Mint gyermek álma, száll le hirtelen,
fátyla alatt  eltűnik szétziláltan
a zöld erdő-kontúr ezüstösen.
Minden elsüllyed fehér horpadásban.
Lassan, győzőn a világra omol,
hatalmas nemlétté átváltoztatja.
És magamra maradok, mint bagoly,
vagy mint elhagyott hajlékba falazva.
Homályos aggály vakondként kotor
szemembe és szívembe észrevétlen:
az én halálom is valamikor,
eljő, mint ő. Hűvösen és sötéten.
Szememre kúszik félelmetesen,
a madarakat s fákat eltakarja.
Elmosódik, mint könnyben, életem,
valahová tűnik, bár nem akarva...
De a ború nem örök. Szerteszáll
s rálátni a szép parttalan világra.
És meg kell értenem, hogy a halál
nem olyan változékony, mint a pára.