De szépek! Hát ilyet láttál-e már?
A kéket nézd, arrébb, a fák tövénél.
Vagy ezt a sárgát, itt a blúzomon.
Díszes, fehér... Nehogy hozzájuk érjél!

Szemtelen csapat. Orrunkra szállva
szeplőt lopnak, csöpp lábuk átbizserget.
Később a nyár alá lopakszanak,
kényelmes légbe oltva át a kertet.

Hányféle szín! Hányféle rajzolat!
Fényborzoló, vad sürgés, surrogás.
Hőséget szórnak, kedvet, illatot.
S ha elfáradnak, jön helyükre más.

Egyszerre félhomály, majd este lesz,
előbújnak az árnyak társai.
Csak el ne szenderülj! Csak győzd kivárni!
Álmodni hívnak, nappalt fejteni.

Gyöngéd eső szitál a Lepke-kertre,
nem érintvén az apró szárnyakat.
Levél-rejtette, könnyű verdesés.
Öröm. Színén a pára átszalad.

Szivárványt képzelsz, hűs lélegzetet.
Nem gondolsz arra, végül is mi rejt.
A lomb alatt pár régi lárva porlad.
Hibátlan béke. Jobb, ha elhiszed.




Vers: Egymásért.eoldal
Kép: greenme.it

Ha kedved tartja, alhatnál tovább.
Vagy kelhetsz is. Ez mindegy voltaképp.
A tél már itt van, s lassan teljesedve
betölti léte minden szegletét.

Túlfűtött reggel, mint Szicíliában -
a fény színébe mártott tengerek.
De szádhoz érve más íz sója lep meg:
kiszárít, s közben át se fűszerez.

Eszedbe juthat Párizs, Róma is,
amit nagyon szeretsz, egy régi ház -
az évszakot, mert múlni úgyse tudna,
saját jegébe így olvasztanád.
Aztán az erkély; szinte meztelen
a fagy, ahogy álmos bőrödhöz ér.
Azt hinnéd, most másodszor is felébreszt,
pedig csak érti, álma hogy legyél.

Közben gondolsz ezt-azt az őszről is -
olyasmit, mintha nem múlt volna el.
Mesét kreálsz a szörnyű Zúzmadárról,
s rájössz, miért nem tudsz még félni sem.

A teljes tél már nem borzongató;
áttetszve, nélkülözve birtokol.
A teljes télbe újabb tél vegyül,
s te benne élsz, de mint ki nincs sehol.




Vers
Kép