Először azt hittem, hogy mindent megtudhatok a narcisztikus emberekről és nagyban bólogattam is, amikor rögtön az első fejezetben róluk olvastam, mert kinek nincs ilyen ember az ismeretségi körében? Aztán szóba kerültek a blogok, és ez a fejezet már engem is alaposan elgondolkodtatott. Bizony, mindannyiunkban ott rejtőzik rejtőzik a narcizmus, de - ha már az Én áll a középpontban -, igyekszem az egészséges határokon belül tartani.
Ahogy fogytak a lapok, egyre inkább elgondolkodtam dolgokon és nem egyszer szabályosan sokkolt, amit olvastam.
De kezdjük az elején, és szeretném leszögezni, hogy mindig akadnak kivételek, akiket tisztelet illet, úgyhogy mielőtt megkapnám, hogy én is narcisztikus, egoista stb. vagyok és általánosítok, ezt tartsuk szem előtt.
A könyv az élet minden területén (munkahely, otthon, iskola, szülő-gyerek kapcsolat, pár- és baráti kapcsolatok) és minden korosztályon keresztül mutatja be a narcizmust és annak hatásait. Minden fejezet egy-egy gyakorlati példával indul, melyek közül nem egy lehet ismerős. Az egymással már nem beszélő házastársak, mert egyikük vagy mindkettő online éli az életét, és az a legfontosabb számára, hogy az online közösségben egy olyan életet mutasson be, amilyet szeretne, de a valódi élete nagyon távol áll ettől. A diákok, akik már nemcsak az iskolában közösíthetik ki egymást, hanem egy-egy online közösségben is.
Egy olyan világban élünk, ahol minden azt sugallja (gondoljunk csak a reklámokra), hogy azonnal tegyük közzé életünk minden pillanatát, mert ezzel menők, sőt sztárok lehetünk! És ebben a világban már legtöbbször csak online kommunikálunk egymással, mert gyorsabb, kényelmesebb (?) és egyszerűbb, mint leülni a másikkal, akire oda is kell(ene) figyelni. Ez a kommunikáció pedig a legtöbbször katasztrofális: nem figyelünk a másikra, elbeszélünk mellette, mert már beszélni sem tudunk egymással, szinte mindent rövidítünk (Eltűntek bizonyos betűk a billentyűzetekről? - kérdezem sokszor magamtól, amikor egy-egy szó megértéséhez kódfejtésre van szükség.) és a legfontosabb az Én, a másik már kevésbé. De inkább egyáltalán nem az. Ez nemcsak a magánéletben, de a hivatalos ügyintézésben is megfigyelhető. Miért nehéz nagybetűvel írni azt, hogy Te vagy Ön? Bezzeg az Én esetében nincs ezzel gond. Egy-egy hivatalos levélben is milyen nehéz kiírni, ugye az illető nevét, marad a Tisztelt Címzett, bár van, hogy ez is inkább címzett. De mit is várjunk, ha a médiában is azt látjuk, hogy az Én áll a középpontban. Nem csak a valóságshow-kra gondolok. Nemrég az egyik műsorban a műsorvezetőnő egy ismert emberrel beszélgetett, aki egy számára fontos dologról beszélt, de egyáltalán nem pökhendin. Egyszerűen elmondta, hogy miért ajánlja azt a valamit a nézőknek. Közben a kamera a műsorvezetőnőt mutatta, aki feltűnően nem a másik félre figyelt, hanem kifelé nézett. Már ment volna tovább a következő témára.
Mit tehet egy szülő, aki már nem tud beszélgetni a gyerekével? Aki azt látja, hogy a gyereke/gyerekei kezében valamilyen kütyü lóg egész nap, és a nyaraláson az a legfontosabb, hogy olyan helyre üljenek be, ahol van wi-fi? Mit tegyen az az anya, aki lebukik a gyereke előtt, aki meglátja, hogy az édesanyja regisztrált egy társkereső oldalon és ez irtó ciki? Mit tehetnek a tanárok, hogy felhívják a diákok figyelmét a tananyagra, hogyan vehetik rá a gyerekeket, hogy a pad alatt ne a telefonjukkal legyenek elfoglalva, hanem azzal, amit próbál elmagyarázni nekik? Mit lehet tenni, hogy a nem olvasó és szegényes szókinccsel bíró nebulókat rávegyük, hogy könyvet vegyenek a kezükbe? És még nem is említtetem mindent.
Tari Annamária szembesít minket a szomorú valósággal: hogy eltűnt az empátia a kapcsolatokból, nagyon sokan nem tudnak szabadulni az okostelefonjuktól, mert nélküle valamiről lemaradnak. Ez a függőség pedig olyan súlyossá vált, hogy még az ágyba és a WC-re is magukkal viszik a telefont!!! De vajon miről maradhatnak le? Hogy valaki kiírta, hogy Jó reggelt/napot/estét kíván és ehhez csatolt egy cuki képet? Vagy mit evett utoljára, esetleg sikerült-e megsütnie a piskótát? Tényleg csak akkor létezünk, ha állandóan online állapotban vagyunk? Ennyire nem tudunk szabadulni a munkánktól és/vagy az ismerősöktől, osztálytársaktól sem?
