Ahogy Andinak ígértem, gyártok egy-két bejegyzést azokról a könyvekről, amiket az offline módra váltás után olvastam, és úgy gondolom, másokat is érdekelhet. Szerencse, hogy felírtam a címeket, így biztosan nem marad ki semmi.

Annak idején azt írtam erről a regényről, hogy nem tetszett annyira, mint az addig olvasottak Joanne Harristől, de egyszer újraolvasom majd. Mivel az elmúlt hetekben  valaki mindig kereste a regényt, így elhatároztam, hogy beváltom az ígéretemet és újra elővettem a Szederbort.

Jay Mackintosh évekkel ezelőtt gyerekkori élményeit felhasználva írta meg Földialma Joe c. regényét, mellyel egycsapásra híres lett. Rajongói azóta is várják az új könyvét, de ő álnéven sci-fikkel örvendezteti meg az olvasókat, ami bár anyagi jólétet jelent a számára, tudja, hogy nem ebben a műfajban érzi otthon magát.

Öt éve él a barátnőjével, Kerryvel egy londoni lakásban, aki egy esetleges új regény sikerének reményében eltűri minden szeszélyét. De egy márciusi napon, egy, a postával érkezett ingatlanhirdetés mindent megváltoztat: Jay megpillant egy franciaországi kis házat, éppen olyat, amilyenről a Földialma Joe-t ihlető egykori öreg bányász, Joe mesélt neki annak idején. Azonnal dönt: ez a ház kell neki! Egy telefon és Jay már útnak is indul hátizsákjával, benne hat üveg borral és egy bőrönddel Lasquenet-sous-Tannes-ba, hogy azonnal lássa új birtokát.

Legnagyobb meglepetésére Jay nagyon könnyen elsiklott másik énjének hangja felett. Most először akadt rá egy talizmánra - nem egy tárgyra, hanem egy helyre -; amely talán véget vet belső megosztottságának. Mintha a világoknak, amelyeket könyvein át el akar érni, valóságos megfelelőjük is lenne, egy hely, ahol varázslat és kémia és fikció és hús-vér eggyé válnak, amint annak idején Pog Hill Lane-en. Mint a magok Joe ódon ládájában: halottnak látszanak, de megfelelő feltételek mellett készek életre kelni.

 A Csokoládé óta nyolc, a Csokoládécipő óta négy év telt el, Vianne és lányai boldogan és egyszerűen élnek Roux-val a férfi hajóján Párizsban. Vianne azonban érez valamit, és a változás meg is érkezik egy levél formájában. Ráadásul a síron túlról, mely visszahívja őt a kis Tannes melletti faluba.

Jövőre...
Milyen furcsa, hogy a jövőre gondolok. Nem szoktunk előre tervezni. Mindig is olyanok voltunk, mint a pitypangmagok: megtelepedtünk egy évre, aztán továbbszálltunk. A pitypang gyökere nagyon erős. Szüksége is van rá, hogy felszívja a tápanyagokat. De a növény csak egy évszakon át virágzik - feltéve, hogy olyasvalaki, mint Francis Reynau, már nem tépte ki gyökerestül -, utána pedig kénytelen továbbállni a szél hátán, hogy életben maradhasson.
Ezért hagyom olyan készségesen, hogy Lasquenet visszahúzzon? Talán egy olyan mélyen rejlő ösztönre reagálok, hogy nem is vagyok a tudatában: arra vágyom, hogy visszatérjek oda, ahol e konok magokat egykor elhintettem? Vajon mi nőtt - ha nőtt egyáltalán - a távollétünkben? Vajon ottlétünk hagyott-e - bármily csekély - nyomot ezen a földön? Hogyan emlékeznek ránk az emberek? Szeretettel? Közömbösen? Emlékeznek-e ránk egyáltalán, vagy az idő kitörölt minket az emlékezetükből?

Így Vianne csomagol, és az ekkor már tizenöt éves Anoukkal és a nyolc éves Rosette-tel augusztus 15-én elindul Lasquenet-be, ahol ismét egy ünnepi forgatag kellős közepébe csöppen, Francis Reynaud-val elegyedik szóba, akitől meglepő híreket hall a falu jelenlegi életéről.

