Néhány hete én is felfedeztem, hogy a Netflix filmet készített Jane Austen utolsó regényéből Dakota Johnson főszereplésével, és bevallom, az előzetese nem nyerte el a tetszésem. Sajnos engem az a néhány perc eléggé eltántorított a megnézésétől, konkrétan az a rész, ahol Anne egy, ha jól emlékszem, szószos tál tartalmát zúdítja a fejére és közben mosolyog. Bár a regényt jó pár éve olvastam utoljára, de az emlékezetemben nem egy ilyen Anne Elliot képe élt, ezért döntöttem inkább az újraolvasás mellett.
Az Elliot család tősgyökeres nemes és rangkórságban szenved (ahogy azt Jane Austen is kimondja róluk), és mindennél fontosabb számukra a látszat, a mások véleménye, hogy a külvilág pozitívan nyilatkozzék róluk. A családfő, Sir Walter, már jó néhány éve megözvegyült, és most kénytelen azzal szembesülni, hogy nem megfelelően kezelte a pénzügyeit, ezért kénytelen bérbe adni a családi kastélyt és máshová költözni.
Ebben egyetért az elsőszülött lánya, Elizabeth is, ill. Sir Walter ügyvédje és a család barátja, Lady Russell is, így a dolog eldöntetett. Hogy van még egy lánya, aki velük él? Ó, Anne véleménye senkit sem érdekel. Milyen kedves család, ugye?
Anne pedig beletörődik. Már megszokta, hogy így bánnak vele. Mielőtt apja és nővére Bathba indul, a család legfiatalabb tagja, a már férjezett Mary eldönti, hogy neki éppen Anne-re van szüksége, így nővére hozzájuk költözik egy időre.
Közbejött azonban valami, ami más kötelezettséget rótt rá. Mary gyakran gyöngélkedett egy kicsit, de mindig túlzott jelentőséget tulajdonított a panaszainak, s nagyon is megszokta, hogy mindig Anne-hez folyamodjék, ha bármi baj van náluk; most pedig ismét rosszul érezte magát; s mivel előre látta, hogy az egész ősz folyamán egyetlen napig sem lesz egészséges, könyörgött nővérének - helyesebben követelte tőle, mert aligha volt könyörgésnek nevezhető, amit művelt -, költözzék át hozzá Uppercrossba, maradjon mellette, ameddig szüksége lesz rá, s ne menjen Bathba a többiekkel.
- Nem tudok meglenni Anne nélkül - mondta Mary.
- Akkor igazán okosabb, ha itt marad, mert Bathban nem lesz rá szüksége senkinek.
Még mindig jobb, ha hasznos személyként igényt támasztanak valakire, bár nem éppen kifogástalan megfogalmazásban, mintha elutasítják azzal, hogy amúgy sem érnek vele semmit; Anne örült, hogy szükség van rá, még jobban annak, hogy valami kötelességet jelöltek ki számára, és természetesen nem bánta, hogy ennek színhelye éppen ez az annyira szeretett környék; készséggel beleegyezett hát: marad.
Nyolc évvel korábban Anne egy tengerész, Frederick Wentworth jegyese volt, azonban a családja Lady Russell-lel egyetemben lebeszélte egy, csak negatívumokkal járó házasságról. A vőlegény ugyanis nem rendelkezett sem vagyonnal, sem előkelő társadalmi helyzettel.
De ilyen az élet: Kellynch kastély új bérlője éppen az egykori vőlegény nővére és sógora lesz, tehát Wenthworth is előbb-utóbb megérkezik hozzájuk. Ráadásul most már kapitányként és vagyonos emberként tér vissza, mivel a nemrégiben véget ért háborúnak köszönhetően meggazdagodott.
Amikor sógora, Croft admirális megjegyezte, hogy milyen jó is a háború, és reméli, lesz még benne része, mert így tovább gazdagodhat, nagyon elszomorodtam. Főleg a jelenlegi helyzetben, és eszembe is jutott, hogy: Jó üzlet a háború. A problémám csak azzal van, hogy ilyen úton szerzik a vagyonukat, miközben mások tönkre mennek, sőt meghalnak vagy belerokkannak. Vajon az admirálisnak és egyéb rangos tengerészeknek és a legénységeiknek is volt PTSD-jük később?
Visszatérve a cselekményhez, itt is mindig történik valami a mindennapokban, amely felbolydulást okoz a társaságban. Természetesen főleg Wentworth kapitány megérkezése az egyik ilyen esemény, mert Marynek két fiatal sógornője is van, akik közül bármelyik ideális feleségjelölt lehet a számára. Hol az egyik gyerek lesz beteg, hol kirándulni mennek és baleset történik, felbukkan egy régi rokon és Anne sem kerülheti el, hogy Bathba utazzon apjához és nővéréhez.
