Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tennessee Williams. Összes bejegyzés megjelenítése

Tennessee Williams rövid darabjának címét már biztosan sokan feltettük magunknak: Vajon mit hoz a holnap?

Amikor évekkel ezelőtt a Wordpressen újrakezdtem a blogolást (aztán azt is töröltem), egy ebből a darabból vett idézettel indítottam az első bejegyzésem.

Azóta sok dolog változott, ezért a hétvégén újra elolvastam ezt a néhány oldalas, ám annál elgondolkodtatóbb színművet.

Éppen ezért szeretem Tennessee Williamst, mert gondolkodásra, önreflexióra késztet, amelyre mindannyiunknak nagy szüksége van (lenne).

A darab két középkorú szereplője egy nő, Egy, és egy férfi, Kettő.

Kettő minden este bekopog Egy ajtaján, és az est nagy részét együtt töltik. Vacsoráznak, beszélgetnek, tévét néznek, kártyáznak, majd Kettő vissza megy a hullaház-hotelbe (a szállodába, ahogy Egy nevezi), ahol él, Egy pedig felmegy az emeletre és lefekszik.

Minden este ugyanaz a forgatókönyv, ugyanazok a megszokott és semmitmondó mondatok.

EGY (...) Nekünk minden áldott este szükségünk van erre a szertartásra, á, te vagy az, igen, én, más szinte el sem hangzik, legalábbis olyasmi nem, amit érdemes lenne kimondani. Én mindig beleerőszakolom magam valami monológfélébe, amibe te néha belenyögöd, hogy hm vagy ühüm. Aztán elmesélek egy csomó olyan dolgot, amit már annyiszor elmeséltem, hogy lassan szégyellem újra elmondani. Pedig el kell mondanom, különben csak ülnénk itt, egymás mellett, elviselhetetlen csöndben, igen, kiállhatatlan csöndben.

Kettő egy gimnáziumban tanít, azonban problémái vannak a beszéddel, ami alaposan megnehezíti a mindennapjait. Már napok óta be sem ment tanítani. Ma végre elment egy pszichiáterhez, de a regisztrációs pultnál nem jutott tovább.

Egy minden este igyekszik lelket önteni a férfiba, aki csak vele tud rendesen kommunikálni. Aznap este is egy feladatot ad neki, hogy segítsen választ találni Kettő problémáira. És ekkor mondja ki a darab üzenetét:

EGY (...) Egy kis változás biztos jót fog tenni, de a semminél mindenképpen jobb. Az embernek néhanapján szüksége van a változásokra, változtatnia kell, vagy el kell fogadnia a változásokat. Tudom, vannak, akik irtóznak tőle, ragaszkodnak az állandóan ismétlődő megszokotthoz. Azt hiszem, biztonságérzetet ad. De a megszokás nem egyenlő a biztonsággal, csak olyan, mintha az lenne. És ez nem szabad, hogy megtévesszen. Mindennap végigsétálhatsz ugyanazon az úton, és biztonságban érezheted magad, amíg egy szép nap be nem omlik a lábad alatt, és az ég el nem sötétül.

Egy mondatai nagyon elgondolkodtatóak. Miért félünk a változástól? Miért hiszünk valamit biztosnak? Mert mindennap ott van előttünk, mindennap benne vagyunk, ott megyünk el előtte/mellette? Honnan tudhatjuk, hogy holnap is így lesz? Bizonyára a legtöbben úgy vannak vele, hogy amit megszoktak, az biztos, és mindig az is marad. Ha most félretesszük az elmúlt három évben érzett bizonytalanságot, mindazt, amit ki-ki a saját életében tapasztalt, akkor is a változás - bármennyire is közhely - mindig is az életünk része volt és lesz is. Hiszen mi magunk is folyamatosan változunk, ha nem vesszük vagy nem akarjuk észre venni, akkor is.

EGY Én oda akarok kilyukadni... hogy a dolgoknak igenis változniuk kell.

Van, hogy a változás szelét már korábban megérezzük egy enyhe szellő formájában, amilyen egy hirtelen felbukkanó pletyka vagy egy kósza hír. Lehet, hogy először nem is akarjuk elhinni és gyorsan el is hessegetjük. Vagy éppen ezért, elkezdünk felkészülni rá. Van, hogy hirtelen következik be és teljesen összezavarodunk. Van, hogy tudatosan változtatunk valamin.