Az elmúlt évek jelentős változást hoztak a kicsiny falu életébe: Les Marauds-ba magrebiek érkeztek, élükön Mohammed Mahjoubival, aki a kis közösség szellemi vezetője. Mecsetet, majd minaretet építenek és az EU szabályai is elérik a falut, melyekre a többség fittyet hány, míg Caro Clairmont és férje, Georges számára az anyagi jólétet jelentik. Caro továbbra is a falu főkolomposa szerepében tetszeleg: teadélutánokat szervez a magrebi asszonyokkal és igyekszik mindenütt jelen lenni, ahogyan azt már megszokhattuk.

A két közösség békében él egymás mellett, ám egy napon megérkezik Karim Bencharki, aki külsejével mindenkit elbűvöl, még Carót is. Majd színre lép egy titokzatos, nikábot viselő nő, Inès a kislányával, akiket Karim az özvegy nővéreként és annak kislányaként mutat be. És ekkor minden megváltozik. Inés az egykori chocolaterie épületében iskolát nyit a magrebi lányok számára, de valaki felgyújtja, és a gyanú Reynaud-ra terelődik.
Reynaud pedig az egyház szemében is fekete bárányként tengeti életét a faluban: a püspök egy új papra, a fiatal és a technika iránt elkötelezett Père Henrira bízza a nyájat, aki azonban csak hetente egyszer gyóntat, a napi miséket megtartja, de nem akárhogy: imádja a Power Pointot, és azt tervezi, hogy a templom fapadjait műanyag székekre cserélteti. Teszi mindezt Caro Clairmont lelkes buzdítása mellett, aki színleg együtt érez Reynaud-val, miközben a háta mögött csak szítja a Curéről terjesztett pletykákat.

Vianne előtt áll a feladat, hogy kiderítse, mi történt a falubeliek között, ami így elmérgesítette a helyzetet és kegyvesztetté tette a jobb napokat látott Reynaud-t. Ki ez a titokzatos fekete asszony, Inès Bencharki?

Vianne mi mást tehetne, mint anyja kártyáihoz fordul, felkeresi a magrebieket és a régi barátokat, hogy mindenre fényt derítsen.

Az eseményeket - ahogyan a Csokoládéban is -, Vianne és Reynaud szemszögéből ismerjük meg. Ismét találkozunk régi ismerősökkel: Joséphine-nel; Luc Clairmont-nal, aki immáron huszonegy éves és dacolva anyjával, francia irodalmat tanul az egyetemen; felbukkan Guillaume is a kutyájával, de eddig ismeretlen lasquenet-ieket is megismerünk.
Ahogyan a magrebieket: a kultúrájukat, mindennapjaikat. Egy szigorú, patriarchális világot, ahol a nők nem dönthetnek.

Talán furcsán hangzik, de Reynaud-nak jót tettek az elmúlt évek: már kevésbé éreztem bigottnak, mint a Csokoládéban. Nyitottabb és elfogadóbb lett a nyájával (ha csak egy hangyányival is) szemben, ám nem adja fel a küzdelmet, mely közte és a magrebiek között folyik. Sőt, kiderül, hogy Reynaud-nak humorérzéke is van és még káromkodni is szokott!

Jó volt újra visszatérni Laquenet-be és régi és új ismerősökkel találkozni, de a kedvencem egyértelműen Al-Djerba nagyi és Mohamed Mahjoubi lett. Előbbi legalább kilencven éves öregasszony, aki fittyet hány a ramadánra és napközben kókuszcsókot hord a zsebében, melyek közül egy-kettőt el is fogyaszt, ráadásul nem rejti véka alá a véleményét. Utóbbi a magrebi közösség papja, bírája, vezetője, aki nem zárkózik el a falubeliektől és A nyomorultakat olvassa.

Fűszerek, őszibarack és csokoládé illata, fekete fátylas nők, a feltámadó szél, harangzúgás és a müezzin éneke, valamint számos izgalom és meglepő és megdöbbentő fordulat - mindezt megtaláljuk a trilógia harmadik részében. Visszaköszön a Csokoládé hangulata, és a szél is más irányból kezd fújni. Izgalmas és remek könyv, mindazt megtaláljuk benne, amit Joanne Harristől már megszokhattunk, kiegészítve számos kulturális információval. Méltó folytatása az előző részeknek. És ki tudja, talán egyszer ismét találkozhatunk Vianne-ékkal, egy negyedik részben.

  Ha szó szerint nem varázsolunk is, de mindnyájunknak megvannak a magunk titkai. Egy suttogás, egy jel, egy csipet fűszer. Egy barátságos kártya. Egy dal.

  Happy birthday, Joanne Harris!