Az internet valóban "rátanította" a fiatalabb korosztályokat arra, hogy megosszák egymással a fésületlen és érzelmileg megdolgozatlan impulzusaikat. És ez nem különbözik attól, ahogy egy kétéves gyerek szalad oda a mamájához félpercenként, mert újabb kérdés jut eszébe, vagy épp talált valami érdekeset és meg akarja mutatni. A kommunikáció online formája tehát - sok esetben - infantilis tudattalan működésünket hívja életre.
Szomorú, hogy ott tartunk, hogy kipakoljuk az életünket a kirakatba, amit kedvünkre kiszínezhetünk valótlan adatokkal és mindezt bárki bármikor megnézheti és kommentálhat vagy kedvére csámcsoghat és irigykedhet rajta, ami még inkább növeli a szakadékot az ismerősök között és szorongást vagy elégedettséget válthat ki a másik félből.
Elvárunk egymástól dolgokat, nem törődünk azzal, hogy a másik oldalon vajon mit gondolnak, villámgyorsan vonunk le konzekvenciákat, alkotunk negatív véleményt, és teremtünk olyan érzelmi helyzetet, amiben azt érezhetjük: a probléma nem velem van. Élvezettel nézzük és keressük a hibákat, a kilókat, a boldogtalanság jegyeit azért, hogy megállapíthassuk, ő sincs jól, sőt!
Ráadásul nagyon sokan ebbe a virtuális kirakatba olyan dolgokat is kiraknak (pl. cím, telefonszám, különböző pózolós fotók), amelyekkel nagyon könnyen visszaélhetnek mások vagy zaklatáshoz vezethet, és ez előbb-utóbb visszaüthet. Eszembe is jutott az az eset, amelynek nem olyan régen egy egész internetes közösség, köztük én is részese lettem. Röviden annyit az esetről, hogy az illető azon a közösségi oldalon (ahol nem volt jellemző a visszaélés és a kamu felhasználók jelenléte, hanem egy jó csapatnak volt mondható) halálos betegnek adta ki magát és egy valós ember képével kreált magának egy barátnőt, aki segíti őt a "nehéz pillanatokban". Mindezt azért, hogy így szerezzen barátokat. Nem is értettük, miért csinálta, hiszen azon az oldalon sokan és szívesen "szóba álltunk" egymással, nem volt jellemző az észosztás vagy egymás kiközösítése, sértegetése.
Kifejezetten sokkolt, amikor a szextingről olvastam, azaz egy-egy tizenéves erotikus fényképet küld valakinek, amivel az később visszaélhet, de ez persze a küldőnek eszébe sem jut. Nem kell bemutatnom Amanda Todd esetét. Amikor ezt a fejezetet olvastam, aznap este néztem meg az Őrült, dilis szerelmet, amiben a 17 éves Jessica, aki szerelmes az apukába, akinek a gyerekeire vigyázni szokott, ezért az iskola legmenőbb csajától kér tanácsot, hogyan hívhatná fel magára egy idősebb férfi figyelmét. A leányzó azt tanácsolja neki, hogy küldjön meztelen fotókat magáról és külön elmondja, milyen arcot vágjon rajtuk. Jessica rászánja magát, elkészülnek a képek, de elteszi őket a fiókjába. Ha valaki még nem látta a filmet, nem árulok el többet, de rögtön az jutott eszembe közben, hogy ezt a részt a film készítői roppant viccesnek szánták, és a néző nem gondol bele, hogy ez nem is olyan humoros, és lehet, hogy legközelebb az ő imádott kislánya kerül ilyen helyzetbe. Vagy már el is küldte azokat a képeket.
A felsoroltak mellett számos eset kerül terítékre, és remélem, sokan kezükbe veszik a könyvet és elolvassák. Olvasás közben pedig elkezdenek gondolkodni azon, vajon tényleg Én vagyok a legfontosabb? Vegyük már észre, hogy más is a világon van, pl. a blogok világában, amikor többen is elfelejtenek válaszolni egy-egy hozzászólásra. Ha már megosztok valamit, akkor várható, hogy valaki reagál rá, és ezekre sem árt figyelni. Nem véletlenül írtam át a bejegyzés címében Descartes mondását napjainkra alkalmazva.
Narcissus ma nem a tavi tükörképében gyönyörködne, hanem az okostelefonjával a kezében lesné, hány lájkot és hány pozitív hozzászólást kapott a képéhez.
_edited.jpg "Caravaggio: Narcissus")
Ne hagyjuk, hogy az online világ elhatalmasodjon rajtunk (és ez alól egyetlen korosztály sem kivétel!), hogy az okostelefon meg a mindenféle kütyük uralkodjanak rajtunk és hogy mindent megosszunk magunkról. Álljunk meg, kapcsoljuk ki az online világot magunk körül, üljünk le, beszélgessünk, hallgassunk meg másokat és legfőképpen figyeljünk oda másokra is. Ne csak mindig magunkra.
Talán ezt a legnehezebb elfogadni az online világ működésében. Hogy minden, amit teszünk, írunk és gondolunk, fantáziálunk, ugyan egy másik térben történik, de a realitásban meglévő érzelmi kapacitásaink működtetésével.
Tari Annamária: Ki a fontos: Én vagy Én?
Klinikai pszichológiai és társadalom-lélektani szempontok az Információs Korban
376 oldal
Tericum Kiadó, 2013
3570 Ft
Caravaggio festménye
PuPilla 2014 őszén részt vett Tari Annamária a témához kapcsolódó előadásán, amelyről be is számolt.
Bejegyzések
