Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Márai Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése

Amikor tavaly az Európa elrablását olvastam, eszembe jutott Márainak ez a regénye, amelynek helyszíne Nápoly, és kíváncsi lettem rá. Eredetileg egy korábbi kiadást szerettem volna belőle, de mivel elég borsos volt az ára, végül az újat vettem meg.

A látszat csal: bár a regény terjedelme kevesebb, mint 300 oldal, és ha valaki azt gondolná, hogy két-három szabad délután/este alatt elolvassa, ki kell ábrándítanom. A San Gennaro vére - ahogyan a többi Márai-mű is - lassan hömpölyög, olyan regény, amelyre időt kell szánni, és lehetetlen egyszerűen átrobogni rajta.

Bár elég kevés Márai-művet olvastam eddig, azt előre leszögezhetem, hogy a San Gennaro vére szokatlan felépítésű. A regény főszereplője egy emigráns férfi, akiről az a hír járja a környéken, hogy meg akarja váltani a világot. És ez a férfi nem a klasszikus értelemben vett főszereplő, fizikailag szinte meg sem jelenik, csak a mások elbeszéléséből ismerjük meg.

A regény első felében a II. világháború utáni nápolyiak életét ismerjük meg. Mindannyian szegények, munkanélküliek, egyik napról a másikra élnek népes családjukkal, ahol a gyerekek, ha két évet iskolába járnak (mert később már nincs cipőjük, a mostanit a kisebb testvérük kapja meg), már iskolázottnak számítanak. Ezek az emberek naponta összegyűlnek és beszélgetnek, totóznak, megbeszélik a gondjaikat, bajaikat, a napi híreket, olykor megemlítenek egy, a Posillipón élő férfit, aki meg akarja váltani a világot, és egyik fontos témájuk a csoda. Mert mindannyian már csak a csodában bíznak, amely ha megérkezik, végre megváltozik az életük.

Emlékszem, olyan tizenegy éves lehettem, amikor egy kiránduláson, az egyik katolikus templomban milyen érdeklődéssel olvastam a Szent Ritának vitt virághoz írt üzenetet, amelyben az illető megköszönte a szent segítségét. Számomra ez teljesen új volt, mert református hittanórákra jártam, és ott nincs ilyen.
Márainak köszönhetően alaposan megismertem a nápolyi templomok helyzetét, megtudtam, hogy vannak népszerű és kevésbé népszerű templomok, és az olaszok hogyan alkudoznak a szentekkel a tőlük kért szívességért cserébe, akár szegények, akár gazdagok.

A NÁPOLYIAK A LEHETŐSÉGEK KÖZÜL a csodát vélték a legvalószínűbbnek. A kommunizmusnak sok híve volt, de inkább csak egyféle zsarolási lehetőséget láttak benne. A kommunisták, ha igazi olaszok voltak, nem bíztak másban, csak a csodában.
A feltevésben, hogy a csodákat a szentek csinálják, általánosan megegyeztek. De nem bíztak túlságosan a szentekben sem. A szegénység, a nagyon régi, nem bízik senkiben és semmiben. Mégis, a csoda, mint az általános reménytelenség feloldásának egyik lehetősége, hozzátartozott életükhöz. A csoda lehetett egyszerű, mindennapos, aztán bonyolult, fekete, titokzatos. De nápolyiak voltak, s ezért csak óvatosan kötöttek megállapodást szentjeikkel.

És ha a csoda nem várható a szentektől, akkor csakis Amerikából érkezhet. Mert az amerikaiak biztosan tudnak segíteni, ők elhozhatják a csodát. Egy ilyen este tanúi lehetünk, amikor a kőműves Amerikába emigrált unokaöccse látogatóba érkezik a rokonokhoz, ahová a katolikus papot és a kommunista könyvkereskedőt is meghívták.

A regény második felének főszereplője az ismeretlen emigráns, akit a rendőrségi vicequestor és ágense beszélgetéséből, illetve a katolikus pap vallomásából, és annak az asszonynak az elbeszéléséből ismerünk meg, aki a férfival élt.

Márai ebben a részben az emigránsok életéről, politikai eszmékről és arról ír, miért hagyta maga mögött hazáját az ismeretlen férfi. De ez valójában az író önvallomása, és én is sok mindent megtudtam és megértettem belőle.