Természetesen a regény legfőbb kérdése, hogy Anne és Wentworth kapitány újra egymásra talál-e, vagy Anne mást választ? Mindenesetre, amíg erre választ kapunk, alaposan megismerjük Anne vívódásait:
Sajnos hiába próbálta meggyőzni magát, be kellett látnia, hogy vannak érzelmek, amelyek felett nyolc év is nyomtalanul múlhat el. És vajon mit gondoljon, hogyan érez iránta a férfi? Magyarázza úgy, hogy kerülni akarja a találkozást? A következő pillanatban már utálta magát, amiért ilyen esztelen kérdéseket forgat a fejében.
Jane Austen regényeit sokan az írónő pszichológiai éleslátása miatt dicsérik, és ez a Meggyőző érvekben is így van.
Sir Walter és Elizabeth hiú, és ahogy írtam, mindig csak a látszattal foglalkozik és hogy mit gondolnak róluk mások. Mary még mindig egy kislány (vajon mi történhetett vele kislányként, hogy ilyenné vált?), akinek állandóan más társaságára van szüksége, és ezért betegségeket idéz elő magának.
Egyedül az idősebb Musgrove házaspárban (Mary anyósa és apósa) fedeztem fel az érzelmi intelligenciát, ill. Harville-ékben és Croftékban.
Nagyon tetszett Anne egykori iskolatársának szerepeltetése, mert Mrs. Smith az irodalmi példa a rezilienciára. Jane Austen még nem tudhatta, hogy ezt fogalmazza meg az alakjában. Mert ez a nő végképp nincs rózsás helyzetben, sem anyagilag, sem egészségileg, mégis - a körülményeihez képest - vidám tud lenni, képes örülni, amin Anne is meglepődik:
A második látogatás folyamán már nyíltan beszélt, és Anne csodálkozása egyre nőtt. Elképzelni sem tudta volna, hogy valaki olyan vigasztalan helyzetbe kerülhet, mint Mrs. Smith. (...) szegény asszony csak olyankor hagyja el a házat, amikor a meleg gyógyfürdőbe kísérik - és mégis, Anne azt tapasztalta, hogy a tétlen rosszkedv, a nyomott hangulat csak percekig tart nála, szemben a hosszú derűs órákkal, amelyekben tennivalót talál magának. Hogyan lehetséges ez? Anne szemlélődött, figyelt, elgondolkozott, s végül belátta, több ez, mint lelkierő vagy beletörődés - az alázatos lélek lehet türelmes, az erős értelem elszántságot sugall, ámde itt többről van szó; itt a lélek rugalmassága a vigasztalódás hajlandóságával párosul, azzal a képességgel, hogy a dolgok jó oldalát tekintse, hogy mindig elfoglalja magát, s ezzel terelje el gondolatait önmagáról.
Anne-t mindig is szerettem, mert intelligens, művelt, kedves, segítőkész, de most rájöttem, hogy igazi people pleaser. Nem találtam megfelelő magyar szót erre, de - aki nem hallotta még- azt a személyt jelenti (férfit és nőt egyaránt), aki mindig mindenkivel kedves, bájos, udvarias, mindenkinek tetszeni akar, csak épp önmagával és a saját igényeivel nem foglalkozik. Tudom, mert én is ilyen voltam.
Szerencsére Anne a regény folyamán elkezd magára találni, és remélem, hogy a boldog befejezés után ő is végleg kigyógyul abból, hogy mindig másoknak akarjon a kedvében járni és megfelelni, és miután más környezetbe kerül, végre a saját életét élheti.
- Az én fogalmaim szerint, Mr. Elliot, jó társaság az, ha okos, művelt emberek jönnek össze, akiknek van miről beszélniök; én csak az ilyet nevezném jó társaságnak.
- Téved - felelte szelíden a férfi -, az olyan nem jó, hanem a legjobb társaság lenne. A jó társasághoz elegendő a műveltség és a jó modor... ámbár a műveltség nem is olyan lényeges. Igazán csak a születés és a jó modor fontos; egy kis tanultság persze nem árt a jó társaságban; ellenkezőleg, igen hasznos. Az én kedves Anne húgom most elégedetlenül csóválja a fejét. Túlságosan nagyigényű.
Kedves Mr. Elliot, az Ön Anne húga nem túlságosan nagyigényű, csak, ahogy az Ön nyelvükön mondják: she keeps her standards high, és neki van igaza.
A Meggyőző érvek nem kalandregény, nincs pörgős cselekménye, nincs benne humor, mint a Büszkeség és balítéletben és az Emmában, de éppen a már említett pszichológiája miatt érdemes elolvasni, elgondolkodni rajta, párhuzamot vonni esetleg önmagunk és egy-egy szereplő jelleme között, s talán kisebb-nagyobb felismerésekre jutni.
Jane Austen: Meggyőző érvek
Eredeti cím: Persuasion
Eredeti cím: Persuasion
Fordította: Róna Ilona
289 oldal
Palatinus Kiadó, 2005
Bejegyzések
0 hozzászólás