Megdermedt szív

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled.