Belerúgok ezekbe a húsos levelekbe öltözött fákba.

De várjatok!

A fa szó nem fát jelent,
csak az árnyék pillanatát,
s a nap szó nem égeti meg a kezet.
És máig nem láttam repülni a fülemüle szót.


Ó, ha papírra tudnám ragasztani a madarak énekét,
igazi trilláikat ízekre szedve,
s ama alkotó nap-kezet,
mely kitalálta a virágokat.


De nem.
Mindig ugyanazok a köd-csapóajtós
szavak.


Mindig a beletörődés abba, hogy a Költészet
mágikus híd a semmibe.





José Emilio Pacheconak

Kitárom az ablakot
                            amely
sehova se nyílik
                         A befelé
nyíló ablakot
                      A szél
kiszámíthatatlan
                          forgó
homok-vár-tornyokat kavar
                                  Háznál
magasabbakat
ezen
a lapon
Ledőlnek és fölmagasodnak
S mielőtt bármit
                      mondanának
egyetlen lapozással
                 a semmibe tűnnek


Visszhangok viharzása
                        vágyak ihlette
saját fordulatok
                                  Most
egy másik térre nyílva
                               Nem azt
mondják amit mi mondunk
                 mást mindig mást
és mindig ugyanazt
                      A vers szavait
nem mi mondjuk
           A vers mond minket


Versek:
José Gomes Ferreira
Octavio Paz
Kép: Focus.it