Mint a legtöbben, én is középiskolásként találkoztam először Kafka műveivel, egészen pontosan Az átváltozással, amit részletesen kielemeztünk, de a többi művei csak említés szintjén került szóba, az életrajzi hátteréből pedig nem is emlékszem szinte semmire. Mea culpa. Így nagyon örültem, amikor az újdonságok között rábukkantam Michael  Kumpfmüller regényére, amiből megismerhetjük Kafka életének utolsó évét.

1923 júliusában az akkor már évek óta tuberkulózisban szenvedő és korábbi munkahelyétől, a biztosítótársaságtól nyugdíjazott 40 éves Kafka Müritzbe érkezik nővéréhez és annak gyerekeihez. Az író pihenni, de leginkább betegsége okán a tengeri levegő jótékony hatása miatt dönt az utazás mellett. A tengerparton megismerkedik egy táncosnői álmokat dédelgető fiatal lánnyal, Tilével, aki a közeli Berlini Zsidó Népotthon gyereküdülőjében gyerekfelügyelőként tölti a nyarat, és meghívja a következő estére Kafkát magukhoz. Az üdülőben szakácsként dolgozó Dora Diamant is felfigyelt a tengerparton Kafkára, akiről azt hitte, a családjával nyaral.
De a péntek esti vacsora mindkettejük életét megváltoztatja.
Ahogy telnek a napok, Kafka és Dora egyre több időt tölt együtt, majd úgy döntenek: Berlinben, ahová külön-külön térnek vissza, összeköltöznek.

Dora csak nevet az ilyesféle történeteken. A tengerparton üldögélnek, és a várakozásról szóló történeteket mesélnek egymásnak. A doktor is várakozással töltötte a fél életét, legalábbis most utólag így érzi, az ember vár, és nem hisz benne, hogy jön valaki, és akkor egyszer csak mégis megtörténik.

Dora Diamant