De hogy jön ide San Gennaro vére? A szent vérét a nápolyi dómban őrzik a képen látható ereklyetartóban. A vér megalvadt, de évente háromszor (május első szombatján, szeptember 19-én és december 16-án) cseppfolyóssá válik. Ezeken a napokon a papok és a hívek egy közös szertartás során lesznek tanúi a csodának. És ez a csoda jelenik meg a regényben is, az emigráns férfi életében, aki más szemmel nézi, mint egy hozzáhasonló kívülálló tenné.

Az emberek mindig, mindent elhisznek, s aztán nagyon lassan eszmélnek.

Márai regénye nemcsak a korabeli nápolyi emberek mindennapjait és csodavárását mutatja be, hanem vallási és politikai eszméket (nácizmus és kommunizmus) és az emigránslétet is. Mindazt, ami ahhoz vezet egy embert, hogy maga mögött hagyja az otthonát és a hazáját, hogy egy másik országba telepedjen le. Lassú, misztikus, érdekes és elgondolkodtató olvasmány, amelyre időt kell szánni, és talán néha félre is kell tenni (én is többször megtettem), majd újra elővenni és elmerülni benne.
Nem ez a regény Márai legolvasottabb és legismertebb műve, de aki olvasott már a szerzőtől és kedveli az írásait, érdemes a San Gennaro vérével is megismerkednie.

És akkor lassan megértettük, hogy amikor elhagy az ember egy hazát, az összes hazákat elhagyta. És amit kap, az egy okmány, itt vagy ott, valahol a világon... Ez volt a lassú vetkőzés... Az ember nemcsak a személyiségét vetette le, hanem mindent, amit valaha, valahogyan így neveztek az emberek: otthon és haza... Ezt lassan értettük meg. Átutaztunk az országokon, ahol éppen átengedtek, s minden országban levetettünk valamit, mindig meztelenebbek lettünk, mindig kevesebb poggyásszal mentünk tovább... Szó szerint is, másképp is, mindig kevesebb lett mindenünk. Ez a vetkőzés, Istenem... Az ember görcsösen cipel mindent.

Azért azon meglepődtem, hogy a regényben a carabinieri-k alakkal találkoztam, ugyanis ez már többes szám (carabiniere - rendőr, carabinieri - rendőrök), vajon ez Márainak sem tűnt fel?

(Miközben a regényt olvastam, felfedeztem egy május elején indult olasz sorozatot, Il miracolo (A csoda), amelynek kitalálója és az egyik forgatókönyvírója és rendezője Niccolò Ammaniti. A sorozat is egy csodát mutat be - egy kis Madonna-szobrot találnak, amely vért könnyezik -, és ez hogyan hat a vele kapcsolatba kerülő személyek életére. A történet több szálon fut, de az utolsó részben nagyjából kiderül, mi közük a látszólag nem odaillő szálaknak a többihez.)

Márai Sándor: San Gennaro vére
293 oldal
Helikon Kiadó, 2014
2990 Ft
Kép: Uccronline

Régóta várakozott a polcomon ez a kötet, és úgy gondoltam, Frances Mayes nyavalygásai után, jobban járok, ha Máraival utazgatok inkább Európában, aki 1946 novembere és 1947 februárja között megfordult többek között Zürichben, Genfben, Luganóban, Párizsban, Rómában és Nápolyban is, és az ott szerzett élményeit vetette papírra az Európa elrablásában.
Az évszámokból rögtön kiderül, hogy a II. világháború lezárását követően került sor az utazásra, így Márai észrevételei is minden úti célja során a háború utáni helyzettel is kapcsolatosak, és olyan témákat boncolgat bennük, mint a gazdasági helyzet, az újjáépítés vagy a műveltség, azaz Európa aktuális szellemi helyzete, illetve a magyarok megítélése határainkon kívül.

Valójában ezek a beszámolók szösszenetek, impressziók, melyek hol rövidek, hol hosszabbak, de egyáltalán nem unalmasak. És igen, Márai beteg lett az olaszországi tartózkodása során, melyet meg is említ, de egy percig sem éreztem azt, hogy most sajnáltatná magát, hanem ő is megjegyzi, hogy de hát Rómában van. És ha már az ember eljut Rómába (vagy bárhová külföldön), egy betegség nem akadályozhatja meg abban, hogy a maga módján fedezze fel a várost.