Végiggondoltam, hogy az eddigi életem során mennyi változásban volt részem (biztosan nem jutott mind eszembe, csak a legfontosabbak), és megállapítottam, hogy bármi is történt, előbb-utóbb jó vége lett. Akkor is, ha az elején és esetleg a későbbiekben is másként nézett ki a dolog. Főleg egy külső szemlélő számára tűnt megoldhatatlannak, rossznak a helyzetem. Megtörtént hogy hirtelen irányváltoztatásra kényszerültem, és valahogy mindig tudtam, hogy minden rendben lesz, és ma is ebben hiszek. Mert előbb-utóbb kiderült, hogy ezek a változások mindig valami jobbat hoztak. Nem vagyok naiv, inkább realista optimistának nevezem magam.

Ha pedig ellenállunk, csak annál rosszabb lesz. Ilyen az élet. Things happen - ahogy az egyik tanárom mondta. A dolgok megtörténnek. Hogy hogyan reagálunk, az már a mi választásunk. Van, amin nem tudunk változtatni. Van, amin igen. Pl. ha kipróbálunk valami újat. Ha apró változásokat eszközölünk a mindennapi rutinunkban. Merünk legalább egy picit bátrabbak és nyitottabbak lenni, és akkor nem aggódva, inkább örömteli várakozással, sőt kíváncsisággal tesszük fel legközelebb a kérdést:

EGY ... vajon mit hoz a holnap?

Tennessee Williams: Vajon mit hoz a holnap?
Eredeti cím: I Can't Imagine Tomorrow
Fordította: Ruttkay Zsófia

In: Drámák (693 - 713. oldal)

713 oldal

Európa Kiadó, 2006

Megint egy idézetet kerestem, amelyre egy másik Tennessee Williams-drámában bukkantam, amikor megakadt a szemem egy másikon az Üvegfigurákból, és rögtön tudtam, hogy újra kell olvasnom és írnom kell róla.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!!!

A drámairodalmat tekintve az Üvegfigurák azon színdarabok egyike, melyben az olvasónak és a nézőnek könnyű dolga van, csak kevés szereplő nevét kell megjegyeznie, ugyanis csupán négyen vannak.

A Wingfield család háromtagú: Amanda, az anya a múltban él. Ő volt az a déli lány, akit vasárnap délután tizenhét férfi vendég is felkeresett, melyek mindegyike ideális férjjelölt volt a számára, közülük többen meg is gazdagodtak később, ám ő mégis egy telefonközpontost választott, aki egy napon elhagyta őt és a két gyereküket. Az idősebb, a huszonöt éves Tom, aki a darab narrátora is, egy raktárban dolgozik, ő a kenyérkereső a családban, utálja a munkáját, titokban verseket ír és mindenáron el akar menni St. Louisból, ahogyan az apja is tette annak idején, akinek fényképe ma is a falon lóg.

A most huszonhárom éves Laura azonban más, mint a korabeli lányok. Egy gyerekkori betegsége folytán az egyik lába rövidebb, mint a másik, a középiskolába járógéppel járt, de nem fejezte be. A félénk és visszahúzódó lány a napjait a bérlakásuk falai és az üvegfigura-gyűjteménye közt tölti.

Amanda nem nézi jó szemmel, hogy a lánya így él, ezért a legfőbb célja, hogy végre férfi vendég érkezzen hozzájuk, hogy a lánya a házasság révén független lehessen. Kiderül ugyanis, hogy bár év elején Laura beiratkozott a kereskedelmi iskolába, hogy gyors- és gépírást tanuljon, amivel aztán munkába állhat, de annyira félénk volt, hogy kimaradt az iskolából. Erről az anyja csak később szerez tudomást, így tényleg csak a házasság lehet a kiút számára.

Anya és fia között folyamatosak a konfliktusok, mert Tom nem akar úgy élni, ahogy most, esténként moziba jár, ahonnan csak hajnalban keveredik haza, és reggel indulnia kell a munkába.

