Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt.

Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál,

ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál

szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt.

Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel,

Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,

söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel.

Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája.

Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra,

páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.

Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva

ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől.

 Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan

elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat –

Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.

Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.

Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,

mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége –

Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába

dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre!

A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’

S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben!

Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva

nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden!

S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva

leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva

kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva,

mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…



Vers