Ha bírni akarom a versenyt: sokkal szigorúbbnak kell lennem magamhoz, mint amilyen kegyetlenségre egyáltalán képes a világ.

Róma. A szívdobbanás, mikor elindulok az aszfalton. Nem én megyek... egy sors lépdel itt, amely egyidős az európai emberrel.

A könyvek már nem is az olvasók, hanem a fogyasztók részére készülnek, egyforma jó minőségben, mint Brauchnál a virsli.

A kötet második részében az 1942-ben írt Röpirat a nemzetnevelés ügyében című tanulmányát olvashatjuk. 1942-ben még javában folyt a II. világháború, de Márai már a győztesek és vesztesek kilétéről ír. Meglepett, hogy a franciákat vesztes országnak kiáltja ki, holott ők a győztesek oldalán kerülnek majd ki a világégésből.

Bevallom, az elején kicsit nehezen haladtam vele, többször is félretettem, de aztán egyre elgondolkodtatóbbá és érdekesebbé vált számomra.
Kezdetben gazdasági és politikai témák kerülnek szóba, és milyen érdekes, hogy Márai előre látja a később megszülető ESZA (Európai Szén- és Acélközösség), az Európai Unió első elődjének céljait, annak fontosságát.

A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit. Ma talán még valószínűtlennek tetszik, de néhány esztendő múltán egyáltalán nem lesz valószínűtlen a föltevés, hogy a mai gazdasági érdekektől és világnézeti szempontoktól tragikusan részekre szaggatott Európa helyén fölépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait, Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa bolgár nagykereskedő címére.

A nemzetnevelés ügye pedig napjainkban is égető kérdés. Természetesen szó esik a magyarságunk megőrzéséről, de az író külön felhívja a figyelmet arra, hogy nem a felsőbbrendűségünket kell hirdetni, nem szabad magyarként elbízni magunkat. Ezt követően kezd kitérni korának műveltségére. Mert már akkor is akadtak gondok ezen a téren is.

A tömegember erőfeszítés nélkül szerzi a világról értesüléseit, s azt hiszi, ez értesülések egyértelműek a műveltséggel. A "művelt" világ nagy tömegei az újságok négyhasábos címszalagjairól, a rádió népszerű tudományos húszperceiből, mozgóképszínházak ledarált oktatóműsorából alkotnak valamilyen homályos világképet, melynek a műveltséghez annyi csak a köze, mint a családi képes folyóiratok "Innen-onnan" rovatának az Encyclopedia Britannicához. Ez az európai "tömegműveltség", mely az "Innen-onnan", az "Allerlei", az "On dit", és "un peu de tout" s a népszerűen tudományos jellegű szépirodalmi "short-story" oldalairól szívja táplálékát, kezdi megmutatni a gyakorlatban veszélyes következményeit. A nevelés felelős vezetői kezdik gyanítani, hogy jó szakember csak az lehet, aki az összefüggéseket is látja, kinek számára mesterség, a szakma csak a kultúra szintézisének a tudás mikroszkópja alatt felnagyított részlete.

Aki harc közben sopánkodni kezd, elveszti a csatát.

Ez az igénytelenség az eltömegesedés korának egyik legveszedelmesebb műveltségromboló tünete. A tömeg, amely mohón és falánkan jól akar lakni ennivalóval, olcsó és gyors keresettel, technikai kényelemmel, műveltségpótló szórakozásokkal és ismeretekkel, igénytelen lesz erkölcsi és szellemi magatartásában. Ennek az igénytelenségnek természetes következménye a pökhendi és szemérmetlen ököljog társadalmi, kulturális és világnézeti vitákban.

Márai gondolatai mai is érvényesek és elgondolkodtatóak. A tanulmányát olvasva eszembe is jutott, milyen más is lenne ma is sok minden, ha többen olvasnák és olvasták volna a Röpiratot, amelyből remélhetőleg minél többet a magukévá tennének és alkalmaznának belőle. ~~Talán sokunkra nem úgy néznének, mint egy ufóra csak azért, mert könyvet olvasunk.~~ De ebbe inkább nem bonyolódnék bele.

