Szavakat akartam adni néked,

hogy összerakhasd a mindenséget.

Erőt akartam egy nagy zsákkal adni,

hogy ne kelljen soha mástól kapni.

Lehúztam volna az égből a napot,

majd rajzolok egy újat! Holdat is, csillagot!

Vidd az összeset, mind neked adom,

hogy legyen, ami fénylik éjjelen s nappalon,

szavakat adtam volna néked,

hogy összerakjad a mindenséget.

Hogy azt lásd körül, amit senki,

ott lehess, ahol neked kell lenni,

úgy szerethess, ahogy te tudsz szeretni,

azt szerethesd, akit akarsz szeretni.

Szárnyakat is adok, ha kéred,

hogy repülni tudj a mindenek felett,

hogy a végtelenben meglásd mindazt végül,

amit földi ember még keresni sem keres.

Vers: Poet

Kép: Ben White - Unsplash

A forró nyár
bekúszik
az ablakrésen,
szétterülve figyel
némán.
Csend van.
Nincs körül más, csak
a nyár ölel át olyan
izzó lánggal, ahogy
ő tud csak,
eláraszt
jó érzéssel,
boldogsággal.
El sosem vettem,
ami másé,
mindig
a magam útját
jártam.
Hajtott, hogyha
segíthettem,
köszönetet
ritkán vártam.
Lehetett volna
jobban, lehettem
volna bátrabb.
De az égbolt
mindig fényes,
és nincs, ki pofon vághat,
nincs, mi megsértene,
nincs, ki elém állhat.
A Nap ragyog,
látom a fákat, ahogy
duzzad rajtuk a lomb,
a ház fala
nem látszódik,
a zöld levelek
útját állják a fénynek.
Élek.
Nincsen múlt,
csak képek!
Holnap van,
végtelen idő,
tér és vágyak!
S a csillagok
az égben
pórul
sosem járnak!

Forrás: www.poet.hu kortárs magyar versek

Kép: Pixels Talk

Oda, ahol

minden háznak tornya van,

s a toronyban egy szoba,

s a szobának négy ablaka.

Eljössz velem, ha hívlak?

S az ablakokból messze látni,

a holdat s a sok csillagot,

és annyira jó lenni ott,

hogy nem várod a holnapot,

s a szegények is gazdagok,

mert nincsen olyan, hogy nincsen,

amire gondolsz, megkapod,

mert a gondolat a minden,

s aki azt mondja, hogy barátod

nem hagy el, lehetsz bárhol,

aki hűséget fogad, veled marad,

nem fordít hátat, ha fázol,

s a virágok a réten

a hóban is kinyílnak.

Eljössz velem, ha hívlak?

Oda, ahol

éjjel-nappal ragyog a nap,

de ha akarod, este van,

ahol minden álmod teljesül,

ahol élhetsz boldogan!

Ahol élni jó, és nincs fájdalom,

ahol semmilyen hatalom nincsen,

ahol embernek lenni büszkeség,

ahol mindenkit szeret az Isten.

Ahol a szegények is gazdagok,

mert nincsen olyan, hogy nincsen,

amire gondolsz, megkapod,

mert a gondolat a minden.

Ahol a szerelem nem fakul...

Múlnia sohasem kell...

Ahol minden álmod megkapod.

Ahol örökké létezel!

Eljössz, ugye, ha hívlak.

Ugye, ott

velem leszel.

Vers: Poet

Kép: Sean Pierce - Unsplash

Eredetileg teljesen mást terveztem mára, és ez a jó a blogolásban (is), hogy bármikor bármin változtathatok, mert megtaláltam ezt a verset, amely nagyon illik az e heti könyves bejegyzéshez: 

Úgy szólj, hogy

mindenki hallja!

Hallják meg

az erdőn,

hallják meg

a bércen,

a tengeren

túlon is,

a városok,

a falvak,

s az égig

magasodó

tornyok népei,

s a dzsungel

mélyén,

s a sivatag

homokján növő

gyermek is

hallja meg szavad.

