este kivételesen nem volt más programom, és eszembe jutott, hogy a Story-n éppen Az ABC-gyilkosságok lesz és megnéztem. Azt a regényt már olvastam, és miközben néztem a filmet, az jutott eszembe, milyen jó is lehetett azokon a vonatokon utazni, pláne Poirot társaságában. Így másnap egyértelmű volt, hogy végre levegyem a polcról ezt a könyvet és felszálljak az Orient-expresszre Monsieur Poirot-val.

Poirot-nak Szíriában akadt dolga, ahonnan bebugyolálva indul útnak vonattal Isztambulba, hogy ott töltsön néhány napot turistaként. Azonban mielőtt felszáll a vonatra, felfigyel egy fiatal és csinos nőre, ill. egy úrra, akik szintén vele utaznak. Az egyik állomáson, amikor Poirot is leszáll, hogy megmozgassa berozsdásodott tagjait, véletlenül fültanúja lesz az ifjú hölgy és az ezredes (ő a már említett úr) közti beszélgetésnek, mely nem éppen arról árulkodik, hogy csak az úton ismerkedtek meg.

Hamarosan megérkeznek Isztambulba, ahol Poirot a szállodájába siet, ahol egy távirat várja, melyben azonnal a hazautazását kérik. Poirot kelletlenül lemondja a szobát és megkér egy tisztviselőt, szerezzen neki jegyet az este kilenckor induló Orient expresszre. Pechjére az elsőosztályú jegyek már elkeltek, így kénytelen másodosztályon utazni. Ez különösen meglepő, hiszen tél van és ilyenkor nem sokan mozdulnak ki.
Szerencsére még annyi ideje marad, hogy indulás előtt megvacsorázzon, és közben egy régi barátjába, Bouc-ba botlik, aki a Nemzetközi Hálókocsi Társaság elnöke, ráadásul ő is az Orient expresszel utazik ma este. Vacsora közben Poirot két férfire lesz figyelmes az egyik asztalnál: az egyik fiatal, a másik idősebb, de roppant ellenszenves.

Elérkezik az indulás ideje és Poirot-t újabb meglepetés éri: a hálókocsik már megteltek, azonban egy úr még nem érkezett meg, így kedvenc belgánk az ő helyét kapja meg, amin az étteremben látott fiatalemberrel kénytelen osztozni.

Másnap délben Poirot éppen ebédel Bouc-kal, amikor barátja különös megjegyzést tesz:

- Ó - sóhajtott nagyot. - Ha úgy tudnék írni, mint Balzac! Ezt a jelenetet rajzolnám meg. Körbemutatott a kezével.
- Érdekes gondolat - mondta Poirot.
- Szóval egyetért velem! Azt hiszem, ezt még nem írták meg. Pedig... pedig valósággal kínálkozik a regényes feldolgozásra, barátom. A legkülönbözőbb korú, a legkülönbözőbb osztályokhoz és nemzetiségekhez tartozó emberek vesznek körül bennünket. Három napra összekerültek, bár nem is ismerték egymást. Egy fedél alatt étkeznek és hálnak, el sem szökhetnek egymás elől. És a három nap végeztével elválnak, mindegyik megy a maga útján, és talán soha többé nem látják egymást.
- De tegyük föl - mondta Poirot -, hogy egy baleset...
- Az isten szerelmére, barátom!
-Belátom, hogy a maga szempontjából ez sajnálatos esemény lenne. De azért egyetlen pillanatra mégis csak képzeljük el magunknak. Mert ebben az esetben mindezeket az embereket egyesítené valami. Mondjuk egy haláleset.

Ahogy megígértem, mivel a múltkori kitérő sikeres volt, eljött az ideje egy újabbnak. Ezúttal  Frida Kahlo kedvenc narancsos omlós süteményét készítettem el. Közzéteszem természetesen a receptet is, de lesz hozzá néhány megjegyzésem.

Narancsos omlós sütemény

5 deka liszt, 12 deka margarin, 10 deka cukor, 1 narancs leve és lereszelt héja, 1 tojás sárgája és 1/4 kanál szódabikarbóna.

Habosra keverjük a zsírt a cukorral, és rögtön hozzáadjuk a tojás sárgáját, a narancs levét és lereszelt héját. Ehhez keverjük hozzá lassanként az átszitált lisztet és a szódabikarbónát. Összegyúrjuk a tésztát, és sodrófával fél centiméter vastagra nyújtjuk. 5 centiméteres karikákat vágunk belőle, és zsírozott tepsire rakjuk. 200 fokon pirosra sütjük. Hagyjuk elhűlni, majd meghintjük porcukorral.

Mivel az 5 dkg lisztből készült süti a fél fogamra sem lett volna elég, így rögtön dupla mennyiséggel dolgoztam. A margarinból az egész kockát felhasználtam, mert a csomagoláson ígért 25 dkg sem biztos, hogy megvan annyi. Mindent a recept szerint csináltam, azonban a tészta mindenre hasonlított, csak olyan állagúra nem, amit össze lehet gyúrni, így még bőségesen adagoltam hozzá a lisztet és legalább 1 teáskanál szódabikarbónát. (A recept szerinti kanalat evőkanálként értelmeztem.) Nagy nehezen végre elkezdtem gyúrni és újabb lisztes rásegítés után végre rendesen összeállt! Fogalmam sincs, mennyi lisztet adtam még hozzá pluszban, de a lényeg, hogy végre összeállt rendesen, és nem olyan volt, mint a nokedli vagy a fánk.

A kör alakú szaggató helyett elővettem a képen is látható három kisebb formát: virágot, csillagot és meg nem mondom, milyen alakút. Zsírozás helyett sütőpapírral bélelt tepsiben sütöttem meg a sütiket, de amikor már szépen megsült az aljuk, lejjebb kapcsoltam a sütőt és még néhány percig bent hagytam őket. Így világosak maradtak felül, de belül omlósak. A második adag már kicsit megbarnult és keményebb lett, de kekszes dobozban majd megpuhul.
Szerintem felesleges porcukorral megszórni, mert így is elég édesek.
Narancs helyett citrommal is finom lehet. 

A recept Frida füveskönyvéből van.

Gerald Durrell neve garancia az igényes szórakozásra. Ezért is, és egy kihívás teljesítése kapcsán esett a választásom erre a könyvére.

Míg a legtöbb gyerek rendőr vagy tűzoltó akar lenni, a kis Gerry már ekkor is egy saját állatkertet szeretne. Csak akkor kezdenek furcsán nézni rá, amikor évek múltán sem tesz le az álmáról. Amikor pedig összegyűlik az állatsereglet, melyet a nővére hátsó kertjében helyeznek el, a szomszédok okoznak gondot. Így hát új hely után kell nézni. Ekkor értesülnek Jersey szigetéről, ahol hamarosan végleges otthonra talál az állatkert.