Joanne Harris: Csokoládés barack
Eredeti cím: Peaches for Monsieur Le Curé
Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor
540 oldal (a regény az 519. oldalon véget ér, ezt követi egy oldal köszönetnyilvánítás, majd a megszokott adag reklám...)
Ulpius-ház, 2012
3999 Ft

Decemberben már megírtam a véleményem, miután megérkezett a futár a novelláskötettel és néhányat elolvastam belőle. Bár az a vélemény csak az első benyomásokra korlátozódott, de azok mellett sem mehettem el szótlanul, elvégre a mai világban a többség kétszer is meggondolja, mire ad ki pénzt.

Akkor félretettem a kötetet, ahogy annak idején a Bársony és keserű mandulát is, és a mai napig sem tudom megmondani, miért. Talán mert nem a megszokott Joanne Harrisszel találkoztam a lapokon, és furcsa volt, hogy az írónő egy másik arcát mutatja nem egy novellájában. A napokban viszont rájöttem, hogy hiányzanak Joanne Harris írásai, és teljesen mindegy, melyik oldala dominál az adott novellájában. Elő is vettem a kötetet és ott folytattam, ahol januárban abbahagytam.

 A novellákból nem a Csokoládéból jól ismert hangulat árad, hanem nem egyszer egy olykor gonosz, csipkelődő hang szövi a történet szálait. A címadó történet és annak folytatása - ahogyan már korábban is írtam - egyáltalán nem hozza karácsonyi hangulatba az olvasót, nem akar azonnal fát díszíteni, mézeskalácsot sütni vagy képeslapokat írni, sőt inkább elgondolkodtatja, ahogyan nem egy másik írás is a kötetben.

A skandináv mitológia alakjai ismét visszatérnek egy-egy történet erejéig, ezúttal Manhattanben találkozhatunk velük.

A Harry Stone és Elvis 24 órás egyháza egy remek és rendkívül humoros - nem a klasszikus értelemben vett - detektívtörténet, amin nagyon jól szórakoztam.

Mégis a legjobban a való világból vett történetek tetszettek és gondolkodtattak el.

 A Bársony és keserű mandulából már jól ismertem és nagyon megszerettem Faith-t és Hope-ot, akik egy idősek otthonában tengetik napjaikat, melynek lakói ezúttal kirándulásra készülnek, de mit kezdjenek ott egy vakkal és egy mozgássérülttel? Így a két asszony az otthonban marad. De szerencsére vannak még olyan emberek, akik nem feledkeznek meg másokról, így Faith és Hope világot lát.

Jó néhány oldallal később ismét találkozunk a két idős hölggyel, a Faith és Hope visszavág c. történetben, ami rendkívül izgalmas és nem lehet nem szeretni őket.

A Kíván újra csatlakozni? narrátora egy anya, akit fia ismertetett meg a Twitterrel, amikor egyetemre ment, és így állandóan kapcsolatban tudtak maradni. Sajnos a fiú azóta meghalt, de a Twitteren még mindig él.
Eszembe is jutott, hogy milyen igaz:

Online senki sem hal meg.

Szintén az internet, egészen pontosan az online játékfüggőség áll A Játék középpontjában. Bár Joanne Harris maga is azt írja a bevezetőben, reméli, nem igaz, mégis a lelke mélyén úgy érzi, sajnos, mégis az.

- Neked hány pontod van?
Lenézett a bagettre, amit nem evett meg.
- Nem emlékszem válaszolta.
Hát, ez bazi nagy hazugság volt. Amikor az ember a Játékot játssza, mindig számon tartja, hány pontja van. Mint a Twitteren a követői: mindig tudja, ha elveszt egyet, és mindig érzi azt a kis nyilallást, amikor az egyik már nem követ...

A Süti főszereplője egy édességfüggő nő, aki imádja a sorozatokat, az emésztést segítő kekszet és a mindenféle színű cukormázas süteményeket és fánkokat. A férje a vetélése után elhagyta, ám most mégis úgy érzi, hogy gyermeket vár, méghozzá nem is akármilyent.
Zseniális példázata annak, mi mindent képes elhitetni magával egy ember.

 Az út dala - mely a kötet záró története - volt számomra a legfájdalmasabb. Három afrikai gyerek minden áldott nap kiült az út szélére, hogy az arra menőket és az eget figyelje. De mára már csak az egy szem lány, Maleki ül ott, mert testvérei elmentek, hogy évekkel később pénzzel a zsebeikben térjenek haza és az ötgyerekes család élete jóra forduljon. Csak a család nincs tisztában azzal, hova is kerültek a gyerekeik: valójában gyermekkereskedők karmaiba adták őket, akik a gyerekeket prostituáltaknak és szolgáknak adják tovább. És a várva vált gazdagság is elmarad.

