Vers hétfőn ~ Ada Negri - Piazza di San Francesco Lodiban

Rád gondolok, te édes, ifjú freskó,
ha honvágy jő rám, mint a ritka tömjén:
déli óráknak forró, tiszta csöndjén
te szép, fehér Piazza San Francesco.

Köveid közt úgy nő a fű, akár mint
temetőben a gyom. Nincs itt semmi árny.
Napfény van és csönd. Egy lépés. Fecskeszárny
mit Ő az égre könnyű kézzel ráhint.

Szakasztott azt a mély békét hozod rám,
mit egykor itt oly nagy kortyokban ittam,
és azt a csókot öreg falaidban,
mit rádcsókol a fényes, zöld borostyán.

Öreg templom - te kórház, ott melletted -,
mely egyszerű és isteni vonalban
karcsún íveltél, mint zene a dalban,
s az opál eget boldogan nevetted,

ó, régi templom színe és zenéje,
cseppentett méz, jaj, szívem belereszket
még ma is - egyre mélyebbről izenget
legszebb időmnek tünde, tiszta fénye.

Bús orgonádnak mély zengése lassan
kúszott a karcsú, longobárd csúcsívre,
fönn szétterült, majd idebenn, a szívbe'
csillaggá s széllé röppent szét a dallam.

Misztikus pecsét eszméletem zárján -
innen. van tán, hogy mindig is szerettem
az elhagyott és szürke és kietlen
házakat, ahol félelmesen, árván

a Titok alszik; és a négyszögű, szép
kis klastromudvart, amely csupa zöld fény,
a portikuszt, hová a Nap betörvén,
a költők lelke álmodón terül szét;

bús romokat, mik némán omlanak, bent
nem járja más szó, csak mit ők beszélnek,
halott álmok és holt rózsák - a szélnek...
s a többi néma, néma, néma, nagy csend.






Vers: Babelmatrix
Kép: Geoplan