A regény ötven évet (1860 - 1910) ölel fel a Salina család életéből, melynek jelképe a párduc. 1860 májusában javában folynak az ország egységesítése érdekében vívott harcok Garibaldi és a Bourbon királyság katonái között, miközben a Salina család éli megszokottnak mondható életét Palermóhoz közeli kastélyában.
A családfő, don Fabrizio Corbera, Salina hercege, - akit az író a saját dédnagyapjáról mintázott - a párduc, a régi rendszer megtestesítője, aki rajong a csillagászatért és szeret az ehhez kapcsolódó számításokkal foglalatoskodni. Természetesen a harcok híre hozzájuk is eljutott, hiszen lányai is hazatértek a zárdából, ahol tanulnak, de a herceg - az események külső szemlélőjeként - biztos benne, hogy a felfordulás ellenére sem fog semmi megváltozni, minden marad a régiben.
Ebben az elképzelésében zavarja meg unokaöccse és gyámoltja, Tancredi:
Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.A fiú (a herceg nővérének fia) gyermekként maradt árván és került a párduc szárnyai alá, aki nagyon megszerette. Tancredi egy reggel közli bácsikájával, hogy ő is belép Garibaldi seregébe, amit gyámja kénytelen tudomásul venni és lassanként belátni, hogy a dolgok változás előtt állnak.
Most minden elnyomott gondolatát felkutatta: Tancredi rejtélyes szavai, Ferrara elragadtatott ékesszólása, Russo hamis, de leleplező közlése apránként felfedték titkos értelmüket. Sok minden történik majd, de az egész csak komédia. Lármás, romantikus komédia, néhány vércseppel a bohócruhán. Mert ezek az egyezkedések, a "beszéljük meg a dolgot", a "tárgyalásokkal mindent el lehet intézni" országa; itt nem a francia őrjöngés dúl; különben, Franciaországban is, ha eltekintünk negyvennyolc júniusától, mikor történt mostanában valami komoly dolog?
A család a nyarat Donnafugatában tölti, ahová bár a harcokból sebesülten, ám ugyanolyan vidáman, mint korábban, Tancredi is megérkezik. A herceg legidősebb lánya, Concetta évek óta szerelmes unokatestvérébe, és a család is úgy gondolja, helyes, ha a fiatalok házassága révén családi kézben marad minden. Csakhogy megjelennek a feltörekvők, köztük Donnafugata polgármestere, don Calogero Sedara és bájos leánya, Angelica, aki elbűvöli a fiatalembert, így Concetta házasságról szőtt álmai szertefoszlanak.
Bár a szereplők közti párbeszédekben, illetve a narrációban kapunk bizonyos információkat a harcok állásáról (igen sokat pedig a lábjegyzetekben), a főszerepet a herceg világának alkonya és az új kor beköszönte kapja.
Már az elején megtetszett a regény, a szereplők és a kastély életének bemutatása. Megtudtam, hogy egy jezsuita, Pirrone atya is a családhoz tartozik, és milyen fontos a herceg számára buldogja, Bendico.
Bár az első részben sem unatkoztam, a Rossz kezdet kedvéért mégis félretettem, és csak később fejeztem be. De úgy érzem, ez a szünet nem vált kárára az olvasásnak. A három hónappal későbbi, Donnafugatába tartó útba és a megérkezésbe csöppentem, és innentől kezdtem el igazán szeretni.
Az események itt vettek ugyanis fordulatot a már említett polgármester és Angelica színre lépésével.
Don Fabriziót, a jól megtermett, tekintélyt parancsoló, ám mégis emberi párducot rögtön megkedveltem, ahogyan a későbbiekben Tancredit is. Később pedig megállapítottam, hogy az ifjú micsoda párra talált Angelicája személyében.
A regény második felében egy rész erejéig Pirrone atya a családjához utazik és néhány napot velük tölt, és bár ennek a néhány fejezetnek semmi köze sem volt a Salinákhoz, mégsem mondanám rá, hogy csak egy töltelékrész lenne. A családtagok mellett megismerhettem Pirrone atyát mint magánembert, és ismét főszerepet kapott a vidéki szicíliaiak élete.
A regény zárófejezete 1910 májusában ismét a Salina-kastélyba kalauzol bennünket. Ötven évvel vagyunk az egységes Olaszország megszületéséért vívott harcok kezdete után, és a kastély életében is jelentős változások történtek. Egy újabb pedig már az ajtón kopogtat.
A párduc a régi kor hanyatlásának és az új világ beköszöntének taglalása mellett tele van gyönyörű leírásokkal, humorral, sőt frivolitással és nagyszerű emberismeretről is tanúskodik.
Sőt, néha az volt az érzésem, mintha a Magánélet sorozat idevonatkozó (nincs ilyen) kötetét olvasnám, mert a hétköznapi és magánélet dolgai is említésre kerültek. És bár már nem egy könyvet olvastam eddigi életem során, még sehol sem találkoztam a halál olyan szép leírásával, mint itt.
Mindezek mellett pedig megismertem az igazi Szicíliát, azt, hogy mit jelentett akkoriban szicíliainak lenni, és don Fabriziónak köszönhetően nem egy fontos gondolattal lettem gazdagabb.
Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek és hajtottak végre megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni a régi vezető osztály egyik tagjától, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek továbbfejlesztésében és véghezvitelében tevékeny szerepet vállaljon. Most nem kívánok arról vitatkozni, hogy amit tettek, rossz-e avagy jó; nézetem szerint igen sok rossz is történt. Csak azt akarom máris megmondani, amit amúgy is megért majd önmagától, amikor már egy évet közöttünk töltött. Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele; a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tettek valamit. Öregek vagyunk, Chevalley, nagyon öregek. Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk, mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője; és mégis kétezer-ötszáz éve gyarmat vagyunk. Nem panaszképpen mondom: a mi hibánk. De fáradtak vagyunk és kimerültek mindenképp.
Az olvasás gördülékenységét sajnos sokszor megszakították az elírások, melyeknek köszönhetően Füsi József nagyszerű fordításának szavait olykor magyarról magyarra voltam kénytelen fordítani.
Giuseppe Tomasi di Lampedusa - aki maga is számos nemesi cím birtokosa volt - egy gyönyörűen megírt regényt hagyott maga után, amely nálunk sajnos nem tartozik a népszerű olvasmányok közé. Olaszországban a szerző halála utáni évben (1958) jelent csak meg, de rögtön hatalmas sikert aratott. Annak mindenesetre örülök, hogy az 1001-es listára felkerült, talán ennek köszönhetően többen a kezükbe veszik majd. Remélem, előbb-utóbb valamelyik kiadó ismét megjelenteti.
A regényből 1963-ban Luchino Visconti készített nagy sikerű filmet, melyben a főszerepet Burt Lancaster (Don Fabrizio), Claudia Cardinale (Angelica) és Alain Delon (Tancredi) játszotta.
Egy kis kitérő szigorúan a regénnyel kapcsolatban.
Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Eredeti cím: Il Gattopardo
Fordította: Füsi József
311 oldal
Ulpius-ház Kiadó, 2007
Bejegyzések