AMANDA De Tom, akkor is - túl sokat jársz moziba.
TOM Mert nem tudok betelni a kalandokkal.
AMANDA A legtöbb fiatalembernek épp elég kaland a pályája.
TOM Akkor a legtöbb fiatalember nem raktárban dolgozik.
AMANDA A világ tele van olyan fiatalemberekkel, akik raktárakban, irodákban meg gyárakban dolgoznak.
TOM És ezek mind a pályájukban találják meg a kalandot?
AMANDA Úgy van. És ha nem, hát lemondanak róla! Nem mindenki kalandmániás.
TOM A férfi ösztönénél fogva hím, vadász meg harcos, és ezeket az ösztönöket egy raktárban aligha tudja kiélni.

Egyik este Tom bejelenti, hogy másnap este - anyja kívánságának eleget téve - férfi vendég érkezik hozzájuk, az egyik munkatársa személyében, aki magasabb beosztásban dolgozik, mint ő. Amanda hihetetlenül boldog, bár rengeteg dolgot kell elintéznie addig, Laura pedig retteg a találkozástól.

TOM Anya, kérlek, ne várj túl sokat Laurától.
AMANDA Ezt hogy érted?
TOM Mi Laurát valóban ilyennek látjuk, mert hozzánk tartozik, és szeretjük. Már azt se vesszük észre, hogy nyomorék.
AMANDA Ne használd ezt a szót! Tudod jól, hogy ezt nem tűröm!
TOM De hát nézz szembe a tényekkel, anya. Laura nyomorék - és ez még nem is minden.
AMANDA Most meg mire célozgatsz?
TOM Laura nem olyan, mint a többi lány.
AMANDA Énszerintem ez csak a javára szól.
TOM Nem egészen - legalábbis a többi ember szemében... Laura borzalmasan félénk, és a saját világában él. És emiatt mások kicsit furának találják.
AMANDA Ne mondd azt a húgodra, hogy fura.
TOM Pedig az. Nézz szembe a tényekkel.

Másnap este meg is érkezik a várva várt férfi vendég Jim személyében, akiről kiderül, hogy a testvérek régi ismerőse. A családnak pedig szembe kell néznie a tényekkel.

JIM (hirtelen) Rájöttem, mi a te bajod! Teneked kisebbrendűségi komplexusod van! Tudod, mi az? Így hívják, ha valaki kevesebbre becsüli magát, mint amennyit ér! Azért értem meg, mert valamikor én is ebben szenvedtem. Igaz, az én esetem nem volt olyan súlyos, mint a tied. Akkor szabadultam meg tőle, mikor szónoklást kezdtem tanulni, képeztem a hangom. Sőt még az is kiderült, hogy érzékem van a természettudományokhoz. Addig én is azt hittem, hogy semmiben nem vagyok jobb az átlagnál! Tudod, én még nem foglalkoztam ezzel tudományosan, de egy barátom szerint jobban analizálom az embereket, mint azok az orvosok, akik ebből élnek. Ez persze enyhe túlzás, de az biztos, hogy értek az emberi pszichéhez! (...) Szóval, szerintem ez a te fő bajod. Nem hiszel magadban, mint autonóm személyiségben. Számos megjegyzésed bizonyítja ezt, no és jómagam is megfigyeltem egyet-mást. Például itt a kopogó járásod a gimiben; csak te érezted olyan borzasztónak. Azt mondod, hogy még a tanterembe is rettegtél belépni. És látod, mi lett belőle? Kimaradtál, lemondtál az érettségiről, egy olyan ok miatt, ami lényegében csak a te rögeszméd volt! Van egy apró testi fogyatékosságod, és kész! Jóformán észre se lehet venni! Csak a fantáziád növesztette százszorosára! Tudod, mit tanácsolok én neked? Higgyél abban, hogy valamilyen téren különb vagy a többieknél!
LAURA De miben?
JIM Az ég szerelmére, Laura, hát csak körül kell nézned! Mit látsz? Csupa átlagos, hétköznapi embert! Mind megszülettek, és mind meg fognak halni. És egy sincs köztük, akiben csak tizedannyi jó lenne, mint tebenned. Vagy énbennem!... Persze ez mindenkiről elmondható. Mert valamilyen különleges tehetség mindenkiben rejlik. Sőt vannak néhányan, akik több dologban is kiválnak. Az embernek csak fel kell ismernie, mi is az ő erőssége.

