A mi életünk

 

A második kisregényben a huszonhat éves Yannt ismerhetjük meg. Ő is tipikus mai fiatalnak mondható: elvégezte az egyetemet, de nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, így háztartási robotok bemutatásával foglalkozik, a barátnőjével él, aki éppen elutazott. Majd egy este minden megváltozik: Yann a folyosón egy szekrénnyel találja szembe magát, amit segít felvinni a fentebbi szomszédoknak, és bár ezt az estét nem így tervezte, de egy olyan világba csöppen, amit eddig nem ismert, sőt el sem tudta képzelni, hogy ilyen is létezik, hogy így is lehet élni.

És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentételezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget hozó gyakornoki állások nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs mailek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek.
(...) Igen, mindig megbízható voltál, egész életedben nem dobtál a földre egyetlen papírt sem, soha nem tetted fel a lábad a szemközti ülésre, még akkor sem, amikor nagyon késő volt, és senki sem volt a kupéban, van egy diplomád, szabályosan szerezted, de sajnos, nincs szerencséd, ez van. A te számodra nincs munka.
Nem, nincs. Nem mondták neked, biztos vagy benne? Érdekes... Talán beszélj a szomszédasszonnyal.
Hé, kisfiam! Ébresztő! Válság van!
Ne szakmát tanulj, hanem hallgasd a híreket, legalább nem veszítesz annyi időt!
Hogy mi? Nem érted? Várj, ne mozdulj, kiscicám, összefoglaljuk a helyzetet.
Fiatal vagy, európai vagy, kedves vagy?
Akkor megszívtad, barátom!

Hogy milyen ez a két kisregény? Ez bizony maga az ÉLET. Igen, Kedves Olvasó, így, csupa nagybetűvel. Nem egyszer éreztem azt, hogy a saját gondolataimat olvasom és azt gondoltam közben, hogy ez az Anna Gavalda egy zseni! Ez a nő nem csak néz, lát is. Látja a mai fiatalok helyzetét, a közösségi és mindenféle egyéb oldalak mögé képes látni, átérzi mindazt, amit egy mai fiatal átél. Mert anélkül nem tudott volna két ilyen történettel előrukkolni. Ez a két történet pedig nemcsak szembesít a valósággal, az ÉLETtel, de talán lesz, akit elgondolkodtat és ő is mer változtatni. Az idősebbeket pedig szintén elgondolkodtatja és talán ők is kezdik megérteni, hogy nem is olyan egyszerű ma fiatalnak lenni, mint az ő idejükben volt, és talán ezentúl nem ítélkeznek olyan könnyen a mai fiatalságon és nem rúgnak beléjük még egyet a "kedves" szavaikkal.

Bloggerinaként pedig elmondhatom, hogy Mathilde szavai még inkább megerősítettek abban, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítok az internetnek és a való világnak:

És a Facebook, az nem üres ábránd?
És a Meetic? És az Adopte? És az Attractive? És az összes hülye társkereső oldal? Az összes szánalmas üst, ahol a magányotokat kevergetitek két képreklám között, a lájkok, a képzeletbeli barátok hálózata, a szemmel tartott közösségek, a védtelen, nyájban nyomuló, fizetős testvériségek hálózata, amelyek iszonyatosan gazdag szerverekhez kötősnek, azok vajon micsodák?
És az állandó lázas izgalom... A folyamatos hiányérzet, a telefonotok, amit egy percre sem hagytok békén, a képernyő, amit állandóan kioldotok, az életek, amiket azért vásároltok, hogy tovább játszhassatok, ez a nyitott seb, lefolyónyílás, állandó szorítás a zsebetekben... Ahogy egyfolytában azt nézegetitek, nem hagyott-e valaki a számotokra néhány szót, egy rövid üzenetet, egy jelet, egy visszajelzést, egy megjegyzést, egy... bármit.
És ez a "valaki" bárki és bármi lehet, attól a pillanattól kezdve, hogy hozzátok szól, megnyugtat, és azt sugallja, hogy elevenek vagytok, hogy léteztek, hogy számítotok valakinek, de mivel nem ismer, úgy mellékesen bármikor bepróbálkozhat valami szarsággal.
Ezek a szakadékok, ezek a káprázatok, ezek a kódolt vonalak, amelyeket a metróban simogattok, azonnal eltaszítanak titeket, mint egy darab szart, amint nincsen "neki" térereje. Ezek az élvezetek éppen saját magatoktól választanak el benneteket, és leszoktatnak arról, hogy magatokra gondoljatok, hogy magatokról álmodjatok, hogy párbeszédben maradjatok az igazi valótokkal, hogy megtanuljátok megismerni önmagatokat, vagy újra ráismerni önmagatokra, nézni a többieket, ismeretlenekre mosolyogni, meglesni az embereket, flörtölni velük, lenyűgözni őket, sőt dugni velük!, de mindennek az illúzióját nyújtják nektek, azt az érzést, hogy az egész világot ölelitek.

Mindkét kisregényt nagyon szerettem, de Yann története volt az, ami hozzám a legközelebb állt. Mert az én életem is sok ponton egyezik az övével és bár nem tudom, mit hoz a holnap, de hozzá hasonlóan úgy érzem, jól döntöttem, amikor meghoztam egy számomra nagyon fontos döntést.

Csak a második olvasmányom volt az írónőtől, de biztos vagyok benne, hogy ezek után el kell olvasnom Anna Gavalda minden művét. Mert szókimondó, mert őszinte, mert egyszerűen jó olvasni és nem akarja megmondani a tutit, csak szembesít a valósággal, az ÉLET buktatóival és elgondolkodtat. Hogy lehet ezt másként is csinálni, és érdemes megpróbálni. Mert jól is elsülhet. (Ezért a nyomdahibákat is megbocsátom.)

Az olyan embereket, akik tudják, és elmagyarázzák neked az életet, irtani kell, mint a gazt.