Ahogy ismételten olvasni kezdtem a novellákat, már eszembe sem jutott, hogy félretegyem. Rájöttem, hogy azért szeretem az írónőt, mert bárkinek a bőrébe bújva el tudja velem hitetni, hogy annak a szereplőnek a gondolatait olvasom, együtt tudok érezni vele vagy éppen utálom. A való világból vett ötletekért pedig külön dicséret jár, mert rajtuk keresztül hívja fel a figyelmünket olyan dolgokra, amelyek mellett talán naponta mi is elmegyünk vagy aggódunk miatta, de hajlamosak vagyunk egyszerűen a szőnyeg alá söpörni vagy rágörcsölni. Ilyen történet a Kísértetek a gépben, ami rendkívül tanulságos.

Az internethez menekül. Ott senki sem látja. Avatárként létezhet, szavak formájában a képernyőn, hangként a sötétben. Itt kedvére felfedezheti a világot, a világot, amelyben nemcsak neki, de senkinek sincs arca.

Joanne Harris ismét nagyot alkotott, és nagyon tetszett, hogy minden novella elején néhány mondatot mesél az aktuális történet keletkezéséről. Ebben a kötetében is mindenki megtalálja a saját szája ízének leginkább megfelelő keserű vagy édes történetet. A hozzám hasonló rajongóknak pedig igazán hedonista élményben lesz részük.

Dicséret illeti a fordítót, Szűr-Szabó Katalint is, aki a manapság túlzottan elterjedt tegeződés ellenére sem ezt a formát, hanem a magázódást választotta (az angolban nincs különbség tegeződés és magázódás között), ami - szerény véleményem szerint is - jobban illik Joanne Harrishez.


Mire a kötet végére, pontosabban a záró novellához értem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem esett szét a kötése és a gerince sem tört be. Előbbit csupán azért sajnálom, mert így egyszerűen és gyorsan megszabadulhattam volna a maradék 38 oldaltól, aminek semmi köze Joanne Harrishez, csak a kiadónak így olcsóbb reklámozni az olyan könyveit, amelyekre nem érdemes a szemünket pazarolni.
Joanne Harris és a könyvei is megérdemelnének végre egy normális kiadót, aki csak azt nyújtja a pénzünkért, amire kiadtuk, nem rontja el marketingfogásból az eredeti címet és nem akar tudat alatt ránk tukmálni egy rakás limonádét. Azt pedig a mai napig nem értem, miért nézi csekély értelműnek a kiadó az olvasókat, hogy Joanne Harrist állandóan a Csokoládé szerzőjeként emlegeti. Imádom a Csokoládét, de mellette még írt egy-két másik könyvet is. Tudom, Ulpius.



Joanne Harris: Egész évben karácsony
Eredeti cím: A Cat, a Hat and a Piece of String
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
348 oldal (ebből 308 a Joanne Harrisé, a maradék gyújtós reklám)
Ulpius-ház, 2013
3499 Ft

Sokakhoz hasonlóan én is megörültem, amikor egy hónapja megláttam ezt a kötetet az előrendelések között, és egy kisebb gondolkodási idő után a virtuális kosaramban landolt, majd csak várni kellett a megjelenésre és a kiszállításra. Volt is örömködés, amikor megérkezett vele a futár, aztán jött a feketeleves megvilágosodás:
ebben a kötetben véletlenül sem a Karácsony köti össze a novellákat, de nem ám! Úgyhogy Kedves Olvasó/Leendő Vásárló, ha úgy gondolta eddig, jó lesz karácsonyi alapozásnak, nagyot tévedett!
A könyv ugyanis az írónő A Cat, a Hat and a Piece of String (Egy macska, egy kalap és egy darab/kevés madzag) c. kötetének fordítása, melynek címében sehol sem szerepel a Karácsony szó. És az eredeti borító sem éppen karácsonyi hangulatot áraszt:

Mióta megláttam néhány hónapja, hogy előbb-utóbb jön a folytatás, tervben volt, a második rész újraolvasása. Elvégre nem árt, ha frissek lesznek az emlékeim. Ráadásul elég régen volt már, amikor három éve a nyári szünetben először került a kezembe.

Ahogy elkezdtem az olvasást, újra magával ragadott. Azt hiszem, most jobban időzítettem, hiszen az első dátum a regényben október 31. csütörtök.

