Fenyőerdőn mentem keresztül, karácsony estéjén egyedül. Egyszerre csak csöngetnek valahol a közelben. A ropogós-tiszta havon szállott a kis csöngettyűhang és nekem el kellett mosolyodnom, olyan kedvesen szólt.

   Nézek arrafelé, hát kis csöngettyűk jönnek, táncolnak a hóban ezrével. Némelyik egyedül illegeti magát a csöpp ezüstszoknyában, másik párjával ugrál, a legtöbbje százával csomóba verődve gurul, cincogva nevet, a csomóról leszakad egy-kettő ügyetlen, az utána szalad a gomolyagnak, futtában rázza magát és cseng. Rengeteg sok volt, mind fehér volt és fényes: köztük olyan kicsi is, mint egy borsószem héja. Fénylettek az úton és mint valami muzsikás, cincogó áradat, úgy folytak felém.

   Megyek közöttük, nevetek rájuk, kiérek az erdő szélére, hát látom, hogy a nagy hegy egész oldala tele van velük, felülről a tetőről áradnak lefelé, nem is ezrével, hanem milliójával, rajzanak, folynak, gomolyognak és pengve-csengve cincognak, hogy tele van velük a levegő.

   Kivilágosodott tőlük a fehér éjszaka. Csupa kis fénylő, nevető ezüstkisasszony. Már tudtam, mi ez.

   Ő fenn jött a hegygerincen, előtte rohant a számtalan kis hang, sodródott le a gerincről jobbra-balra a hegyoldalon. Utána millió kis gyertyaláng jött, gyertya nélkül, katonás sorban, lenn a földön. Csupa kis sárga viaszgyertyaláng -  képzeld úgy, hogy egy nagy mezőn egyszerre csak minden fűszálnak apró lánggal meggyullad a hegye és a rengeteg sok kis láng megindul és megy, megy a kivilágított mezőn. Mondom, én már tudtam, mi ez. Mert földi királyok nem járnak ilyen kísérettel.

   Megszólal és azt mondja: 

   - Sok kis karácsony van, tiszteld azokat is.

   Én már akkor arcommal a friss havat érintem, csak úgy nézek fel aztán, isteni jókedvben.

   Azt hittem, vele találkozni szent rémület, áhítatos ijedelem. De nem, most érzem, hogy nem. Fényes, égi vidám derű jár a lelkemben, hallatlan nagy jókedvem van, hitetlenül örülök és nevetek.

   Azt mondja: 

   - Most, hogy itt járok, születik valaki. Tegnap is született valaki, holnap is születik valaki. Nem tudhatod, tegnap született-e a világ legnagyobb költője, holnap születik-e a titkok legnagyobb megoldója. Mindennap karácsony van, csak ti nem tudjátok. Mindennap születik valaki, aki arra van hivatva, hogy megváltson benneteket.

   Nem felelek, édesen remeg a szívem. A szememet a földre sütve állok ott és boldogan mosolygok.

   Azt mondja: 

   Azon a napon, amikor Galilei született, senki sem tudta, hogy egy kis karácsony van. A ti nagy költőtök, Shakespeare is csak született egyszer. Ez is egy kis karácsony volt. És kis karácsony a Rafael születésének a napja is. Ahol egy asszony sír és egy gyermek születik, ott mindig hajtsd meg egy kicsit a fejedet, mert nem tudhatod, nem karácsony napja van-e. Ne utóbb, ne csak később, ne csak a mártírium után keresgéljétek ki a szép születési napokat. Mindennap karácsony van, ha kicsi is.

   Elment, már nem volt ott, mire megint fel akartam rá emelni a szememet.

   Már akkor ott állottam a piciny lángok tengerében, amely körülvett jobbról-balról, elölről-hátulról, ameddig csak eltudtam látni. A csöngettyűk, azok elöl mentek, azokat már nem lehetett látni, csak szerény, kellemes kis hangjuk repült a szél szárnyán alig hallhatóan. 

   Megállottam és vártam, amíg a gyertyátlan lángok rengetege elhalad mellettem. Egyre kisebb lángok jöttek. A végén már akkorák voltak, mint egy gombostű feje, de még akkor is szabályos sorokban mentek, volt vagy egy mérföld egy ilyen sornak a hosszúsága. Aztán még kisebbek jöttek, olyan kicsinyek, hogy le kellett hajolnom a földre, hogy láthassam őket. Ezek már akkorák voltak, mint egy varrótű letört hegye. Aztán nem is tudtam, mikor van vége a menetnek, olyan lassan, olyan finoman fogytak el. A legutolsókat már nem láttam, csak sejtettem. Mint valami kis pára, úgy húzódtak.

   Nem is tudom, mikor lett végük.

   Aztán, mikor megint egyedül maradtam a sötét hegyoldalon, hátranéztem. Nagyon messze voltak már tőlem. Csak fényes ködöt láttam vonulni a hegygerincen, valami világos fátyolt, ami letakarta a hegy egész tetejét. Messziről így látszottak a kis halvány lángok.

   Sokáig néztem, egészen addig, amíg el nem tűntek ott, ahol a hegyhát végződött. Még néztem azért utánuk sokáig.

   Egyszerre csak látom, hogy a szomszéd hegyoldalon világosodni kezd a hótakaró. Lassan mennek fölfelé a másik hegyre.

   Így jártak a téli éjszakában a hegyeken át az egyikről a másikra, egyre messzibb ormokon fénylettek végig.

   Addig álltam ott, amíg fel nem jött a nap. De addig mindig, bár egyre halványabban, egyre kevésbé láthatóan mentek, mentek, Lengyelország felé mentek át a hegyeken, elöl a csöngettyűk, hátul a pici tüzek mezeje, fáradhatatlanul a sötét éjszakában, át a nagy hegyeken, a nagy hegyeken át. 

(Az Érdekes Újság, 1915. 41. sz.)

   

A novellát a Karácsonyi Legenda (Magyar Könyvklub, 1994) c. antológiából választottam, a képet pedig a Freepiken találtam és szerkesztettem .