Egyértelmű volt, hogy a megjelenése után rögtön el kell olvasnom Tóth Krisztina új kötetét, mely első kötetének megjelenése után huszonöt évvel látott napvilágot és a jeles esemény alkalmából huszonöt novella kapott benne helyet. Októberben egyéb okok miatt félretettem, de most újra lelkesen vetettem bele magam.

A kötet öt fejezetre oszlik, melyek öt-öt novellát tartalmaznak. A történetek szereplői ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bármelyikünk. Van köztük kisgyerekes tolmács, orvoslátogató, egyetemi tanár, francia diákok, akik életükben először járnak Budapesten, román vendégmunkások, szeretők, egykori és mai házaspárok, akiknek megromlott a kapcsolatuk.

 Az egyikük évek múlva szeretne szeretne végre szót váltani iskoláskori szerelmével, amihez remek alkalmat kínál a munkája. De vajon sikerül-e végre beszélnie az egykori néptáncossal?

Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat. Régen az iskolában volt olyan feladat, hogy saját szavainkkal kellett elmondanunk egy történetet. Ez nagyon megmaradt bennem, a saját szavak. Most már egyébként abban sem vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem azt élem-e még mindig, ami akkor elkezdődött.

Milyen tapasztalattal tér haza Budapestről két fiatal francia fiú? Vajon tényleg olyan az eddig csak hallomásból ismert magyar főváros, amilyennek elképzelték?

Mi történik, ha egy nyári napon a telefonfülke előtt várakozó és a szeretőjét hívó nő a másik szeretőjébe botlik?

Mit tehet az az asszony, aki rádöbben, hogy a férje megcsalta? És egy másik asszony vajon kisegíti a kellemetlen helyzetbe került ex férjét?

Mi történik, ha az ott lakó nő a háza előtt a földbe fejjel lefelé lógó cipőtalpakat lát, neki pedig olykor leesik a feje? Vajon feltűnik ez a környezetének, vagy tudomást sem vesznek róla?


A novellák olykor groteszk, gúnyos hangvételűek (főleg, melyeket a külső narrátor beszél el), de egy közös bennük: leginkább elszomorítóak, komorak ezek az írások. De éppen ezért érdemes őket elolvasni, mert szembesítenek bennünket az élettel: mert az emberek nagy része nem úgy él, mint a napi sorozatok és a reklámok szereplői. Sajnos vannak elhagyatott idős emberek, ostoba apák, akik a gyerekük érzékenységét látva rögtön arra gondolnak, hogy a gyerek biztosan meleg, pedig csak tud örülni a kutyájának, lecsúszott hírességek, akik kínos helyzetéből más hasznot akar húzni és még sorolhatnám.

Többen is a novellák sötét hangulatát rótták fel. De Emberek, ébresztő! Látni is kellene, nem csak nézni! A novellák olvasása közben esetleg eszünkbe jut, hogy szegény, de rossz már neki, hogy megcsalja a férje, elhagyták, nem tud aludni, elfordulnak tőle, mert rákos vagy éppen kinevetik valami miatt. De mi van, ha holnap vagy később mi kerülünk abba a helyzetbe? Ismerős az empátia? Igen? Akkor miért csak elméletben az, és miért nem a mindennapokban?

Huszonöt novella, huszonöt sors. Utazás az időben és életekben. Fáj, hogy szembesítsen a valósággal, napjainkkal, korunkkal. Ne féljünk megismerni ezt a huszonöt kiragadott pillanatot, gondolkodjunk el egy-egy novella után, és ne csak az jusson eszünkbe, hogy "de jó, hogy én nem így élek". Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Ne legyünk hát közönyösek.


Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
228 oldal
Magvető Kiadó, 2014
2990 Ft
A címadó novella
Tóth Krisztina honlapja

Tóth Krisztina írásait kb. két-három éve szívesen és viszonylag rendszeresen olvasom a különböző, nem divatmacákkal teli női lapokban. És most végre sikerült könyvformátumban, egyszerre több írásával megismerkedni.

A fejezetek egy-egy testrész történetét mesélik el, az ujjaktól vagy a fenékig. Bevallom, az első pillanatban szokatlan volt, hogy nem magyar szereplőkkel indul a nyitó novella, de ahogyan a kötet címe is sejteti, a novellák fokozatosan egy egésszé kezdenek összeállni, ahogy az apró filmkockák egymás mellé illesztésével kirajzolódik egy kép. Ahogyan haladunk előre, a szereplők élete és az egymáshoz fűződő kapcsolatuk fokozatosan bontakozik ki előttünk. Azonban nem kell megijedni, a történetek külföldi szereplői ugyanolyan húsvér emberek, mint bármelyikünk, esetleg valamelyik ismerősünk. Egyszerű hétköznapi emberek, akiknek megvannak a mindennapos gondjuk, teljesen normális életet élnek, ahogyan azt már íz írónőtől megszokhattuk. Tóth Krisztinánál egyszer sem találkoztam egzotikus helyszínekkel, ostoba, divatmacákkal, akik elmennek a világ másik végére, hogy megtalálják önmagukat. Az ő szereplői közt akad tanárnő, orvos, 30 éves szeretőként élő fiatal nő, mérnök vagy akár romagyerek.

"Akkor a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni."

A történetekről nem írnék inkább semmit, a fenti idézet úgyis mindent elmond. Inkább azt emelném ki, micsoda hatással volt rám ez a könyv. Az egyik vasárnap este vettem le a polcról, kb. 50-60 oldalt olvastam el belőle, mert kezdtem elálmosodni, aminek nem a könyv volt az oka. De nem hagyott nyugodni, úgyhogy negyedórával később már nyúltam a lámpakapcsolóért, mert muszáj volt folytatni. Végül a feléig jutottam, aztán másnap fejeztem be, de úgy, hogy faltam a sorokat, mert így kell jó történeteket szőni, amelyek garantáltan nyomot hagynak az olvasóban, még sokáig ott motoszkálnak a fejében a kirakó egyes darabjai. Így bátran mondhatom, hogy kicsiny lelkem örömmel csukta be az utolsó sor után a könyvet, hogy az egzotikus címekkel villogó kortárs magyar limonádé áradata mellett gyorsan vegyük az irányt a Szépirodalom feliratú polc felé a boltban vagy a könyvtárban és a több száz oldalas agysorvasztás helyett válasszunk inkább egy vékonyka, de annál ütősebb molytápot. Meglátjuk, az agysejtjeink is hálásak lesznek érte.  Igenis jó az, amikor egy-egy történetben a rideg valósággal szembesül a Kedves Olvasó.


Tóth Krisztina: Pixel
168 oldal
Magvető Kiadó, 2011
2490 Ft