Mióta újraolvastam a meséket, megfigyeltem, hogy minden olvasmányomban keresem a közös pontot a szereplőkkel, és az Átkozott boszorkákban többekkel is sikerült megtalálnom a közös nevezőt.
Az Owens család kétszáz éve él Massachussetsben, és ha valami baj történt a városban, annak csakis ők lehettek az okozói. Az egyik ősük, Maria építtette azt a házat a Magnólia utcán, mely ma is a család otthonául szolgál. Itt él a két testvér, Frances és Jet, akik nagyon jól elvannak magukban, kertészkednek, saját napirendjük és étrendjük van, amikor egy nap minden megváltozik.
Mivel ők az egyetlen hozzátartozói árván maradt unokahúgaiknak, Sallynek és Gilliannek, befogadják a két kislányt.
Sally tizenhárom hónappal idősebb húgánál, és az egyetlen közös bennük, az Owens nők szürke szeme. Egyébként a két lány tűz és víz: Gillian szeret lustálkodni, édességet majszolni, lefizeti nővérét, hogy írja meg a leckéjét, míg Sally rendszerető, takarít, vacsorát főz és mos, szeret az ablakmélyedésben üldögélni, olvasni.
Gyerekkorukban mindenki csúfolta őket és nem álltak szóba velük, így a különbségek ellenére a két kislány örök szövetségesre talált egymásban:
Éjjel és Nappal - így nevezték őket a nagynénik, és bár egyik lány sem nevetett a kedves kis tréfán, melyet egyáltalán nem találtak viccesnek, a benne rejlő igazságot felismerték, és előbb megértették, mint a legtöbb testvérpár, hogy a hold örökké féltékeny a nap melegére, ahogy a nap is örökké vágyik bizonyos mélységre és sötétre. Megesküdtek életre-halálra, hogy megőrzik egymás titkait, akkor is, ha az csak a macska farkának meghúzása volt, vagy az, hogy eltűnt néhány gyűszűvirág a nagynénik kertjéből.
Bár mindenki furcsa szemmel tekint a Magnólia utcai ház lakóira, mégis vannak nők, akik alkonyattájt felkeresik a néniket, hogy segítsenek megoldani női bajaikat. Leginkább szerelmi varázslatot kérnek tőlük, mellyel magukhoz láncolhatják a szerelmüket. Ilyenkor a nénik felküldik a szobájukba a kislányokat, akik visszaosonva, a lépcsőről lesik a varázslást, és a kétségbe esett nőket látva, megfogadják: ők sosem lesznek szerelmesek.
Múlnak az évek, Gillian kamaszként felfedezi, szépsége milyen hatással van a fiúkra, és tizennyolc évesen megszökik. Sally otthon marad, ő is férjhez megy, megszületnek a lányai: Antonia és három évvel később Kylie, majd megözvegyül, magába zárkózik, végül úgy dönt, ő is maga mögött hagyja addigi életét és New Yorkba költözik, ahol végre normálisan élhet. Mert Sally már kislánykora óta másra sem vágyott, mint hogy úgy élhessen, mint mások, hogy ne mutogasson ujjal rá senki.
Mindegy, hogy mit gondolnak mások. Mindegy, mit szólnak. Van úgy, hogy el kell szabadulni otthonról. És van úgy, hogy ha menekül az ember, éppen a helyes irányba tart.
Bár a nénik szerint így sem fognak megoldódni a problémák (és Seneca is ezt írja az egyik Erkölcsi levélben), ebben nem teljesen értek egyet. Mert a környezetváltozás igenis jó hatással lehet ránk, ha kiszakadunk egy mérgező/negatív környezetből, amelyben nem érezzük jól magunkat.
Úgy tűnik, Sally valóban normális életet élhet, amikor egy nap újra felbukkan Gillian, és a segítségét kéri.
Nyolc éve azt írtam, annyira tetszett a könyv, hogy három nap alatt elolvastam. Most még jobban tetszett, és most nyolc napig olvastam. Miért? Mert ezúttal teljesen más szemmel és mentalitással olvastam, és nemcsak néztem, hanem láttam is. Ahogy a bevezetőben írtam, több szereplővel is megtaláltam a közös pontot.
