Edit egy kassai zsidó család harmadik lányaként látta meg a napvilágot. Legidősebb nővére, Magda zongorázni, a fiatalabb, Klára hegedülni, Edit pedig balettozni tanult, illetve tornászott.
A fokozódó antiszemitizmus idején a rokonaik sürgették a családot, hogy minél hamarabb hagyják el Kassát, de a szülők maradtak.
1944-ben egy áprilisi reggelen - amikor Edit 16 éves volt és egyedül Klára nem volt velük Kassán - katonák érkeztek a házukba és vitték el a családot. Az édesapjuk meggyőződése szerint a háború végéig kell csak dolgozniuk egy Kenyérmező nevű helyen, és ez csak egy átmeneti állapot lesz. Amint vége a háborúnak, hazatérhetnek.
 |
| A család 1928-ban Cseszlovákiában. Balról jobbra: Ilona a kis Edittel, Magda, Klára és Lajos |
Később kiderült, hogy Kenyérmező nevű hely nem létezik, és néhány hét múlva a család egy marhavagonba zsúfolódva útnak indult Auschwitzba. Az első napon a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele szelektálta az újonnan érkezőket (a nőket), így került Edit és Magda jobbra, míg az édesanyjuk balra, abba a sorba, amely a gázkamrába vezetett.
A lányok még aznap értesültek édesanyjuk haláláról, és este Mengele megjelent köztük, hogy szemügyre vegye az újoncokat. Edit a táncnak köszönhette, hogy az orvos felfigyelt rá és a produkciójáért egy kenyérrel jutalmazta.
A haláltáborban, majd a gyárban végzett munka és az erőltetett menet során a két nővér végig egymás mellett volt. Ha kellett csellel is, de együtt maradtak, és ez a kötelék, illetve kezdetben a társaikkal való játék, és a humor volt, ami segített nekik túlélni a borzalmakat.
A lányok nem is sejtették, hogy az amerikai felszabadítás után számukra még nem ért véget a veszély.
Edit feleségül ment Éger Bélához, de az újabb fenyegetések közepette már a menekülés mellett döntöttek. A család (ekkor már megszületett az első gyermekük) végül egy Amerikába induló hajóra szállt, és kezdett újra a nulláról mindent.
Bár Amerikában is számos nehézséggel kellett megküzdeniük, a legnagyobb bajt tudattalanul is önmaguknak okozták. Béla családja is az antiszemitizmus áldozata lett, de mindketten mélyen magukba temették az emlékeiket.
Megpróbáltam elűzni a múlt emlékeit. Azt hittem, ez a túlélés kulcsa. Csak sok év múltán értettem meg, hogy a menekülés nem gyógyír a fájdalomra; hogy az csak rosszabb lesz tőle. Amerikában földrajzi értelemben minden addiginál messzebb voltam a korábbi börtönömtől; de pszichésen itt sokkal inkább rab voltam, mint azelőtt. Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől -, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.
Edit mindent megtett, hogy beilleszkedjen, hogy elfogadják, de közben folyamatosan értéktelennek érezte magát. Végül úgy döntött, pszichológiai tanulmányokba kezd, és ekkor adta a kezébe az egyik csoporttársa Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre c. könyvét (még nem olvastam, de kíváncsi lettem rá), amely valóban meghatározó lett a számára. Megismerkedett Frankllal, aki maga is megjárta a koncentrációs táborok poklát, és életét arra tette fel, hogy másokon segítsen. Edit is ezt akarta, Frankl pedig a mentora lett.
Edith Eva Eger könyve nemcsak egy őszinte és megrázó visszaemlékezés az átélt borzalmakra, és példázata az ember túlélési ösztönének, hanem egy nagyon-nagyon inspiráló és felrázó kalauz is egyben a saját szabadságunk felé.
Nem egyszer jegyeztem meg magamnak, hogy: Te jó ég, én is pontosan ugyanezt éreztem! (egy bizonyos időszakban, amikor folyamatosan tettem egyik téglát a másikra magam köré).
Mindannyiunknak van több-kevesebb fogalma arról, mi történt a koncentrációs táborokban, és bár erről a témáról csak nagyon keveset olvastam, mégis más, amikor egy túlélő szemszögéből olvasunk minderről. A legmegdöbbentőbb és legfelemelőbb mégis az, hogy a történtek ellenére Edith - ha évtizedekkel később is - mégis képes lett teljes életet élni, és hogy még a háború sem ölhette ki az emberséget egy-egy német katonából.
