Hermann Hesse - Sziddhárta

Hermann Hesse egyik legismertebb művét, a Sziddhártát évekkel ezelőtt olvastam el egy szombaton. Elővettem a kisregényt, és csak azért is bebizonyítottam magamnak, hogy én is képes vagyok egy nap alatt elolvasni egy könyvet. Igen ám, de ha valaki később megkérdezte volna tőlem, hogy miről szól ez a kisregény és tetszett-e vagy sem, és miért?, bevallottam volna, hogy fogalmam sincs, mert nem emlékszem rá. Ez is az egyik oka, hogy annak idején nem írtam róla.

Mióta tudom, hogy a lass(abb)an olvasók közé tartozom, már nem rendezek olvasási maratont, hanem hagyom, hogy a magam és a könyv tempójában haladjak. Ráadásul ahhoz, hogy most igazán megértsem Sziddhárta történetét, nekem is szükségem volt a saját önismereti utamra, hogy eljussak arra a pontra, ahol akkor voltam, amikor újra levettem a polcról a könyvet.

A bejegyzés bizonyos fokú spoilert tartalmaz, de ehhez szükség volt a megírásához.

Sziddhárta az előkelők kasztjába született, az apja tudós bráhmana, aki maga tanítja, részt vesz a szertartásokon, meditál és vitázik barátjával, Govindával. Azonban Sziddhártának ez nem elég, ő mást keres:

Mindent, mindent tudtak ők, a bráhmanák, és az ő szent könyveik, gondoltak mindenre, a mindennél is többre, alvilág teremtésére, a beszéd, az étkezés, a belégzés, a kilégzés rendezésére, az istenek tetteire - mérhetetlenül sok volt, amit tudtak - de érdemes volt-e mindezt tudni, ha valaki nem tudta azt az Egyet, az Egyetlent, a Legfontosabbat, az egyedül Fontosat?

Ezért egy nap bejelenti a családjának, hogy elhagyja a szülői házat és beáll a samanák (szegény, kolduló szerzetesek) közé, ahová Govinda is elkíséri.

Govinda az a típusú barát, aki mindenben a másikat utánozza, ugyanazt teszi, mint Sziddhárta ~~(az ilyeneket hívtuk gyerekkorunkban utánozó majmoknak)~~.

Sziddhárta azonban a samanák között sem találja meg, amit keres, és ezzel igencsak meglepi barátját:

- (...) Mindazt, amit a mai napig a samanáknál tanultam, megtanulhattam volna, ó, Govinda, sokkal gyorsabban, sokkal egyszerűbben is. Bármelyik, szajháiról hírhedt negyed kocsmájában, az ám, barátom, megtanulhattam volna a kocsisok, a kockajátékosok között is.
(...)
- Ugyan mi az a meditáció? Micsoda a testtől való szabadulás? Vagy a böjtölés? A lélegzet visszatartása? Semmi más, mint menekvés az Én elől, kurta menekvés az Én-lét kínjától, rövid ideig tartó bódulat, amely elnyomja az élet fájdalmát és értelmetlenségét. Ugyanezt a menekvést, ugyanezt a kurta bódulatot találja meg az útszéli fogadóban az ökörhajcsár. Ő sem érzi akkor már az énjét, nem érzi az élet fájdalmait, kurta bódulatra talál. Fölhajtva rizsborát, elszundít, és ugyanarra a megnyugvásra talál, amelyet Sziddhárta és Govinda is meglel, amikor hosszú gyakorlás után menekülve testükből, a Nem-Én-ben időznek. Így van ez, ó, Govinda.

Ez volt az első pillanat, ahol nagyon elgondolkodtam, mert ez így van ma is. Milyen sokan ülnek a képernyő/kijelző előtt, kapcsolgatva vagy görgetve, fordulnak az instant dopaminforrásokhoz (evés, videójátékok, pornó, drogok, alkohol), vesznek meg sokszor teljesen felesleges dolgokat (igen, én is jelentkezem itt a korábbi tizenötödik körömlakkommal és huszadik szoknyámmal), mert addig sem kell szembe nézniük a jelenlegi helyzetükkel, a problémáikkal. És itt ez a Sziddhárta, aki mindezt már jóval előttünk felismerte.

Sziddhárta Govindával kilép a samanák közül, és főhősünk ekkor dönt úgy, szeretné megismerni azt az embert, akit mindenki látni és hallani akar, akinek tanításait nap mint nap többen kezdik el követni: Gótamát, vagy Buddhát.