Az Európa elrablása pedig egy izgalmas, érdekes, olvasmányos és elgondolkodtató úti beszámoló, amolyan instant/fapados európai vakáció egy olyan íróval, aki nem a klasszikus értelemben vett turista szemével szemléli aktuális úti célját. Ezek után pedig meg kell szereznem a San Gennaro vérét is. ~~Azért remélem, Márai nem haragudna rám, mert háromszáznál több könyvem van.~~

Kevés kellék kell az élethez. Kell egy család. Kell négy-öt barát. Háromszáz könyv. Egy-két szerető. Néha egy utazás. Minden más csak zavar.

Márai Sándor: Európa elrablása - Röpirat a nemzetnevelés ügyében
214 oldal
Helikon Kiadó, 2008
Remélem, a Helikon sem feledkezik meg róla és hamarosan ismét megjelentetik.

Annak idején még nem volt a tanterv része Márai és a magyartanárnőm is csak annyit mondott erről a regényéről, hogy két öregember beszéli át az éjszakát, egyébként meg nagyon unalmas. Azért a címe tetszett, de sokáig - magam sem tudom, miért - nem érdekelt, ami mögötte rejlik.

A tábornok (Henrik) levelet kap, melyben régi barátja esti érkezéséről értesíti, így a házigazda kiadja az utasításokat a személyzetnek. Megkezdődnek az előkészületek a kastély azon részében, melyet évtizedek óta lezártak. Rögtön eszembe jutott Havisham kisasszony, bár a kastély ezen részét rendszeres időközönként takarítják, így itt nem egészen úgy állt meg az idő, mint Dickens regényében. És ez a készülődés felidézi a tábornokban az egész életét és egy bizonyos negyvenegy évvel ezelőtti napot, ami mindent megváltoztatott.

Most, amikor túlesett az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár. Már régen várt. Már nem is tudta, mikor alakult át a sértődés és a bosszúvágy várakozássá. Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek.

Henrik és Konrád a bécsi katonai intézetben ismerkedett meg gyerekként és barátkozott össze, bár az iskolán kívül semmi közös nem volt bennük. Henrik gazdag, befolyásos, ismert család sarja, aki mindent megkapott az élettől, míg Konrád szülei egyszerű emberek, akik sok mindenről lemondtak azért, hogy a fiuknak sikerüljön az, ami nekik nem.

Henrik boldogan mutatta be barátját az apjának, aki már akkor figyelmeztette: Konrád másfajta. Hogy mit jelentett ez az akkor tizenkét éves fiúnak? Semmit, nem értette és nem is foglalkozott vele.

A két barát több mint két évtizedet töltött együtt addig a bizonyos negyvenegy évvel ezelőtti napig. Henrik akkor már nős volt, Konrád pedig vendégként ült barátja és annak felesége, Krisztina társaságában ugyanabban a szobában, ahol most terítenek. Vajon mi történt azon a július 2-án, ami elválasztotta a két barátot?

Erre csak a vacsora alatt derül fény, amikor a két idős ember beszélgetni kezd. Konrád mesél a külföldön töltött éveiről, majd Henrik veszi át a beszélgetés fonalát és kezdi elénk tárni mindazt, ami akkor és utána történt.

Bevallom, volt néhány oldal, amikor egyetértettem a magyartanárnőmmel, de a kíváncsiságom - szerencsére - erősebb volt. Nem értettem, miért kell szinte szó szerint a kályhánál kezdeni a történetet, de ahogy fogytak a lapok, mindenre választ kaptam. Csak a vendég megérkezéséig kellett várnom, ekkor már "felpörögtek az események" - persze nem szó szerint, hiszen csak ülnek, esznek, isznak, beszélgetnek és emlékeznek. (Mintha egy Csehov-dráma lenne, csak magyar helyszínnel és szereplőkkel.)

