Elég régen olvastam Ian McEwantől, aki hozzám hasonlóan - szeret a dolgok mélyére ásni, ezért végül úgy döntöttem, a Szombatot választom a saját kihívásom őszi felvonásának teljesítéséhez.
Bár a regény olvasása elhúzódott, ennek az oka kizárólag a saját életemben keresendő, mivel volt, hogy kicsit pihentetnem kellett, és egy könnyedebb olvasmányra volt szükségem esténként.
A Szombat Henry Perowne egy napját meséli el. A negyvennyolc éves londoni idegsebész 2003. februárjának egyik szombati hajnalán felébred, és az ablakból szemtanúja lesz, amint egy repülőgép kigyullad. Az orvos fejében azonnal beindulnak a különböző képzettársítások, mivel abban az időszakban járunk, amikor az Egyesült Államok Irakot készült megtámadni.
Henry szeretné felébreszteni a feleségét, Rosalindot és megosztani vele a gondolatait, azonban tudja, hogy reggel a Legfelsőbb Bíróságra készül - egy jogi lapnál dolgozik -, ahol a sajtószabadságért küzd, mivel egy másik lapot igyekeznek elhallgattatni. Tehát az ő élete is be van táblázva.
Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.
Végül a konyhába indul, hogy a következő hírekből hátha többet is megtud a kigyulladt repülőről, ahol a fiával, Theóval találkozik. A fiú az egyetem helyett a bluest választotta és gitározik.
Ezen a szombaton várják haza nővérét, a végzős irodalmi tanulmányokat folytató Daisyt, aki Párizsból érkezik vissza többhónapos távollét után a családi házba, ahová Rosalind apja, az ismert költő, John Grammaticus is csatlakozik az este folyamán.
Ez a szombat tehát nem a megszokott hétvégi napok egyike lesz. A családi összejövetel mellett, London utcáin a háború ellen tüntetők is felkavarják a város megszokott életét, és Perowne szombati rutinja is másként alakul.
A nap eseményei mellett megismerjük mindannyiuk életét, főleg az orvos gyerek- majd fiatalkorát, kapcsolatát a most egy otthonban élő anyjával, aki már a fiát sem ismeri fel, a kórházi mindennapokat és az idegsebészet rejtelmeibe is betekintést kapunk.
Továbbá bepillantást nyerünk Perowne gondolataiba, majd a családtagjaiéba is. McEwan most sem csak a felszínt kapargatja, és felvetett egy számomra teljesen logikus magyarázatot arra, hogy Szaddám Husszeint - és a hozzá hasonló diktátorokat - mi vezérli.
A másik elgondolkodtató magyarázat pedig az volt, hogy mi, akik csak a hírekből (akkoriban, 2003-ban, leginkább a tévéből, a rádióból és az újságokból) ismerünk bizonyos eseményeket, melyek a világ más tájain történnek, ezek alapján alkotunk róluk ítéletet, amelyhez sokszor kitartóan ragaszkodunk. Aztán, ha megismerünk valakit, aki érintett, aki szemtanúja vagy éppen elszenvedője volt az eseményeknek (ahogy Perowne egyik páciense, aki mesél a hónapokig tartó fogságáról és kínzásáról), megváltozik a véleményünk, kezdjük más szemszögből látni a dolgokat. És mindig vannak, akik nem hajlandóak változtatni a meggyőződéseiken - bármiről is legyen szó.
Nem meggyőző. De többnyire szívesebben hiszünk, mint kételkedünk. Aztán ha bebizonyosodik, hogy tévedett az ember, gyorsan álláspontot változtat. Vagy olyan erős a hite, hogy hisz tovább. Hosszabb távon, nemzedékeken át, ez lehetett a leghatékonyabb: hinni a biztonság okáért.
Henry Perowne számomra nagyon szimpatikus volt (ahogyan a szűk családja is), aki igyekszik helyt állni a mindennapokban, és - amennyire lehet - összeegyeztetni a munkáját és a magánéletét. A lánya, Daisy az irodalmi nevelésén munkálkodik, mivel szerinte az apja nem olvas szépirodalmat, így ezen a téren műveletlen. Ezt olvasva az jutott eszembe, talán azért, mert a munkája során annyi és olyan sokféle emberi történettel találkozik, hogy emiatt kevésbé kíváncsi a mások által kitaláltakra. De erre is választ kapunk tőle.
Ian McEwan egy újabb nagyszerűen megírt és elgondolkodtató regényét olvastam az elmúlt hetekben. Az egy szokatlan szombati nap története mellett számos gondolkodni valót és izgalmas orvosi esetet és ismeretet kaptam, amiknek már elkezdtem utánanézni (pl. a Glasgow kóma skála). Nem véletlen, hogy a szerző is két éven át követte egy idegsebész munkáját, vett részt a műteteken és nézette át vele és másokkal is szakmai szemmel is a regényét. Így kell ezt csinálni.
Aki nem ijed meg a mély tartalmaktól, szeret elgondolkodni az olvasottakon, és az idegsebészet sem rémiszti meg, hozzám hasonlóan nagyon fogja szeretni a regényt. Örülök, hogy végre elolvastam, a szellemi tartalékaim nagyon hálásak érte. Köszönöm, Mr. McEwan.
Nemrég egy vasárnap este Theo aforizmával állt elő: "Minél nagyobb léptékben gondolkozol, annál szarabb az egész." Amikor megkérdezték, hogy mit akar ez jelenteni, így magyarázta:- Ha a nagy dolgokat nézzük, a politikai helyzetet, a globális felmelegedést, a világméretű szegénységet, akkor tényleg szörnyű, nincs javulás, nincs semmi, aminek örülni lehetne. De ha közelebbre nézek, kicsiben szemlélődöm, például azt veszem, hogy most ismerkedtem meg egy lánnyal, vagy hogy Chasszel új számon dolgozunk, vagy hogy a jövő hónapban hódeszkázni fogok, akkor óriási! Úgyhogy ez lesz a jelmondatom: Gondolkozz kicsiben!
A fülszövegnek viszont senki se higgyen, mert aki azt írta, vagy nem olvasta a regényt, vagy nem tudom, hol járt közben, mivel semmi köze a kettőnek egymáshoz.
Ian McEwan: Szombat
Eredeti cím: Saturday
Fordította: Lukács Laura
383 oldal (a 372. oldalon a Köszönetnyilvánítással ér véget, a maradék oldalakon a Vágy és vezeklés elejét olvashatjuk.)
Ulpius-ház, 2010
Bejegyzések
