Rómában, a Campo di Fiorin
olajbogyó, citrom kosárszám,
bor fröccsen tépett virággal
behintett utcakövekre.
Az árusok rózsaszín tenger-
gyümölcsöt szórnak halomba,
sötét szőlőgerezdek
hullnak hamvas barackra.
Itt, épp ezen a téren
égették Giordano Brunót,
kiváncsi tömeg nézte,
hogy szít tüzet a hóhér.
S a láng alig aludt ki
már tele voltak a kocsmák,
s a kofák kosárszám hordtak
citromot, olajbogyót.

Varsói körhinta mellett
jutott e tér eszembe;
nyájas tavaszi este,
pattogott vidám zene.
Elnyomta az a gettóból
hallatszó sortüzek hangját,
s messze röpültek a párok
az enyhe tavaszi égbe.

Az égő házakból néha
sárkányt hozott a szél és
a körhintán kerengők
fekete pernyét fogtak.
Lányok szoknyája lebbent
égő házak szelében,
s kacagott a víg sokaság,
- oly szép volt a vasárnap.

Lesz, aki ezt így érti:
legyen Varsó, vagy Róma,
üzletel, mulat a jónép,
a máglyát elkerüli.
Másnak más a tanulság –
minden, minden mulandó,
még ki sem hányt az a láng
már kezdik elfeledni.

Akkor a mártírok nagy
magányán eltünődtem.
Hogy amikor Giordano
a vesztőhelyre lépett
egyetlen árva szót sem
talált az emberi nyelvben,
hogy búcsút vegyen véle
a hátramaradóktól.

Siettek, várt a kocsma,
s piac - tenger gyümölcsét,
citromot, olajbogyót
hordtak a víg zsivajban.
S már oly messze volt tőlük,
szinte évszázadokra,
s ők egy percet, ha vártak,
míg elragadta a tűz.

E magányos pusztulókat
a világ már elfeledte,
nyelvük oly idegen lett,
mint kihült bolygó nyelve.
Míg mindebből legenda
nem lesz és évek múltán
egy új Campo di Fiori
egy költő újra lázad.

(1943)