"Ez az eset megdolgoztatja az agysejtjeinket."

Azóta fájt a fogam Agatha Christie regényére, mióta tavaly az Európa azzal a gyönyörű borítóval megjelentette. De gyönyörű borító ide, gyönyörű borító oda, ha olcsóbb, de kevésbé szép borítóval is megveheti az ember lánya. Így csaptam le a nyáron végre a regényre, amikor egy akciónak hála rábukkantam.
Vasárnap este kivételesen nem volt más programom, és eszembe jutott, hogy a Story-n éppen Az ABC-gyilkosságok lesz és megnéztem. Azt a regényt már olvastam, és miközben néztem a filmet, az jutott eszembe, milyen jó is lehetett azokon a vonatokon utazni, pláne Poirot társaságában. Így másnap egyértelmű volt, hogy végre levegyem a polcról ezt a könyvet és felszálljak az Orient-expresszre Monsieur Poirot-val.

Poirot-nak Szíriában akadt dolga, ahonnan bebugyolálva indul útnak vonattal Isztambulba, hogy ott töltsön néhány napot turistaként. Azonban mielőtt felszáll a vonatra, felfigyel egy fiatal és csinos nőre, ill. egy úrra, akik szintén vele utaznak. Az egyik állomáson, amikor Poirot is leszáll, hogy megmozgassa berozsdásodott tagjait, véletlenül fültanúja lesz az ifjú hölgy és az ezredes (ő a már említett úr) közti beszélgetésnek, mely nem éppen arról árulkodik, hogy csak az úton ismerkedtek meg.

Hamarosan megérkeznek Isztambulba, ahol Poirot a szállodájába siet, ahol egy távirat várja, melyben azonnal a hazautazását kérik. Poirot kelletlenül lemondja a szobát és megkér egy tisztviselőt, szerezzen neki jegyet az este kilenckor induló Orient expresszre. Pechjére az elsőosztályú jegyek már elkeltek, így kénytelen másodosztályon utazni. Ez különösen meglepő, hiszen tél van és ilyenkor nem sokan mozdulnak ki.
Szerencsére még annyi ideje marad, hogy indulás előtt megvacsorázzon, és közben egy régi barátjába, Bouc-ba botlik, aki a Nemzetközi Hálókocsi Társaság elnöke, ráadásul ő is az Orient expresszel utazik ma este. Vacsora közben Poirot két férfire lesz figyelmes az egyik asztalnál: az egyik fiatal, a másik idősebb, de roppant ellenszenves.

Elérkezik az indulás ideje és Poirot-t újabb meglepetés éri: a hálókocsik már megteltek, azonban egy úr még nem érkezett meg, így kedvenc belgánk az ő helyét kapja meg, amin az étteremben látott fiatalemberrel kénytelen osztozni.

Másnap délben Poirot éppen ebédel Bouc-kal, amikor barátja különös megjegyzést tesz:

- Ó - sóhajtott nagyot. - Ha úgy tudnék írni, mint Balzac! Ezt a jelenetet rajzolnám meg. Körbemutatott a kezével.
- Érdekes gondolat - mondta Poirot.
- Szóval egyetért velem! Azt hiszem, ezt még nem írták meg. Pedig... pedig valósággal kínálkozik a regényes feldolgozásra, barátom. A legkülönbözőbb korú, a legkülönbözőbb osztályokhoz és nemzetiségekhez tartozó emberek vesznek körül bennünket. Három napra összekerültek, bár nem is ismerték egymást. Egy fedél alatt étkeznek és hálnak, el sem szökhetnek egymás elől. És a három nap végeztével elválnak, mindegyik megy a maga útján, és talán soha többé nem látják egymást.
- De tegyük föl - mondta Poirot -, hogy egy baleset...
- Az isten szerelmére, barátom!
-Belátom, hogy a maga szempontjából ez sajnálatos esemény lenne. De azért egyetlen pillanatra mégis csak képzeljük el magunknak. Mert ebben az esetben mindezeket az embereket egyesítené valami. Mondjuk egy haláleset.