Számomra az a dráma egyik legnagyobb tanulsága, ha nem sikerül valami, akkor azt ezután sem szabad feladni. Mindegy, hogy mit szeretnénk elérni. Lehet, hogy feltűnik Jim a színen, aztán kiderül róla, hogy vőlegény. De nem csak Jim létezik a világon! Azaz nem csak egy férfi, nő, vagy bármilyen lehetőség van a világon, nyitott szemmel kell járni és sosem szabad feladni. Mert sajnos Amanda és Laura ezt teszi a darab végén, amelyre úgy tekintek, mint negatív példára: ez az, amit én nem teszek. Nem adom fel, nem azonosulok az aktuális rosszal, kudarccal.

A másik tanulság viszont pozitív: nyugodtan vállaljuk önmagunkat, mert lehet, hogy az, ami nekünk (esetleg a más(ok) szemében) fogyatékosságnak vagy furcsaságnak tűnik (mint Laura lába, de lehet ez bármilyen külső vagy belső tulajdonság), valójában az tesz minket egyedivé.

JIM (...) Ha az ember más, mint a többiek, azt el kell fogadni, de semmi ok rá, hogy szégyenkezz érte. Mert te sokkal különb vagy, mint a többiek. Belőlük tizenkettő van egy tucatban, tebelőled meg csak egy van! A tucatemberekkel teli van a világ, úgy nőnek, mint a gyom. Te csak ülsz idehaza, de akkor is - te vagy a - Barna Petúnia!

A harmadik tanulság: Amanda sikert és boldogságot kíván a gyerekeinek, de közben megfeledkezik egy nagyon fontos dologról: a gyerekei nem azonosak vele, és a siker és a boldogság mindenki számára mást és mást jelent. És minden szülő életében eljön az a pillanat, amikor el kell engednie a gyereke kezét, hagyni kell, hogy ő döntsön a saját életéről. Ezért veszekszik állandóan Tommal, nem akarja észre venni, sem elfogadni a fia költészet iránti szenvedélyét. Laura esetében pedig még súlyosabb a helyzet: mivel Amanda rendkívül népszerű lány volt annak idején, nem képes meglátni, hogy Laura nem ilyen. Ő olyan törékeny, mint az üvegfigurái: elég egy kis szellő, és máris remegni kezd.

Amikor Jim elkezd vele beszélgetni, kiderül, hogy a lánynak csak egy kis bátorításra, a megfelelő szavakra lenne szüksége, hogy elkezdjen kibújni a saját kis csigaházából. A kereskedelmi iskola jó ötletnek tűnt, de túl nagy lépés volt a lány számára, hiszen több ismeretlen emberrel került össze. Ha valaki valóban odafigyelne rá, biztos vagyok benne, hogy képes lenne megtenni az első lépéseket, melyektől jobban érezné magát.

Tennessee Williams ismét meggyőzött, hogy nagyon ért az emberi pszichéhez, ismét elgondolkodtatott, sok oldaljelölő bekerült a kötetembe, és ahogy már említettem, számomra ez a darabja negatív példaként kerül be a szellemi tartalékaim közé. Bár Tennessee Williams drámái nem a vidámságukról ismertek. Ha csüggedni kezdenék, mostantól felteszem magamnak a kérdést: Te is Laura akarsz lenni? Na ugye, hogy nem! Talán ezért is olyan töretlen a népszerűsége az 1944-es bemutatója óta a színpadokon, és készült négy filmváltozat is belőle, legutóbb 1987-ben Paul Newman rendezésében.

Tennessee Williams: Üvegfigurák
Eredeti cím: The Glass Menagerie
Fordította: Szántó Judit

In: Drámák

712 oldal

Európa Kiadó, 2006

Képek:

Do512

Colorado State University Theatre

A vágy villamosa Tennessee Williams egyik legismertebb, ha nem a legismertebb drámája, amely 1948-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.

A bejegyzés bizonyos fokú cselekmény-leírást tartalmaz, de erre - úgy érzem - szükség volt a megírásához.

Blanche Du Bois harmincéves középiskolai tanárnő, a tanév vége előtt, New Orleansba érkezik a húgához, Stellához és sógorához, a lengyel származású, Stanley Kowalskihoz.

Az első meglepetés a húgáék negyedébe érkezésekor éri. Stelláék ugyanis a város szegénynegyedében élnek egy kétszintes ház földszintjén lévő kislakásban. Ez a ház pedig nem a családi birtok, ahol a lányok felnőttek, nem az a fehér oszlopos, emeletes ház.

