Nyáj nem legel a puszta síkon,
A pásztor árnyékot keres;
Alszik a por a hamvas úton,
Szekerén meg a szekeres.

A kovács: mühelyében alszik,
Az álláson a kőmüves;
A hentes hortyogása hallszik,
Két karja még vértől veres.

A háztetőn galambok ülnek,
Teknőszélen darázs forog;
A két talpán elszenderült eb
Álmában mérgesen morog.

A fecsegésbe belefáradt
A mosónék nyelves hada,
A ruha szemvakítva szárad
Verő napfényen amoda.

Pihen a vessző, benn a padba
A gyermeknép akárhogy ül;
S a halk, keserves á-bé-ab-ba
Olykor egy méhdongás vegyül. . .

Azért gabnán a forró szélnek
Húzódó fátyla száll, lebeg,
S mint hárfahúron, zöngicsélnek
A napsugáron a legyek.

A vén anyókák, rokkát tartva,
Ajtó előtt a küszöbön,
Minthogyha meg volnának halva,
Ugy ülnek a keskeny kövön.

De meghitten, az ablakokban
Egy-egy szerelmes pár susog,
– Éjfélkor sem lehetne jobban –
No persze, ők nem álmosok.




Egy vézna kisfiú arcomba bámul,
amint kinézek fülkém ablakábul.
Az elvirágzott őszi kertben ül,
s tollászkodik unottan, egyedül.
Nyilván ez az ő lusta délutánja,
mikor a roppant ábrándot kivánja,
az életébe nem volt soha semmi,
mostan szeretne a helyembe lenni,
s úgy láthat engem itt, mint úri mennyben,
párnák között fehér útiköpenyben,
Jaj, kisfiam a vonatok rohannak,
fut az idő, lelkembe ne kutass,
lásd én gyerek szeretnék lenni, mint te,
nem fáradt, elsőosztályos utas.



Versek:
Sully Prudhomme
Kosztolányi Dezső