Régóta az a meggyőződésem, hogy az lesz igazán jó segítő, aki maga is átélt valamilyen rossz dolgot, mert lehet valakinek egy rakás diplomája és lehet bármennyire felkészült szakmailag, ha nem tud legalább egy kicsit is belehelyezkedni a másik helyzetébe, nem tud együtt érezni vele. A könyvben olvasható számos, a saját praxisából vett történet ismét csak megerősítette ezt a meggyőződésemet.
Edith Eva Eger klinikai pszichológus lett, ma is praktizál, számos embert segített a gyógyulás útján és 90 évesen is egy életvidám idős hölgy, akitől sokat tanulhatunk. Mert igenis van választásunk. Választhatjuk a magunk építette börtönt (áldozatok maradhatunk, bosszút forralhatunk), vagy elkezdhetjük fokozatosan lebontani azt tégláról téglára, és végre kitörhetünk belőle. Nem lesz könnyű, de megéri belevágni, és felfedezni, mennyi minden van a falakon kívül.
Edit Eva Eger: A döntés
Eredeti cím: The Choice. Embrace the possible
Fordította: Farkas Nóra
420 oldal
Libri Kiadó, 2017
3999 Ft
A könyv eredeti címe szerintem sokkal jobban kifejezi a tartalmát, de magyarul a választás szónak kicsit politikai érzete is van, így megértem, miért választották végül a döntést.
A családi fotót Diana Wichtel cikkében találtam.
Edith Eva Eger könyve nemcsak egy őszinte és megrázó visszaemlékezés az átélt borzalmakra, és példázata az ember túlélési ösztönének, hanem egy nagyon-nagyon inspiráló és felrázó kalauz is egyben a saját szabadságunk felé.
Nem egyszer jegyeztem meg magamnak, hogy: Te jó ég, én is pontosan ugyanezt éreztem! (egy bizonyos időszakban, amikor folyamatosan tettem egyik téglát a másikra magam köré).
Mindannyiunknak van több-kevesebb fogalma arról, mi történt a koncentrációs táborokban, és bár erről a témáról csak nagyon keveset olvastam, mégis más, amikor egy túlélő szemszögéből olvasunk minderről. A legmegdöbbentőbb és legfelemelőbb mégis az, hogy a történtek ellenére Edith - ha évtizedekkel később is - mégis képes lett teljes életet élni, és hogy még a háború sem ölhette ki az emberséget egy-egy német katonából.
Régóta az a meggyőződésem, hogy az lesz igazán jó segítő, aki maga is átélt valamilyen rossz dolgot, mert lehet valakinek egy rakás diplomája és lehet bármennyire felkészült szakmailag, ha nem tud legalább egy kicsit is belehelyezkedni a másik helyzetébe, nem tud együtt érezni vele. A könyvben olvasható számos, a saját praxisából vett történet ismét csak megerősítette ezt a meggyőződésemet.
Edith Eva Eger klinikai pszichológus lett, ma is praktizál, számos embert segített a gyógyulás útján és 90 évesen is egy életvidám idős hölgy, akitől sokat tanulhatunk. Mert igenis van választásunk. Választhatjuk a magunk építette börtönt (áldozatok maradhatunk, bosszút forralhatunk), vagy elkezdhetjük fokozatosan lebontani azt tégláról téglára, és végre kitörhetünk belőle. Nem lesz könnyű, de megéri belevágni, és felfedezni, mennyi minden van a falakon kívül.
Ami történt, azt sem elfelejteni, sem megváltoztatni nem lehet. De idővel megtanultam: azt eldönthetem, hogyan reagáljak a múltra. Érezhetem magam nyomorultul, vagy bizakodhatom - lehetek levert, de boldog is. Mindig megvan ez a választásunk; lehetőségünk van a kontrollra. Itt vagyok, ez most van - megtanultam, hogy ezt ismételgessem magamnak újra és újra, egészen addig, amíg a pánik csillapodni nem kezd.
- Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
Edit Eva Eger: A döntés
Eredeti cím: The Choice. Embrace the possible
Fordította: Farkas Nóra
420 oldal
Libri Kiadó, 2017
3999 Ft
A könyv eredeti címe szerintem sokkal jobban kifejezi a tartalmát, de magyarul a választás szónak kicsit politikai érzete is van, így megértem, miért választották végül a döntést.
A családi fotót Diana Wichtel cikkében találtam.
Bejegyzések