BLANCHE (...) Ülj le szépen, és magyarázd meg nekem ezt a lakást. Mit keresel te ilyenféle helyen?
STELLA Ugyan, Blanche...
(...)
BLANCHE De csakugyan, tréfán kívül, miért nem mondtad meg nekem, miért nem írtad meg, miért nem üzented meg?
STELLA (óvatosan tölt magának) Mit, Blanche?
BLANCHE Mit? Hogy ilyen körülmények közt kell élned!
STELLA Nem túlzol egy kicsit? Nem is olyan rossz itt. New Orleans nem olyan rossz, mint más város.
BLANCHE Ennek semmi köze New Orleanshoz. (...)

A második pedig, amikor először találkozik a sógorával. Az elegáns és művelt Blanche nemcsak nem egy ilyen környéket, de főleg nem egy ilyen férjet képzelt a húgának. Stanley hirtelen haragú, nyers, erőszakos, akinek olykor a keze is eljár és a klasszikus értelemben tartja a ház urának magát.

A kislakásban a házaspárt és a vendéget csupán egy függöny választja el egymástól, és Stanleynek rögtön gyanússá válik a sógornő, akiben a férfi félelmet ébreszt.

Stanley számára furcsa, hogy odalett a családi birtok, amit számon kér Blanche-tól:

STANLEY Ebben az államban, Louisianában, létezik olyasmi, hogy Napóleoni Törvénykönyv. Ennek értelmében, ami a feleségemé, az az enyém is - és megfordítva.
BLANCHE Ejha! Maga valóságos jogtudós!
STANLEY Ha nem tudnám, hogy a feleségem nővére, megvolna a véleményem magáról!
BLANCHE És mi volna a véleménye?
STANLEY Ne adja a bankot! Tudja azt maga jól! Hol vannak a papírok?
(...)
BLANCHE Mi az ördögöt képzel maga? Mit forgat abban a gyermeteg agyában? Hogy én megszököm valamivel? Hogy be akarom csapni a húgomat?...

A helyzetet csak súlyosbítja, amikor Stanley elmondja Blanche-nak, hogy Stella gyermeket vár.

Blanche megismerkedik Stanley barátaival, ám sógora nem nézi jó szemmel a nőtlen Mitch és sógornője között kibontakozó románcot, ezért nyomozásba kezd.

BLANCHE A bánat őszintévé tesz, azt hiszem.
MITCH Az bizony kihozza az emberekből.
BLANCHE Őszinteséget csak attól kaphat az ember, akit a bánat megpróbált.
MITCH Azt hiszem, igaza van.

Blanche-ról rögtön az jutott eszembe, hogy ő a messziről jött ember, aki bármit mondhat. A nő igyekszik könnyed lenni, aki csak azért érkezett látogatóba a húgához, hogy a tanfelügyelő nagylelkűségének köszönhetően kipihenhesse a tanévet. Az elegáns ruhákkal és ékszerekkel teli bőröndje azonban szemet szúr sógorának (csak nem ezekben van a birtok ára?), hiszen a környéken élők nem cicomázzák magukat, de egy olyan nő, akinek egy dallasi milliomos a hódolója, nem öltözhet akárhogy.
Blanche eleinte minden esetben ki tudja vágni magát Stanley előtt, nagyszerűen játssza a szerepét, hiszen itt senki sem ismeri az előzményeket, és talán új életet kezdhet Mitch-csel, mivel a férfi beteg anyjának napjai meg vannak számlálva.

Stella bízik a nővérében, és Stanleyt is igyekszik lecsillapítani, de a férfi nem hagyja magát, és a mesterkedésének köszönhetően fokozatosan omlik össze a Blanche által épített kártyavár.

Tennessee Williams - a Stanley és barátai kártyapartijaihoz hasonlóan - fokozatosan osztja a lapokat, fokozatosan derülnek ki a Blanche reményei szerint a háta mögött hagyott események, de a feszültség Blanche és Stanley találkozása óta végig jelen van. Két eltérő világ találkozik a személyükben, (a művelt, elegáns nő és az egykori katona, ma gyári munkás) és itt is csak egy maradhat.
A szereplők lelkiállapota mellett a szerző nagyszerűen mutatja be New Orleans multikulturális negyedét, amelynek szereplői olykor a főszereplők közti jelenethez kapcsolódóan bukkannak fel az utcán, ezzel is fokozva a benti feszültséget.