De hadd figyelmeztesselek, tudásra szomjazó barátom, a vélemények bozótjára és a szócsaták hiábavalóságára. A véleményeken nem múlik semmi, akár jók, akár rosszak, akár bölcsek, akár ostobák, bárki el is fogadhatja, el is vetheti őket.

A találkozás mindkét barátra nagy hatással van, Govinda be is áll a Buddha követői közé. Sziddhárta, bár érzi, hogy van valami Gótamában, amit másban még nem tapasztalt, mégis tovább folytatja az útját.

"Megrabolt engem a Buddha - gondolta Sziddhárta -, megrabolt, de még inkább megajándékozott. Elrabolta tőlem a barátomat, azt, aki eddig bennem hitt, s most őbenne hisz, aki az én árnyékom volt, és most Gótama árnyéka. Viszont megajándékozott saját magammal, Sziddhártával."

Sziddhárta ekkor döbben rá, hogy valójában önmagát kereste mindvégig. De ki is ő valójában? - teszi fel magának a kérdést, és ekkor úgy dönt, megkeresi azt a helyet, ahová tartozik.

Az egykori samana, aki még mindig ágrólszakadt, megismerkedik a híres és gazdag kurtizánnal, Kamalával, akitől a szerelem művészetét szeretné megtanulni. Azonban Kamala nem áll szóba egy ilyen jöttmenttel, Sziddhárta mégsem esik kétségbe:

Tudd meg, Sziddhárta nehezebb dolgokat is kitűzött már magának célul, mint ezek az apróságok, és mégis elérte.

És Sziddhárta el is éri: hamarosan Kamalától tanul és a város egyik gazdag kereskedőjénél, Kámaszváminál kezd dolgozni.

Ez volt az a rész, amikor a legjobban megszerettem Sziddhártát: ahogyan élt, ahogyan a dolgokat látta. Számára a kereskedés, az üzlet, az élet játék volt. Míg Kámaszvámi dühbe gurult egy kútba esett üzlet miatt, Sziddhárta ennek is a jó oldalát látta és pozitívan állt hozzá.

Azonban volt még valami, amit ekkor nem tudott, csak később tanult meg (ezt már nem árulom el), és szerintem, ezt a játékos szemléletet és azt a tudást együtt megtanulva lehet egyensúlyt teremteni az életünkben. Ez az, amit én is szeretnék elérni, és van, amikor egész jól megy, de van, amikor kevésbé.

Ha most felteszed a kérdést: Miért tetszett ez a kisregény?, meg tudom válaszolni. Azért szerettem és szeretem Sziddhártát, mert nem alkuszik meg. Nem fogadja el úgy a dolgokat, ahogy a többiek, kérdéseket tesz fel, gondolkodik, nyitott, kíváncsi, türelmes, céltudatos, egészséges önbizalma van és kiáll magáért, képes az önreflexióra és a tanulásra. Sok olyan tulajdonsága van, ami inspiráló, és megtaláltam a közös pontot is bennünk:

Egyszer azt mondta Kamalának: - Te olyan vagy, mint én, más vagy, mint a legtöbb ember. Kamala vagy, senki más, és valahol mélyen csönd és menedék van benned, ahol otthon érezheted magad, amire én is képes vagyok. Kevesen vannak, akik erre képesek, pedig mindenkié lehetne ez a tudás.
- Nem minden embernek adatott bölcsesség - mondta Kamala.
- Nem - szólt Sziddhárta -, nem ezen múlik. Kámaszvámi van olyan bölcs, mint én, még sincs menedék a lénye mélyén. Másokban pedig megvan ez, olyanokban akik értelmüket tekintve kisgyerekek. A legtöbb ember olyan, Kamala, mint a hulló falevél, melyet a szél fúj és lebegtet - csak ring a levegőben, s végül földre hull. De vannak mások, kevesek, akik olyanok, mint a csillag, kijelölt úton haladnak, a széljárás nem éri el őket, magukban hordják törvényüket és útjukat.

Hermann Hesse kisregényét most valóban jókor olvastam. Elgondolkodtatott, önreflexióra buzdított (pl. számomra egy sajátos nirvána az, amikor már teljesen higgadtan nyitom meg a könyves hírleveleim és nem akarom a benne lévő könyvek legalább felét megvenni.), sok fontos gondolattal és felismeréssel gazdagított, és megerősített abban, hogy jó úton haladok az (önismereti) utamon.

Mindenkinek van varázsereje, mindenki elérheti céljait, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni.

A kisregény több filmhez is inspirációként szolgált, de ahogy kicsit jobban megnéztem őket a különböző oldalakon, amiket a kereső talált, az 1972-ben készült Siddharta c. film épül valóban rá.