A fákon pihen a hó,
fehér mint a liliom,
ó, én szeretem a hót,
ő az evangéliom,
ő mindenkit eltakar,
aki élni nem akar.
A szép hercegnőt is el
s a híres költőt is el,
eltakarja a bárót
és a fáradt favágót.
Lelke nincs és mégis él,
festve nincs s mégis fehér,
úgy csillog és úgy lebben,
mint a képeskönyvekben.
Nézd, hogy világít a fa,
rászáll a hó mint vatta,
rászáll a kis madárra,
kicsiny sovány hátára.
A hó mindenkit szeret,
keze jég, szíve meleg,
melengeti a nádat
és az alvó fűszálat.
Bámulom a hó leplét
és fölötte az estét,
a hó és az éj, ezek
szépen összeillenek.
Kinézek ablakomból
s mintha harmóniumból
szállna felém az álom.
A hó pihen a fákon.