Nem véletlen, hogy a dráma ma is Tennessee Williams talán legjátszottabb és legsikeresebb darabja.
Ezt bizonyítja a számos más adaptációja is (a teljesség igénye nélkül):
Az angol Wikipédia szerint négy balettváltozatát is színpadra állították, 1995-ben André Previn operát komponált a dráma alapján, illetve számos filmváltozata (köztük tévéfilm) is készült.
Pedro Almodóvar Mindent anyámról (Todo sobre mi madre) c. Oscar-díjas filmjére is erősen hatott a dráma, illetve Woody Allen Blue Jasmine-je is egyfajta modern feldolgozása.
De talán a legismertebb filmváltozata az 1951-ben Elia Kazan rendezésében készült, Vivien Leigh-vel, Paul Newmannel, Kim Hunterrel és Karl Maldennel a főbb szerepekben.

Venekei Marianna koreográfiájával és Dés László zenéjével tavaly egész estés táncprodukció is készült a drámából, amelyet az Erkel Színházban mutattak be. Valaki esetleg látta?

BLANCHE Megmondom, nekem mi kell. Varázslat!
Mitch nevet
Igen, igen, én varázslattal szeretném megajándékozni az embereket. Én mindent elváltoztatok a kedvükért. Nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie. És ha ez bűn, hát akkor kárhozzam el érte!...

Tennessee Williams: A vágy villamosa
Eredeti cím: A Streetcar Named Desire
Fordította: Czímer József
In: Drámák
712 oldal (99 - 222. o.)
Európa Kiadó, 2006
Képek: MovieBoozer
TCM Turner

Aki esetleg a jobb oldali bemutatkozásomra pillant, rögtön egy Tennessee Williams-idézettel találkozik. Nem véletlenül esett a választásom éppen erre, ugyanis amikor a drámáit olvastam, azonnal bekerült a kedvenceim közé. Ám akkor azokról sem írtam.
Tavasszal viszont többször "összefutottam" Tennessee Williamsszel és A tetovált rózsával az interneten, így ideje volt, hogy elolvassam, most pedig újraolvassam ezt a nálunk kevésbé ismert művét.
Ezért is örültem annak idején, amikor megláttam, hogy a Scolar Kiadó az Ungvári Tamás színműfordításai sorozatának Drámák kötetébe A tetovált rózsa is bekerült.

A helyszín egy, az USA déli részén található, olaszok lakta kisváros. Itt él Serafina, a szicíliai bevándorló és varrónő, a 12 éves lányával, Rosával és a férjével, a teherautó-sofőr Rosario Delle Rosával.
Serafina büszke arra, hogy férjével a házasságuk óta felhőtlen a boldogságuk - minden értelemben.

Csakhogy egy este felbukkan egy nő, aki megbízással fordul Serafinához, és azt állítja, hogy az ő mellén is megjelent az a rózsa, amely Rosario mellére van tetoválva. Az asszony természetesen nem hisz a nőnek, és a házi oltárán álló Szűzanyától vár választ.
De aznap este tragédia történik: Rosario balesetet szenved és meghal. Felesége az egyház nézeteivel ellentétben elhamvasztatja férjét, és otthon őrzi egy urnában.

Eltelik három év, Rosa immár 15 éves kamaszlánnyá serdült, és az iskolai táncmulatságon megismerkedett a tengerész Jackkel. Anyja, aki azóta sem heverte ki a férje halálát, teljesen elhanyagolta magát és nem nézi jó szemmel a fiatalok szerelmét.

ROSA Lasciami stare, Anyám! - Belehalok a szégyenbe. És mindig így viselkedik! Mióta megölték az apámat, egyszer sem öltözött fel. Három esztendeje ott gubbaszt a varrógépnél, ruhát nem vesz, a házból ki sem lép, s most végül az én ruhámat is elzárta, hogy én se mehessek el. Azt akarja, hogy úgy éljek, mint ő, a szomszédok nevetségére. (...) Nem akarok rabságban élni, egy kriptába zárva. (És odamutat az urnára.)

Andrew Iacovelli (Jack) és Valerie Westgate (Rosa)

A helyzetet bonyolítja a környékbeli, szintén szicíliai asszonyok pletykálkodása (nem hisznek Rosario hűségében), majd egy fiatal teherautó-sofőr, Alvaro Mangiacavallo (a vezetékneve lóevőt jelent) felbukkanása, akinek rögtön megakad a szeme a fiatal özvegyen.
Mindebből sejthető, hogy bőven akad bonyodalom a drámában.