Sokkal jobban megértettem Gilliant és Sallyt, megértettem, miért viselkedtek úgy abban a pillanatban, miért választották azt az utat. Felfedeztem, hogy Kylie is szuperérzékeny, ahogy én is, és ezért hatnak rá mások érzései, mert ő is öntudatlanul átveszi őket. Nemrég velem is megtörtént, hogy napokig nem éreztem jól magam (Kylie szerencsésebb, rá csak egy napig van hatással egy másik ember, de még az is bőven elég), amikor rájöttem, hogy kitől és mit vettem át és hurcolok még mindig magammal. Szerencsére ez ellen is lehet tenni.
Rájöttem, hogy ez a regény sokkal több, mint egy boszorkányos történet az Owens nőkről, akik ha férjhez mennek is, megtartják a nevüket és a lányaik is az ő családnevüket öröklik. Sokkal több némi szerelmi és egyéb varázslatnál. Ahogy a fülszöveg írja, Alice Hoffman valóban mélységes emberismerettel rendelkezik, és ez végig érezhető.
Bevallom, a nénikkel nem mindig értettem egyet, mert Antoniának túl sok mindent megengedtek a húgával szemben, míg együtt éltek, és bizonyos esetben meg kell húzni a határokat.
Ellenben nagyon tetszett, hogy kamaszként mindkét lány, Antonia és Kylie is egyre jobban megérti egymást. Antonia Gillianre hasonlít, ám később megismerjük egy másik oldalát is. Kylie viszont teljesen az ellentéte, a magasságával és hogy nem olyan, mint a korabeli lányok, ki is lóg a sorból, így nem csoda, hogy csak egy barátja van, a különc Gideon. Vele viszont tökéletesen megértik egymást.
Szerettem a Sally lányainak jellemfejlődését, ahogy a két idősebb Owens nővérét is. Sally és Gillian megtanulja, hogy nekik is lehetnek igényeik az életben, nem kell mindig másokat maguk elé helyezni. Sőt, van, aki számára ez teljesen természetes, és végre elhiszik, hogy ez így jó. És ahogy a nénik tartják, jónak lenni nem biztos, hogy olyan jó. Arra gondolok, hogy nem kell mindig jó kislányként/kisfiúként viselkedni, másoknak megfelelni, és ebben tökéletesen egyetértek velük. Erre biztatták kamaszként Sallyt is:
A nénik biztatták, hogy ne legyen ennyire jó. A jóság véleményük szerint nem erény, hanem gerinctelenség és alázatosságnak kendőzött félelem. A nénik szerint fontosabb dolgok is vannak a világon, mint a porcicák az ágy alatt vagy a verandára hullott száraz levelek. Az Owens család nőtagjaitól távol álltak a konvenciók; önfejűek és akaratosak voltak, és olyanok is akartak maradni.
Alice Hoffman regénye nemcsak tökéletes kikapcsolódás, hanem elgondolkodtató és tartalmas olvasmány is egyben, melyben egy csipetnyi varázslat is helyet kapott. Örülök, hogy ismét néhány napot tölthettem az Owens család nőtagjaival, akiket ezúttal sokkal jobban megismertem és megszerettem, és biztosítottak róla, hogy én is jó úton járok.
Mindketten mindig ugyanazt kívánták azokon a forró, magányos éjszakákon a nagynénik házának tetején ülve. Hogy egyszer majd a jövőben, ha felnőnek, és felnéznek a csillagokra, ne kelljen félniük semmitől. Ez az az éjszaka, amelyre vártak. Most lett jelenné a jövő. És maradhatnak benne, amíg csak kedvük tartja, amíg az utolsó csillag fénye is meg nem fakul, de maradhatnak azután is, mikor már tökéletesen kék az ég délben a fejük felett.
Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Eredeti cím: Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
272 oldal
Palatinus Kiadó, 2007
Kép: AccessOnline
Bejegyzések
0 hozzászólás