De ez volt az a pillanat, amikor már nem akaródzott letenni a könyvet. Vajon mi történt annak idején köztük? Milyen okok vezettek odáig? Mi történt velük azóta? Miért vannak most együtt? Henrik monológjában számos elgondolkodtató kérdést vet fel barátságról, hűségről, magányról. Mindarról, amit az elmúlt évtizedekben megtapasztalt. És ezek azok a kérdések, melyek miatt megérte elolvasni Márai - talán - legismertebb művét, mert közben az olvasót is gondolkodásra készteti. Vajon mi mit gondolunk ugyanezekről a dolgokról? Mi hogyan cselekedtünk volna a helyükben, vagy a saját életünkben, ha hasonló helyzetbe kerültünk/kerülnénk?

Természetesen, aki még nem olvasott Márait, annak esetleg nagy falat lehet elsőként ezzel a könyvével kezdeni, de lehet, hogy éppen ez fogja meg. Aki viszont nem szereti a hosszú monológokat és Márait sem, inkább kerülje el. Ezt a kisregényt az érti és szereti meg igazán, aki az élete során már átélte mindazt (részben vagy egészben), amit a szereplők: csalódást, magányt, fájdalmat. Ha igen, nagyon fogja szeretni - ahogyan én is.

Nem álbölcselkedést kaptam, hanem olyan gondolatokat tárt elém Márai, amelyeken nem futhattam át, lassúságra és gondolkodásra intett. Ez ennek a regénynek a kulcsa. Csendben és nyugodt körülmények között érdemes csak olvasni vagy meghallgatni, de mindenképpen megéri.

El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát. Ennyit tanultam hetvenhárom év alatt, itt, az erdő közepén.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
179 oldal
Helikon Kiadó, 2010
2690 Ft
A film Agárdy Gábor és Avar István főszereplésével megnézhető itt.

A Helikon tavaly indította útjára a Márai életbölcsességei sorozatát, melynek első lépcsőfokaként új külsőbe öltöztette A négy évszakot és a Füves könyvet, ill. harmadikként megjelentetett egy válogatást, melyben a borral, a borfogyasztással - és -kulturával kapcsolatos idézeteket gyűjtötték egybe Márai műveiből.

Már a címből is sejthető, hogy Márai szerette a bort, és ha valaki ráadásul író és szeret valamit, előbb-utóbb felbukkan a műveiben is.

A kötet öt témakör, pontosabban öt idézet szerint gyűjti csokorba az írásokat, ill. az életműből vett idézeteket. Olyan művek egy-egy részletével találkozhatunk, mint pl. a Napló, az Egy polgár vallomásai, A gyertyák csonkig égnek vagy a Szindbád hazamegy.

Bevallottan nem vagyok egy nagy borivó, de Márai minden írásában éreztem a rajongást és a tiszteletet a nemes ital iránt, hogy - mint mindent - a bort sem mindegy, hogy mikor, hol, hogyan és kivel fogyasztjuk.

Szindbád csak olyan helyen kedvelte a bort, ahol fecsegő emberek, vihorászó, futó kocsmai asszony népség, szószátyár kocaivók nem zavarják a komoly férfit borivás közben. Mint az okos nők, akik nem szeretik, ha szerelmeskedés, csókolódzás közben a férfi, teljesen fölöslegesen, szavakat is intéz hozzájuk, mert a beszéd csak eltereli a szerelemről a figyelmet, úgy Szindbád sem szerette, ha borozás közben hiú szavakkal, oktalan locsogással zavarják önhitt asztalszomszédok azt a mindennél különösebb, áhítatos, néma és tiszteletre méltó lelkiállapotot, mely a poharazó ember kedélyvilágát jellemezte.

A hosszabb-rövidebb, de annál tartalmasabb idézetek képet adnak Márai életművéről is. Aki eddig ódzkodott a szerző egy-egy művétől, a Boros könyv olvasgatása közben biztosan kedvet kap, hogy egy-egy neki tetsző idézetet az eredeti helyén is elolvasson. Olvasás közben már azon gondolkodtam, melyik könyvét válasszam majd legközelebb a polcról.Ideális választás ajándékba (hozzám is így került) nemcsak borivóknak és a Márai-rajongóknak, hanem azoknak is, akik csak szeretnék megismerni a szerzőt, de eddig féltek tőle vagy nem tudták, melyik művét lapozzák fel elsőként.

