Robert Browning: James Lee asszonya VI. - Könyvvel,
a szikla tövében
Fordította: Tandori Dezső
I
"Jajongsz, szél? Nem nyugszol, békételen?
Ki kell a másikának, te vagy én?
Kínban vergődsz, béklyóba vert elem,
S ha szólítlak, hangom: remény,
Rabságod elűzhetem?
II
Vagy szótlan vergődsz, igazságra várva
S ügyed rámbizod? Vigyázz, azt hiszem,
Nincs szó ily kínra írnak, a hit ára:
Hamisság; balga szerelem:
Hiú remény döbben magára;
III
Ez mind - miénk; de nincs hang, fájdalomra,
Mely a tiednél tépettebb lehetne:
Mert mondd, jajszó nélkül megtébolyodna
Bárki, ha szert tehetne
Kínjához pátoszodra?
IV
Sok sóhajból mit próbálsz? melyiket?
Mely az apáca kék, szederjes ajkát
Lassan felnyitja - lelkeként lebeg
S nyújtózik a test, szétrugva a szalmát,
Amelyen didereg;
V
Milyen sudár volt! - s megtört; hitted-e?
Hervadt ajka szétnyílt, egymásba mélyedt
Tíz ólom-szin köröm: tíz kés hegye;
Nyirkos tenyér. És csönd: a lélek
Búcsúüzenete.
VI
Ó, szél! - vagy inkább - hogy segítsz nekem -
Szándékod úgy értsem? Mint a kutya itt a
Parton, mely egykor szembe jött velem,
A koncot elutasitotta
S csak nyalta nyüszítve kezem?"
VII
Ez - s annyi más - egy ifju büszkesége,
Aki minden hibáján és kudarcán
- Inség, ha jő, szégyen, ha hull fejére -
Példát lát s így okulván
Megy új veszélyre:
VIII
Példát, követni-készet, önmagában?
Ó, többet ennél! kezdőként rajongva,
Kedvét kettőzni kell jel-olvasásban,
Minden kis részletet kibontva:
Az istenit - csirában.
IX
Ő tudja, mit jelent a vereség
S a többi! ő, ki veretlen maradt:
Kudarc, szégyen - csak próbatétel épp,
Ő: dicső - örök fény alatt
Túlfényli szinterét.
X
Hát így itéld meg, mit nyög, érti-e,
Mit nyög a szél - megfejti ifju hév?
Mert gyötrelmek számláját nyujtja be
Sok kedves, szelid év
- Lelkünk próbaköve;
XI
S egy nyári hajnalon, épp kél a nap
Mozdulatlan nyugalomban körülnéz
És lát csodás, idegen partokat -
Te félhomály! te égi tűzvész!
- S kiolt egy pillanat -
XII
S fönn már szél támad a szőlők között,
S mi mást suttogna ily halkan: Ime,
Változás rezdül, hálója örök
- A Szépség félmult ideje -,
Bevégzi örömöd.
XIII
Semmi nem marad ugyanaz: sivár
Vigasz, hogy egyre jobb lesz, hogyha:
más.Bár kincsén, mit szivünk magába zár
Ne fogna többé változás!
De - mindhiába már.
XIV
Csak így, világ? Ó, ez régi keserved!
Dallam: hullámára élünk-halunk.
Sodródj hát, ember; örvendj, hogy emelkedsz,
Hogy új jő, még-nem-unt,
S hogy nem zárul be lelked!
XV
Új a kérdés; s a válasz: semmi nem
Tarthat örökké. Szól s sóhajt a szél. S mi -
Békén - vele: az élet már ilyen;
S hogy - próba-e? értem-e? Isten érti.
Én csak elviselem.
XVI
Mily kár! nincs rá mód, bevésni a lélek
Tenyerébe a szépet s jót, midőn
Miénk. Csak a halál hulláma érhet.
Ó jaj, ha felkorbácsolja időnk!
Hull, s még előbb, mit éltet.
|
Forrás: 123rf.com |
|
|
|
Robert Browning válogatott versei a
MEK-en.