Úgy dalolj,

hogy mindenki

tudja meg,

a föld, az ég

s a csillagok!

Rázd fel az eget!

Kússzon a fülbe

s a bőr alá

a dallamod!!!

Úgy zenélj,

hogy zokogjon

minden,

s hulljon el

az összes könnye

e világnak!!!

Úgy táncolj,

amire mások

csak vágynak!!!

Minden

új pillanatban

kezdődhet új élet.

S minden

elmúlt pillanat

egy új halál.

A jövő előtted áll.

Kezdődik minden.

Ami volt, már árnyék.

Ami volt, most nincsen.

Hangod fonja körbe

a világot!

Nagy a zaj, tudom.

Nagy a baj, látom.

Minden,

ami érdemtelen,

eltűnik egyszer.

S minden,

amit érdemelsz,

előtted áll.

Minden pillanatban

kezdődik az élet.

Minden elmúlt pillanat

egy új halál.

Ha minden igaz, ez a 250. Vers hétfőn, így ehhez a számhoz is tökéletes választás ez a vers.

Vers: Poet

Kép: Max Nguyen - Unsplash

Idén a Színházi világnap hétfőre esik, ezért ma verssel ünneplem: 

Még egy kis púderpor a nyakra, a vállra,

még egy csepp karmazsin, kis fény a szájra,

paróka igazít, mikroport leragaszt,

parfüm a csuklóra, szűk cipő kiakaszt!

Tükörnek nagy mosoly, folyosó, haladás,

vasajtó, zene szól, sötét van, osonás,

festékszag enyhén száll, suttogás valahol,

még egy kis gyakorlás, "Istenem, menjen jól!"

Valaki arra jár, odalép, megölel,

nincs mese, indulunk, siker lesz, hinni kell,

forog a színpad, a jelenet eleje,

ügyelő figyeli, hogy a helyemen vagyok-e,

belépek a fénybe a reflektor ragyog,

nem látok eléggé, érzem csak, hol vagyok,

csendben a nézőtér, mindenki figyel,

a karnagy mosolyog, ennél több, mi kell,

éppúgy megy minden, mint korábban szokott,

nevetnek, tapsolnak, olyan boldog vagyok!

Legördül a függöny, magunkra maradunk.

Premier van, ünnep, ma egy jót mulatunk!

Paróka lekerül, mikroport felteker,

kosztüm a vállfára, várnak rám, menni kell.

Hosszú hónapok, próbák és tanulás,

nem alvás, izgalom, verejték, gyakorlás,

könnyek és kétségek, dicséret, vallomás,

csak három óra mese. Ennyi lett. Semmi más.

Semmi más? Szenvedély, erő, érzelem,

ritmus és akarás, humor és értelem,

dallam és szerelem, bizalom, szépség,

vágyak, álmok, magasság, mélység.

Élet. Öröm. Remény. Ennél több nincsen.

Benne volt. Minden.

Forrás: www.poet.hu magyar versek

Kép: Kenny Filiaert - Unsplash

Ha én lennék a tél,

fehérre színezném

a teret, a házakat.

Ha én lennék a szél,

pirosra festeném

a kacagó gyermekarcokat.

Ha én lennék a tél,

kandallót vinnék oda,

ahol meleg nincsen,

őrizném az emberek álmát,

s adnék vágyat annak,

akinek nincsen.

Ha én lennék a szél,

messze fújnám az összes

fájdalmat, bánatot,

ha én lennék a tél,

hoznék verset, táncot,

dallamot.

Elfújnám a rossz

emléked,

ha én lennék a szél,

nem maradna

könny szemedben,

boldog lehetnél.

Ha én lennék a szél,

elsodornám

a harcot, a fegyvert.

Ha én lennék a tél,

meleg paplant hoznék,

mosolygós reggelt,

játékot, bókot,

fagyöngy alatt csókot.

De jó volna, béke lenne,

mint az álom, olyan lenne.

Ha én lennék a tél.

Ha én lennék a szél.

Forrás: www.poet.hu magyar versek

Kép: Satyan Chawla -Unsplash