Bár ugyanúgy olvastam, mint egy hagyományos könyvet, nyugodtan választhatunk időnktől függően a hosszabb-rövidebb írások közül. Mire a kötet végére érünk, megértjük, miért is választottam éppen ezt az idézetet a bejegyzés címének, mert ez a válogatás is éppen olyan. Kő Boldizsár illusztrációi pedig csak erősítik mindezt. És ne feledjük: in vino veritas.

A másik: a bor és a kenyér csakugyan feltétele egy műveltségnek, amelynek gyűjtőneve a "keresztény". Másféle műveltséghez nincs közöm, következésképp máshol csak élni, létezni tudok, dolgozni és alkotni nem. De a bor és kenyér igazában csak a mediterrán tájakon az őstáplálék, ahogy - igazában - csak itt volt "keresztény" műveltség; amit Nyugat és Észak ebből csinált, az már csak felvett kereszténység volt; az élménynek csak itt volt ereje, s ehhez bor és kenyér kellett. Ezért élek itt, s ezért kísérlek meg mindent továbbra is itt élni, ezeken a partokon. Máshol nincs is igazi bor, sem kenyér a világban; bort termelnek még Turkesztánben és Ausztráliában, de miféle bor az? Olyan, mint a műveltség, ami kisarjadhat ilyen bor mellett.

Márai Sándor: Boros könyv
Válogatta: Mészáros Tibor
Illusztrálta: Kő Boldizsár
164 oldal
Helikon Kiadó, 2012
2990 Ft

Még tavaly olvastam Márai egyik legismertebb művét, a Füves könyvet, amiről - természetesen - korábban már annyi szépet és jót hallottam, olvastam. Már az elején eldöntöttem, hogy nem fogom "befalni", hanem szépen lassan haladok vele, minden napra beosztom, mert ezt a könyvet így érdemes olvasni.

Márai 202 hosszabb-rövidebb tanáccsal látja el az Olvasót. Az élet minden területével kapcsolatban megosztja gondolatait, legyen szó a babonákról, az ünnepekről, a művészetekről vagy az olyan apróságokról, mint a füstszűrő szipkák.

Kicsit meglepődtem, amikor viszonylag az elején azzal szembesültem, hogy az író férfiaknak írta a könyvét, majd miután dicshimnuszt zengett a nőkről, később megnyugtatta az Olvasót, hogy a nőkkel nem kell törődni. Nos, itt az önérzetem fellázadt, de továbbolvastam és nem bántam meg.

Bár akad néhány tanács, ami manapság már kevésbé állja meg a helyét és egy másik ambivalens párosítással is találkoztam (a zenéről: egyszer ne hallgassunk zenét, aztán mégis), de mindezeket félretéve, örülök, hogy elolvastam, mert nem egyszer magamban bólogattam és mosolyogtam:

Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál; fontosabb, hogy mindennap olvassál. A művelődéshez mindig legyen időd, mindennap.

Nemrégiben beszélgettem az egyik ismerősömmel a füves könyvekről, hiszen, ha szétnézünk egy-egy könyvesboltban vagy valamelyik webáruház keresőjébe beírjuk a füves könyv kifejezést, számtalan találattal szembesülünk. Az utóbbi néhány évben ugyanis a Lazi Kiadó többféle füves könyvet is piacra dobott (amivel nincs is semmi baj, nekem is megvan a Jane Austené és az Oscar Wilde-é), de azok nem a Márai-féle klasszikus füves könyvek. Márai ugyanis a saját gondolatait írta le egy-egy témával, dologgal kapcsolatban, míg az utóbbi évek terméseiben egy-egy szerző életművéből vagy egy-egy témakörhöz kapcsolódó művekből válogatták össze a szerkesztők az idézeteket. Ezért ha valaki esetleg nem olvasta az adott szerző adott művét, esetleg lelőhetnek előtte egy-egy poént, míg Márainál ez nem történhet meg.

Mindenesetre legyen időnk nekünk is mindennap olvasni egy keveset, akár Márait is.

Márai Sándor: Füves könyv
168 oldal
Helikon Kiadó, 2010
2690 Ft
Tavaly ismét megjelent, de már Kő Boldizsár illusztrációival. Nagyon szép kiadás.