Az estebéd után, a gyertyák remegő fényénél, mint minden holland, Rembrandt is a Bibliát olvassa. Nézem és csodálom őt. Isten választotta festőjéül, az a dolga, hogy az Úr Fényességét fesse. Rembrandt pedig engem választott. Judith azt mondja, ez az én sorsom. Én meg úgy gondolom, Isten azt rendelte sorsomul, hogy megóvjam minden bajtól Rembrandtot és a munkáját, így hát mindennap vele leszek, életem vagy az ő élete minden napján (aszerint, hogy melyikünk hal meg előbb, Uram, irgalmazz, nekünk), az a dolgom, hogy boldoggá tegyem, őt, Titust és a születendő gyermekünket. És hogy modellt álljak neki a terpentin bűzében. 

Rembrandt régóta az egyik kedvenc festőm, nem véletlenül választottam a németalföldi festészetet a prezentációm témájául annak idején az egyik szabadon választható tantárgyam alkalmával. Rembrandtról is sok mindent tudunk, de Hendrickjéről már kevesebbet. Ki volt ez a lány, aki húszévesen került az akkor 43 éves Rembrandt házába szolgálóként? Sylvie Matton Hendrickje bőrébe bújva ismerteti meg velünk a lány gondolatait, érzéseit, Rembrandtot mint embert és művészt, valamint a korabeli Amszterdamot.

A vidékről Amszterdamba érkezett Hendrickje Stoffels 1649-ben kerül Rembrandthoz, aki ekkor már hét éve él özvegyként, a hétéves fiával, Titusszal; Greetje Dircx-szel, aki a kisfiú nevelője. A fiatal, mélyen vallásos, ám írástudatlan lány hamarosan a festő szeretője lesz, de kapcsolatuk sokkal több ennél: Hendrickje múzsa, társ, sőt feleség Rembrandt számára, Titust pedig fiaként szereti. Greetje hamarosan elhagyja a házat és Rembrandtot azzal vádolja, hogy házasságot ígért neki, amit a művész határozottan visszautasít, és végül a nő javítóintézetbe kerül.




Hendrickje és Rembrandt sosem házasodhatott össze (Saskia - Titus anyja - végrendelete miatt), mégis házaspárként éltek együtt. Hamarosan kislányuk született, Cornelia, akit Az ördög színe Kék-ből ismerhetünk. Bűnös viszonyukat a presbitérium elítéli, Hendrickjét száműzik az Úr asztalától. Közben újabb nehézségekkel kell szembenézniük: az egyház után számos amszterdami nagy hatalmú polgár, Rembrandt korábbi megbízói is levegőnek nézik a nőt és elfordulnak a festőtől, aki csődközelbe jut. Eközben Németalföld az angolokkal áll háborúban, és az országban a pestis szedi áldozatait.

Gyakran mondogatod, hogy a megrendelők nem is portrét, hanem örökkévalóságot vásárolnak maguknak. Még ha a Nap nem forog többé a föld körül, semmi sem fenyegeti ezt az örökkévalóságot, a művészet örökkévalóságát, egy festmény élettartamát; a jó bőrenyvvel előkészített vásznon egy festmény néhány száz, de talán ezer éven át is ép marad.

 Sylvie Matton alaposan utánajárt a kornak, a szokásoknak, babonáknak, Rembrandt életének, sőt a pestisnek is, azonban egy bakit elkövetett: az Éjjeli őrjárat csak a 18. században kapta ezt a címet, addig az eredeti címén Frans Banning Cocq kapitány milíciája néven volt ismert, ill. a korabeli pestiskezelő és megelező módszerek sokszor kissé meghökkentőek, sőt gusztustalanok voltak, valamint Hendrickje macska- és kutyaellenessége is felháborított.
Ellenben nagyon tetszett, ahogy Hendrinckje gondolatait egy-egy bibliai történettel vagy az Apostoli hitvallás, ill. a Miatyánk egy-egy sorával társítja, így érzékeltetve a nő vallásosságát. 

Az említett negatívumoktól eltekintve, nagyon tetszett a könyv, az alapötlete pláne. Rögtön az elején megszoktam, az oldalak töredezettségét, amely az idősíkok váltakozását hivatott jelezni.
Egy jó tanács: olvasás közben nem árt, ha kéznél van egy művészeti album. Bevallom, csak tegnap szereztem be a Taschen sorozat Rembrandtról szóló kiadványát, amely első fejezetének címét adtam a bejegyzésemnek is, de a regényben említett képek nagy részét már ismertem.
Szívfájdalmam, hogy a könyv szinte teljesen beszerezhetetlen.


Sylvie Matton: Én, Rembrandt lotyója
Eredeti cím:  Moi, la putain de Rembrandt
Fordította: Kamocsay Ildikó
238 oldal
Európa Kiadó, 2002
1200 Ft
Kép: Wikimedia