 Október 31-én ismerkedhetünk meg Zozie de l' Alba-val, aki emberek életét lopja el. Zozie ugyanis árgus szemekkel vizslatja már elhunyt emberek postaládáját, melyeknek egyszerűen elemeli a tartalmát és felbontja, amit bennük talál. Nem is gondolnánk, hogy egy-egy postaláda micsoda kincseket tartogat Zozie számára! Elég neki egy bankszámlakivonat vagy egy számla, és voilà, már meg is van az új neve, az új élet, amit megkaparinthat.
Éppen egyik korábbi személyiségének nyomait igyekszik eltüntetni, amikor útja a Montmartre-ra vezet, ahol megpillant egy kamaszlányt egy chocolaterie előtt. A kamaszlány az immár 11 éves Anouk, aki szóba elegyedik az extravagáns külsejű nővel, aki azonnal felfigyel a lány anyjára és húgára.

A Csokoládé óta eltelt öt év alatt Vianne életében gyökeres változások történtek: a legfontosabb esemény, hogy megszületett Rosette, aki azonban más. A kislány nem beszél, kizárólag jelbeszéddel, ill. hangokkal kommunikál és sokszor történetek Balesetek. Vianne - aki most Yanne Charbonneau-ként mutatkozik be - egy ideje már Párizsban él a lányaival, sutba vágta  a kártyákat és a mágiát, így próbál átlagos életet élni. Emiatt is fogadta el a házi ura a nála jóval idősebb Thierry udvarlását. Ebbe az életbe csöppen bele a nyalókacipőben érkező Zozie, akinek tervei vannak a családdal. Azonban Vianne is nyitott szemmel jár:

De kicsoda Zozie?, teszem fel magamnak a kérdést? A szeme messzebbre lát, mint a mosogatásra váró edények vagy a tányér széle alá csúsztatott bankjegy. A kék szemben könnyebb olvasni, de a szakmai fogás, ami oly sokszor volt hasznomra, ha nem is a legjobban, valamiért nála mégsem válik be. Vannak ilyenek, mondom magamban. De akár keserű, akár tej, puha közepű vagy ropogós, a legkeserűbb narancs- vagy rózsakrémes, Manon blanc vagy vaníliás trüffel, még azt sem tudom, hogy egyáltalán szereti-e a csokoládét, még kevésbé, hogy melyik a kedvence.

Azt hiszem, mindenki könyvespolcán ott lapul (legfeljebb máshogy nevezi) egy-két Jolly Joker könyv, amit bátran elővehet, ha nincs kedve valamelyik megkezdett másikhoz, és inkább egy jól beváltat olvasna. Nos, nálam a Csokoládé az egyik ilyen.

Húshagyókedden Lasquenet-sous-Tannes lakói karnevált rendeznek, melynek kellős közepébe csöppen egy ismeretlen nő a hatéves kislányával. Vianne Rocher és Anouk szinte csomagok nélkül érkezik, hogy kibérelje az egykori pékséget. A kis falu lakóinak természetesen rögtön szemet szúr a titokzatos fiatal nő, pláne amikor Mademoiselle Rocher-ként mutatkozik be. Másnap megérkeznek a holmijai is, és hozzálát berendezni az üzletét.

Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát olyan nagy bűn ez?

Micsoda szentségtörés éppen Nagyböjt idén pékséget nyitni! Már van egy - gondolják a falu lakói, főleg a szemben lakó Reynaud tisztelendő úr. Ám a tisztelendő urat akkor önti csak el az epe, amikor a kirakatról fellibben a fátyol, és egy sokkal bűnösebb üzlettel, egy chocolaterie-vel találja szemben magát. Mert mi más lehetne ez, mint magának az ördögnek a műve? Haragja csak fokozódik, amikor hívei közül többen is betérnek Vianne-hoz, pedig ő - eszközeihez mérten - mindent elkövet, hogy megóvja nyáját a bűnbeeséstől. Ráadásul az egyik törzsvendég, az idős Armande Voizin súlyos titkot őriz Reynaud múltjából, arról nem is beszélve, hogy Armande igazi lázadó, aki nem hajlandó meghajolni lánya, Caroline óhaja előtt sem és a ruhája alatt piros alsószoknyát visel.


Vianne hamarosan a helybeli nők - élükön Caro Clairmont-nal - ellenszenvét is kivívja, amikor szóba áll a folyón érkezett cigányokkal. Az már csak olaj a tűzre, hogy húsvétkor Csokoládéfesztivált készül rendezni a templommal szemközti téren.