SERAFINA Nem barátkozom asszonyokkal! (Végigméri az úton sorakozó asszonyokat.) A próbabábuk a szobámban, azokkal barátkozom, azok nem hazudnak. Mert milyenek ezek az asszonyok? (Vadul utánozza őket.) (...)
DE LEO Attenzione!
SERAFINA Ragyogás nélkül múlik el az életük! A szívük helyén egy frizsider! A férfiak, azokban sem sem ragyog semmi, kivált, ha otthon vannak, asszonyuknál; kocsmába járnak, verekednek, lerészegednek, elhíznak, s felszarvazzák a feleségüket, mert nem kapnak ragyogást, pedig a szerelem, az csupa ragyogás. Én - megadtam az uramnak. Nekem a dupla ágy szent volt, mint a zsoltár. Most is azon fekszem, az álmaimmal, az emlékeimmel. És ma is szent nekem, mert nem hiszem, hogy az én szívem ura megcsalhatott! (Az asszonyok összesúgnak.) Mi az, mit kárálnak? Tudtok-e valamit, amit én nem tudok? Nekem nincs szükségem semmire, csak a Szűzmária jelenlétére, a kinyilatkoztatásra, hogy a hazugság az hazugság!

Mint az eddig olvasott Tennessee Williams-drámákban, a szereplők most is egyszerű, hétköznapi emberek, akiknek meg kell birkózniuk valamilyen súlyos problémával. A központi kérdés az, vajon sikerül-e Serafinának visszatalálnia önmagához, túllépnie a pletykákon, újra élnie az életét immáron Rosario nélkül, és vajon milyen példát mutat a lányának? A szicíliai hagyományok ütköznek az amerikai szabadsággal kettejük kapcsolatán belül. Míg Serafina igyekszik megvédeni a lányát, addig Rosa ki akar törni anyja védelme alól és az érzelmeire hallgat.

Christopher Abbott (Alvaro) és Marisa Tomei (Serafina) a Williamstown Theatre Festivalon

Williams mindezt fokozatosan építi fel egy folyamatosan feszült légkörben, vitákat gerjeszt a szereplői között, akiknek minden rezdülését, minden érzését elénk tárja. Mivel a szereplők zöme Szicíliából származik, így a temperamentumos párbeszédek és a veszekedések is szerves részei a jeleneteknek, és külön öröm volt számomra (az olaszul nem tudóknak már nem lesz az), hogy ezek a részek olaszul is hangzanak el (lábjegyzetben sem szerepel a fordításuk).

Az egyetlen észrevételem ezekkel kapcsolatban, hogy sajnos a magyar fordításhoz képest egy olaszul tudó számára érezhető a váltás a tegeződés-magázódás között. Pl. De Leo atya magyarul (azaz eredetileg angolul, ahol nincs különbség a tegeződés és a magázódás között) tegezi Serafinát, míg olaszul már magázza. Illetve szemet szúrtak még a helytelenül írt olasz szavak is, pl. a sì si-ként szerepel, holott az már a visszaható névmás harmadik személyű alakja, tehát nem mindegy, hogy van-e rajta ékezet vagy nincs.

Bár az eredeti szöveget nem ismerem, a magyar fordításra sem lehet panasz a fentiektől eltekintve: ha csak olvassuk vagy színházban halljuk, fel sem tűnik, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott. Érdemes megismerni Tennessee Williamsnek ezt a színművét is. Nem véletlen, hogy ma is megtalálható a világ színházainak repertoárján.

A darabból 1955-ben film is készült Burt Lancaster és Anna Magnani főszereplésével.

ROSA Addig vagyunk csak senkik, amíg nem szeretnek.

Ungvári Tamás színműfordításai - Drámák
Tennessee Williams: A tetovált rózsa
Eredeti cím: The Rose Tatoo
Fordította: Ungvári Tamás
474 oldal (345 - 455. o.)
Scolar Kiadó, 2012
4490 Ft
Képek:
Ripr.org
The Berkshire Review For The Arts
A borítófotóért elnézést kérek, valahogy ez az a könyv számomra, amelyről eddig még nem sikerült rendes képet készíteni.