Állítsd azt, amit Ő. Amit Ő vél, véld te azonmód
   azt, amit Ő mond, mondd. Mit tagad, azt te tagadd.
Hogyha nevet, te nevess vele. Sír? Hüppögj vele máris.
    Ő szabjon törvényt arcod elé, s te kövesd.

Játszotok, és elefántcsont kockát dob ki a kedves?
   Dobj rosszul! Dobj úgy, hadd legyen Ő a nyerő!
Vagy ha a csontköböket perdíted, csak ne veszítsen,
   légy te ügyetlen, hadd higgye, hogy ő az ügyes!
És ha a sakktáblán cakkoztok üvegfigurákkal,
   hagyd a futárod, hagyd néki üvegkatonád!

Hogyha a nap süt, tartsd kifeszítve fölé a napernyőt.
   Nagy sokaságban törj útat, amerre mehet.
És ne habozz zsámolyt odatenni az ágya elébe,
  csepp saruját add fel, vagy ha akarja, levedd.
És ha magad dideregsz is, az űrnődnek sose restelld,
  fázékony kezeit hogy sziveden melegítsd.
S bár megalázónak tetszik - de nem az! - hogy a tükrét
   úri kezeddel tartsd szépen az arca elé...

Lám, ama hős, aki Júnó sok szörnyét letiporta,
  ő, ki eget tartott, s jómaga égbe jutott,
ő az ióni leányok közt kosarukra vigyázott,
  tudjuk mind, s bizony ott fonta a lágy fonalat.
Hölgyének híven hódolt a tirynthusi hérós -
  azt, amit eltűrt, tűrni talán habozol?

Udvarlás katonás! El az útból, lomha puhányok!
   Tisztes zászlónk nem nyúlszivü férfiaké!
Éjt s hideget, hosszú utakat, fájdalmakat álljon
  mind, ki e táborhoz tartozik, és bajokat.
Álld, ha esőt küld rád magas égből éjszinü felhő.
   Náthásan, csupaszon hálj a csupasz talajon.
Hív a forumra? Ne késs, a kitűzött óra előtt már
   ott légy, s el ne siess, hogyha az óra letelt.
Bármikor is hív, menj, hagyd minden tennivalódat!
   Légyen utadban akár nagy sokaság, sose késs!
Éj közepén, amikor lakomáról tér haza éppen,
  rabszolgája helyett - hogyha akarja - kisérd!
És ha falun van, s hív: "Gyere" - Amor utálja a restet -
   hogy kocsit nem lelsz, menj az utadra gyalog.
És se hideg széltől, sem szikkadt kánikulától
   el ne riadj, s hótól, mely utad belepi...




Vers: Szepessy Tibor (szerk.): Tibullus, Propertius, Ovidius versei 
188 oldal
Sziget Könyvkiadó, 2000
1750 Ft
Kép

Ritka az arc, az alak, melynek nincs semmi hibája.
   Légy ügyes és titkold jól a hibád, ha lehet.

Ülj, ha rövid vagy, mert ha felállsz, hinnék: bizony
                                                             ülsz még,
    s teljes hosszodban nyúlj ki, ha ágyra heversz,
a hogy még ott se legyen feltűnő, mily rövid is vagy,
    rejtsék el takaró leplek a lábaidat.
Azt, ki igen vékony, vastag szálú ruha fedje,
    mely két válláról bőven omoljon alá.
Arra, ki túl sápadt, bíbor csíkos ruha illik,
    és a sötét bőrűn phárosi kelme a szép.
Formátlan lábat hamvas szattyán saru szépít,
    vékony lábon jól áll a sürű kötelék.
Hogyha a vállad erős, ne erősítsd még a töméssel,
   s körbefutó szalagot köss, ha a kebled aszott.

Széles taglejtésekkel ne kísérje, akármit
   mond, kinek ujja kövér, körme benőtt, beszakadt.
Szája kinek savanyú szagu, éhesen az ne beszéljen,
   s húzódjék kissé félre, ha mond valamit.
Hogyha lapátfogu vagy, vagy ferdén nőtt az a metsző,
   vagy sárgák fogaid, hát mosolyogj keveset.

Hinné bárki is ezt? A mosolygás is tudomány ám,
   azt is szépen kell tenni, ha tetszeni vágysz.
Szép, ha nevettedben kétoldalt két pici gödröt
    látni. Ne hagyd szabadon végig a fogsorodat.
Egyre vihogni se kell, vagy szüntelenül hahotázni.
    Hát hogy? Mit tudom én! Nőiesen, finoman...





Vers: Szepessy Tibor (szerk.): Tibullus, Propertius, Ovidius versei 
188 oldal
Sziget Könyvkiadó, 2000
1750 Ft